Lemez

Kérem a következőt!

The Who: Who’s Next

Kritika

Ha valaki a ’w’, a ’h’ és az ’o’ betűket látja közvetlenül egymás mellé írva, az mostanság valószínűleg sokkal hamarabb asszociál az Egészségügyi Világszervezetre (WHO), mint a hatvanas–hetvenes évek egyik legjelentősebb zenekarára, a mai napig is létező The Who-ra. Monolitikus lemezük, a Who’s Next nemrég volt 50 éves, ami jó indok egy kis visszatekintésre. A Who mifelénk soha nem lett igazán kultikus együttes, ezért nem csak az album, a zenekar történetét is érdemes feleleveníteni.

Roger Daltrey (ének), Pete Townshend (gitár, ének) és John Entwistle (basszusgitár) ugyanabba a londoni középiskolába jártak, és 1961-ben alapítottak közösen zenekart, The Detours néven. Különböző tagcserék után csatlakozott hozzájuk Keith Moon dobos, és 1964-ben megjelentették első kislemezüket, immáron The High Numbers néven, amelyet gyorsan lecseréltek The Who-ra. Ők lettek a mod nevű mozgalom zászlóshajója, és a „Maximum R&B” szlogent tűzték a zászlajukra. My Generation című nemzedéki himnuszukkal, illetve a hasonló című első nagylemezükkel hamar felzárkóztak a Beatles és a Rolling Stones mögé népszerűségben, és a sikerükben a remek dalaik mellett további két tényező játszott fontos szerepet. Egyrészt mind a négy tag a legjobbak közé tartozott a posztján, másrészt a sokszor hangszerpusztításba torkolló koncertjeiken rendkívül vad, energikus teljesítményt nyújtottak. A közönség imádta Daltrey mikrofonpörgetéseit, Townshend malomkörzős mozdulatait és ugrálásait, azon pedig utólag senki nem lepődik meg, hogy Animalt, a Muppet Show eksztatikus dobosát Keith Moonról mintázták meg. A három hiperaktív zenészt kiválóan ellenpontozta a színpadon a hullamereven basszusozó Entwistle.

Az 1967-es The Who Sell Out című harmadik lemezre az együttes egyrészt fokozatosan eltávolodott a mod gyökerektől, másrészt elindult a koncepciózus munkák irányába – egyértelműen a Beatles-féle Sgt. Pepper hatására. A nagy dobás két évvel később jött: a Tommy már igazi rockopera lett, amelynek története egy süketnéma és vak flipperzseniről szólt. A hatalmas kereskedelmi és kritikai sikert a Who 1970-ben megfejelte a nagyszerű Live at Leeds koncertalbummal, így érthető módon sokan várták, hogy a zenekar mit gurít legközelebb. A fő dalszerző, Townshend egy igencsak ambiciózus projektet dédelgetett, melyet Lifehouse-nak keresztelt el. Egy rendkívül bonyolult multimédiás produkciót képzelt el, filmes vonatkozással, ezenkívül szerette volna bevonni a közönséget, valamint mindenféle bonyolult számítógépeket is. A gitáros szerint ott bukott el a dolog, hogy a Who menedzser-producere, Kit Lambert korábban mindig megértette az ő bonyolult ötleteit, viszont ekkortájt – drogfüggősége miatt – lényegében beszámíthatatlan volt. A zenésztársak sem értették, hogy mit akar Townshend, aki szó szerint ideg-összeroppanást kapott. A sztori idáig kísértetiesen emlékeztet Brian Wilson megborulására a Smile projekt kapcsán, de a Beach Boys géniuszával ellentétben a hórihorgas Pete végül kimászott a gödörből.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.