Kritika

A kaliforniai Comptonban olcsó az élet, a teniszpályák borítása a repedezett betontól a kifröccsent vérig terjed.

Szardínia keleti partján egy kisvárosban idősebbnél idősebb férfiak gyűlnek össze fraternizálni nap mint nap a templom tövében. Felidézik, melyikük hány éves, mikor született, büszkélkednek a korukkal, s közben megy az élcelődés, s ha valaki megkérdezi, lelkesen találgatják a hosszú élet titkát… Ők a szardíniai kék zóna lakói, bár erről nem sokat tudnak.

Nem mondhatunk semmi rosszat a Havin’ a Bad Day (1984), az Into the Sun (1998) vagy az In Paralel (2017) című lemezekről, de ha hozzátesszük, hogy ezek Dweezil Zappa, Sean Lennon, illetve Dhani Harrison neve alatt jelentek meg, egyértelmű, hogy nem a zene vagy a szöveg tette az albumokat szenzációvá, hanem az előadók édesapja.

Miként azt már a címe is sejteti, a Lucrezia Borgia primadonna­opera: itt, ha ugyan nem is minden, de majdnem minden a díván múlik.

Katica ultramaratonista, Vihar Friderik kitűnő sprinter, aki középtávon is viszonylag jól teljesít, a többiek pedig csak kocafutók: ennyi mindenképp kiderül ebből a futópadokra szerkesztett előadásból.

Megújult és látványos elemekkel bővült a királyi palota históriáját bemutató állandó kiállítás.

Bár erős az apadás, azért lefolyt némi víz a Dunán, amióta legutóbb a Klubrádióról írtunk. És mennyi minden történt, illetve nem történt azóta!

Jeles énekesnő, Anna Netrebko korának egyik kiemelkedő szopránja: őszintén megvallva, sokáig így tekintettem Szonja Joncsevára.

Teljes pompájával zuhan rá a historizmus arra, aki ma a Magyar Képzőművészeti Egyetem Andrássy úti épületébe belép.

Frissen megözvegyült apa és felnőtt fia teniszezik. A srác, akinek könyörögni kellett, hogy az ünnepre látogasson haza, jól tudja, miért üti az apja halálpontosan a kezéhez a labdákat: „Nem akarta, hogy megmozduljak: előbb egy méter balra, aztán le a pályáról, ki a klubból, és már el is tűnök New Yorkból örökre.”

A 21. század nyugati társadalmai nehezen néznek szembe az elmúlással, ha hosszú ideig gyászolunk, azt egy idő után a környezetünk képtelen empátiával kezelni, elvárják, hogy továbblépjünk, hogy elfelejtsük az egészet.

Új fejezetekkel kibővülve, új források alapján átdolgozva jelent meg az utóbbi évtizedek egyik legfontosabb és legnépszerűbb történeti munkája.

Miután a Titán elnyerte az Arany Pálmát Cannes-ban, a filmértők többsége kissé meg volt döbbenve; mintha Julia Ducournau filmje az égből pottyant volna a Riviéra decens közönségének ölébe.

A 2011 óta együtt dolgozó művészpáros nem ismeretlen a magyar képzőművészeti szcénában; 2013 óta számos egyéni és csoportos kiállításuk volt, legutóbb a Ludwig Múzeum Slow life kiállításán szerepeltek.