Kritika

E csoportos kiállítás a közösség, illetve az egyén önrendelkezési jogával, szabadságával és függetlenségével foglalkozik, fókuszában pedig az autonómia jogi értelemben vett változása és képlékenysége áll.

Hamarosan Budapesten koncertezik az egyik legizgalmasabb hangzású afrikai rockzenekar, a Maliban alapított Tamikrest. Zenéjüket leginkább sivatagi bluesnak vagy tuareg rocknak (tishoumaren) szokták nevezni, amelyben a tradicionális afrikai ritmusok és dallamok nyugati rockzenével keverednek.

A francia M83, Anthony Gonzales legszemélyesebb projektje csaknem negyedszázados előtörténettel és terjedelmes diszkográfiával büszkélkedhet.

Április 13-án a Zenetudományi Intézet Zenetörténeti Múzeumában nyílik a Ligeti-labirintus című kiállítás, amelynek „előzenekaraként” a Müpa folyosóján is megtekinthetünk 12 tablót Ligeti György életéről és munkásságáról.

A francia fotóművészet harmincas évektől jegyzett alkotója Landau Erzsébet néven született egy jómódú kereskedőcsaládban. Kezdetben Máté Olgánál tanult, s már 1919-ben (23 évesen) megnyitotta első, gyerekportrékra szakosodott műtermét. 

Tavaly nyáron szabályosan végigperzselte a magyar médiát Gelencsér András vegyész, légkörkutató, a Pannon Egyetem rektorának nyilatkozata, amelyben kifejtette: a klímaváltozást nem tudjuk visszafordítani, civilizációnk összeomlása már csak néhány évtized kérdése.

Egy Pozsonyban élő negyvenes nő (feleség és anya) elhatározza, hogy megtanul šumiaci főkötőt varrni és hímezni. E célból két éven át látogatja a nyolcvanéves Il’kát, a mesterség egyik utolsó képviselőjét, alkalmanként öt órát utazva Pozsonyból a Felső-Garam mente, Liptó, Gömör és a Szepesség határán fekvő faluba (magyar nevén Királyhegyaljára).

Ha végignézünk a Rock and Roll Hall of Fame zenészeinek listáján, egészen biztos, hogy Andy Fletcher az, aki a legkevesebbet tette azért, hogy bekerüljön az elit klubba.

Napszemüvegben, kurtán integetve jönnek színpadra, és a következő másfél órában egy bágyadt szavuk nincsen. Ez a Comet Is Coming első budapesti koncertje – egy európai turné keretében –, pedig már hét éve ismerik őket a szemfüles jazzisták, és főleg azok, akik szívesen utaz­nak minden műfajban.

Elsőfilmes rendező, pláne úgynevezett szerzői filmmel régen robbant be úgy a köztudatba, mint a skót Charlotte Wells a saját forgatókönyvéből készített Volt egyszer egy nyárral.

„Cigánynak születtem, de nem vagyok cigány” – tudatosítja velünk a történet egyik főhőse a zuhanyrózsa alól kibújva. Ő ugyanis nem lop, nem árul drogot, tisztálkodik, és a testvérével sem lépett szexuális kapcsolatba – épp ezért egy szőke, kék szemű fiú játssza majd el a szerepét, aki gyorsan be is lép a helyére. A Háromezer számozott darab tele van ilyen, a kamera mögül kikacsintó momentumokkal. De csak azért, hogy pár pillanat múlva rájöjjünk: az alkotók valójában nem ránk kacsintanak, hanem a tükörbe vagy egymásra, ami pedig minket illet, ami kacsintásnak tűnik, az sokkal inkább gúnyos nevetés vagy épp vicsorgás.

A humor nagyrészt azt képezi le, ahonnan vétetett, azaz egy adott társadalom, kor mentális állapotát, szellemi minőségét. Persze mindig akadnak, akik az árral szemben úsznak, vagy legalább külön medencében, és ez a mi szerencsénk, ám még az ő teljesítményük is szükségszerűen arra a valóságra épít, amely körbevesz minket. Bár röhögünk rajta, mégis fojtogató. Mondjuk, ezt a fajta humort hiába keresnénk a hivatalos csatornákon. De mit kínál helyette az államrádió?

A koronavírus-járvány témáját „elhasználta” a közélet, átitatódott hétköznapjaink ideológiai és morális szólamaival, ráadásul a Dekameron maga is szinte minden alkotónak az eszébe jutott, így igen nehéz fába vágja a fejszéjét, aki mégis a járványról szeretne egy műalkotásban beszélni.