A könnyűzene iránt is rajongó Cale ott ismerkedett össze Lou Reeddel és Sterling Morrisonnal is, akikkel 1964-ben megalapította a Velvet Undergroundot. Az alternatív rockot kísérleti elemekkel ötvöző zenekart Andy Warhol futtatta, de a VU a maga korában nem volt kifejezetten sikeres. Ma viszont a rocktörténelem egyik alappillérének számít. Cale két nagylemezt készített a zenekarral, 1968-ra viszont annyira megromlott a viszonya Reeddel, hogy kiszállt.
Ezt követően szólókarrierbe kezdett, de rendszeresen készített filmzenéket is (Amerikai pszicho; Párizs ébred; Én lőttem le Andy Warholt), producerként pedig olyan fontos előadókkal és zenekarokkal dolgozott, mint Patti Smith, a Stooges, a Modern Lovers, a Squeeze, vagy a Happy Mondays. Az ő feldolgozásának köszönhető az is, hogy a megjelenésekor nem sok feltűnést keltő Leonard Cohen-dal, a Hallelujah világhírű lett, ugyanis a Cale-féle változat inspirálta a legendás Jeff Buckley-felvételt.
John Cale tizenhét szólólemezt készített az elmúlt öt évtizedben, és ezek annak ellenére konzisztens életművet alkotnak, hogy folyamatosan új inspirációkat keresett, és soha nem ragadt le egyetlen esztétikánál. A legkiemelkedőbb albumai közé a nosztalgikus hangulatú, kamarapopos Paris 1919 (1973), az ezt követő Fear (1974), a főleg billentyűsökre építő Music for a New Society (1982), és a szimfonikus zenekarral rögzített Words for the Dying (1989) tartozik. Andy Warhol halála után még Lou Reeddel is elásta a csatabárdot, és mentoruk emlékére 1990-ben, Songs for Drella címmel egy albumot is készítettek közösen.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
