Tokió nyilvános illemhelyeiből a mások mocskát takarító Hirajama úr azonban gondosan, felelősséggel, igényesen tisztítja a csapokat, piszoárokat, dekliket, a hasznos tevékenységet végző emberek méltóságával, már-már szeretettel. Az életének értelme van. Hirajama úr körül rohan a világ, emberekkel a napi rutintevékenységei (munka, étkezde, fürdő) során érintkezik, ifjú, szószátyár munkatársa kihasználja őt, a parkban a gyermekét elhagyó anyuka pillantásra se méltatja, nemhogy köszönömre, amikor átveszi az elkódorgott porontyot, csak egy fákat ölelgető hajléktalan vesz tudomást a köztisztasági alkalmazott létezéséről. Ám ez a létezés csupa derű, csupa megélt jelenpillanat.
A lerobbant külvárosban csak könyvei és növényei társaságában élő Hirajama úrnak titka van. Felsejlik a múltból egy ambiciózus család, amikor régen látott unokahúga hozzá menekül az elvárások és regulák elől, s egy maga mögött hagyott értékrend, amikor – sofőr vezette luxusautóján – megjelenik nővére a lányáért, és viszolyogva veszi tudomásul, hogy a (nyilván tehetős) família fekete báránya tényleg az, ami. De nem derül ki semmilyen adat régvolt életéről, nem tudjuk meg, ki volt azelőtt a hallgatag remete, nincs megfejtés. Nem megfejtés van. Csak érzékelés. Csak megfigyelés. A napfény szép. A fa szép. A levél szép. A tükör szép. A tükröt törlő rongy szép. A vécékagyló szép. És lehet amőbát játszani egy ismeretlennel a parki illemhely szappanadagolója mögé rejtett papíron. Minden nap egy vonás. Egy jel. Egy döntés.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
