Lemez

Kérem a következőt!

The Who: Who’s Next

  • Nagy István
  • 2021.10.20 21:00

Kritika

Ha valaki a ’w’, a ’h’ és az ’o’ betűket látja közvetlenül egymás mellé írva, az mostanság valószínűleg sokkal hamarabb asszociál az Egészségügyi Világszervezetre (WHO), mint a hatvanas–hetvenes évek egyik legjelentősebb zenekarára, a mai napig is létező The Who-ra. Monolitikus lemezük, a Who’s Next nemrég volt 50 éves, ami jó indok egy kis visszatekintésre. A Who mifelénk soha nem lett igazán kultikus együttes, ezért nem csak az album, a zenekar történetét is érdemes feleleveníteni.

Roger Daltrey (ének), Pete Townshend (gitár, ének) és John Entwistle (basszusgitár) ugyanabba a londoni középiskolába jártak, és 1961-ben alapítottak közösen zenekart, The Detours néven. Különböző tagcserék után csatlakozott hozzájuk Keith Moon dobos, és 1964-ben megjelentették első kislemezüket, immáron The High Numbers néven, amelyet gyorsan lecseréltek The Who-ra. Ők lettek a mod nevű mozgalom zászlóshajója, és a „Maximum R&B” szlogent tűzték a zászlajukra. My Generation című nemzedéki himnuszukkal, illetve a hasonló című első nagylemezükkel hamar felzárkóztak a Beatles és a Rolling Stones mögé népszerűségben, és a sikerükben a remek dalaik mellett további két tényező játszott fontos szerepet. Egyrészt mind a négy tag a legjobbak közé tartozott a posztján, másrészt a sokszor hangszerpusztításba torkolló koncertjeiken rendkívül vad, energikus teljesítményt nyújtottak. A közönség imádta Daltrey mikrofonpörgetéseit, Townshend malomkörzős mozdulatait és ugrálásait, azon pedig utólag senki nem lepődik meg, hogy Animalt, a Muppet Show eksztatikus dobosát Keith Moonról mintázták meg. A három hiperaktív zenészt kiválóan ellenpontozta a színpadon a hullamereven basszusozó Entwistle.

Az 1967-es The Who Sell Out című harmadik lemezre az együttes egyrészt fokozatosan eltávolodott a mod gyökerektől, másrészt elindult a koncepciózus munkák irányába – egyértelműen a Beatles-féle Sgt. Pepper hatására. A nagy dobás két évvel később jött: a Tommy már igazi rockopera lett, amelynek története egy süketnéma és vak flipperzseniről szólt. A hatalmas kereskedelmi és kritikai sikert a Who 1970-ben megfejelte a nagyszerű Live at Leeds koncertalbummal, így érthető módon sokan várták, hogy a zenekar mit gurít legközelebb. A fő dalszerző, Townshend egy igencsak ambiciózus projektet dédelgetett, melyet Lifehouse-nak keresztelt el. Egy rendkívül bonyolult multimédiás produkciót képzelt el, filmes vonatkozással, ezenkívül szerette volna bevonni a közönséget, valamint mindenféle bonyolult számítógépeket is. A gitáros szerint ott bukott el a dolog, hogy a Who menedzser-producere, Kit Lambert korábban mindig megértette az ő bonyolult ötleteit, viszont ekkortájt – drogfüggősége miatt – lényegében beszámíthatatlan volt. A zenésztársak sem értették, hogy mit akar Townshend, aki szó szerint ideg-összeroppanást kapott. A sztori idáig kísértetiesen emlékeztet Brian Wilson megborulására a Smile projekt kapcsán, de a Beach Boys géniuszával ellentétben a hórihorgas Pete végül kimászott a gödörből.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap. Nézzen be hozzánk minden nap: hírszolgáltatásunk ingyenesen hozzáférhető. Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk