Kritika

A mesterséges intelligencia (MI) térnyerésével, a ChatGPT és társainak elterjedésével úgy néz ki, nem tudjuk továbbkerülgetni a kérdést: hová lesz az emberiség, ha mindent és mindenkit a gépek irányítanak majd?

A zeneszerzőt ünneplő nagyszabású koncertsorozatban az elhangzott kompozíciók mintegy fele származott Ligeti Györgytől, a többi mű a kontextust rajzolta meg az életmű köré. Mindenekelőtt a jó barát és pályatárs, Kurtág György művészetét, de megjelentek Ligeti mesterei, követői, fia, Lukas Ligeti, és mindazok, akik a legtágabban értelmezett jazz és az improvizáció felől érkezve mutatták meg, hogyan hatott rájuk a 100 éve született mester zenéje.

Hajdu Szabolcs remek drámaíró. Alapvetően film- és színházi rendezőként szoktuk őt számon tartani, pedig írói tudása legalább ilyen fontos az alkotásaiban, ahogy ebben a darabjában is, ahol még a tőle megszokottnál is banálisabb helyzeteket ír meg, rendkívül érzékenyen.

Mitől lesz fontos egy könyv? Például attól, válaszolhatnánk, hogy a mindennapjainkat meghatározó kérdésekkel foglalkozik. De ez nem teljesen igaz, ettől csak aktuális lenne. Fontossá az teheti, ha ezekhez a kérdésekhez a szokásostól eltérő szemszögből közelítve, az elvárttól eltérő válaszokat, illetve a lehetséges válaszok más rétegeinek megértését kínálja. Ez a könyv aktuális és fontos.

Milyen apa lesz abból a fiúból, akinek az a legelső emléke a saját apjáról, hogy az meglátogatja őt a fiatalkorúak börtönében? Vagy abból a fiúból, aki megölte az anyját bántalmazó nevelőapját? Vagy abból, aki azért verte össze a társát, mert az azt terjesztette róla, hogy sírt? A fiatalkorúak börtönében játszódó darab látlelet a rendszer tehetetlenségéről, bemutatva, hogy mit is jelent az, hogy valaki „jobb sorsra érdemes”.

Budapesten 1979-ben adták utoljára az Idomeneót, Fischer Iván vezényletével, Ascher Tamás rendezésében. Forradalmi tett volt akkor feltámasztani ezt a méltatlanul ritkán játszott Mozart-művet, amely zeneileg jottányit sem marad el a mester leghíresebb öt operájától.

A magyar roma festészet immáron nemzetközi szinten is jegyzett alkotója nem festőnek készült. Az etnográfusok szemében már-már „szokványos” úton indult el, noha a szülei is normát sértettek, hiszen egy zenész és beás cigány között nemigen jöhetett létre kapcsolat.

A fiatal lengyel szerzőnek eddig három könyve jelent meg magyarul: első kötetében, a Reisefieberben elsősorban az énkeresés motiválta, az utóbbi kettőben pedig zsidó és ukrán gyökerekkel rendelkező családja történetét idézi meg, mindkét műben más-más módon lépve el a családregény hagyományától.

Antwerpen talán nem tűnik a legfotogénebb belga városnak, ám kultúrákat és globális hálózatokat összekapcsoló szerepe rejteget izgalmakat.

A Metallica életműből általában az első három albumot (Kill ’Em All, 1983; Ride the Lightning, 1984; Master of Puppets, 1986) szokás kikezdhetetlen remekművekként emlegetni.

A Vintage Galéria a hetvenes évek konceptuális/koncept munkákra fókuszáló sorozatát most két olyan alkotó nagyjából egy­azon időben (1973–1974) készített munkáinak válogatásával folytatja, akik viszonylag távolról érkeztek el a képzőművészethez.

Társadalmi vállalás, közösségi alkotás, nagyszerű színészek, elhivatott civilek, profi stáb – minden adott volt egy remek előadáshoz.

Néhány évvel ezelőtt egy készülő filozófiai lexikon szerkesztői Schöpflin Aladárról kértek szócikket. Meglepett a fölkérés, vissza is kérdeztem: a kritikus Schöpflinről? Ady Endre és Mikszáth Kálmán monográfusáról? A színművészeti lexikon szerkesztőjéről? Igenlő válaszuk nyomán kutatni kezdtem az eligazító szakirodalom után.