Lemez

Kibontakozik lassan

John Cale: Mercy

Kritika

Egy walesi bányászfaluban nőtt fel az idén 81 éves John Cale, de már gyerekkorában a zene iránt mutatott érdeklődést. Orgonált a helyi templomban, később brácsázni kezdett, azután Londonban, majd New Yorkban folytatott zenei tanulmányokat, ahol Aaron Copland volt a mestere.

A könnyűzene iránt is rajongó Cale ott ismerkedett össze Lou Reeddel és Sterling Morrisonnal is, akikkel 1964-ben megalapította a Velvet Undergroundot. Az alternatív rockot kísérleti elemekkel ötvöző zenekart Andy Warhol futtatta, de a VU a maga korában nem volt kifejezetten sikeres. Ma viszont a rocktörténelem egyik alappillérének számít. Cale két nagylemezt készített a zenekarral, 1968-ra viszont annyira megromlott a viszonya Reeddel, hogy kiszállt.

Ezt követően szólókarrierbe kezdett, de rendszeresen készített filmzenéket is (Amerikai pszicho; Párizs ébred; Én lőttem le Andy Warholt), producerként pedig olyan fontos előadókkal és zenekarokkal dolgozott, mint Patti Smith, a Stooges, a Modern Lovers, a Squeeze, vagy a Happy Mondays. Az ő feldolgozásának köszönhető az is, hogy a megjelenésekor nem sok feltűnést keltő Leonard Cohen-dal, a Hallelujah világhírű lett, ugyanis a Cale-féle változat inspirálta a legendás Jeff Buckley-felvételt.

John Cale tizenhét szólólemezt készített az elmúlt öt évtizedben, és ezek annak ellenére konzisztens életművet alkotnak, hogy folyamatosan új inspirációkat keresett, és soha nem ragadt le egyetlen esztétikánál. A legki­emelkedőbb albumai közé a nosztalgikus hangulatú, kamarapopos Paris 1919 (1973), az ezt követő Fear (1974), a főleg billentyűsökre építő Music for a New Society (1982), és a szimfonikus zenekarral rögzített Words for the Dying (1989) tartozik. Andy Warhol halála után még Lou Reeddel is elásta a csatabárdot, és mentoruk emlékére 1990-ben, Songs for Drella címmel egy albumot is készítettek közösen.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Pizsamapartizánok

Régen a film az életet utánozta (a vonat érkezett, a munkások a gyárból meg távoztak, csak hogy a klasszikusoknál maradjunk), ma már fordítva van: úgy akarunk viselkedni, mint kedvenc filmjeink szereplői, rájuk akarunk hasonlítani, azt akarjuk átélni, amit ők.

Amerikai legenda

Ez a film annyira áhítatos tisztelgés az Ed Sullivan nevű legenda előtt, hogy szinte észre sem vesszük, mennyire hiányzik belőle az Ed Sullivan nevű ember, aki egykor, a tévézés hőskorában a róla elnevezett, minden idők leghosszabb ideig létező és legnagyobb nézettséget elérő show-ját vezette – tulajdonképpen megteremtve a tv-show műfaját, mint olyat.

AI kontra Al Bano

A kisebb-nagyobb kihagyásokkal és különböző neveken, de 1987 óta létező Vasvári Színjátszó Fesztivál az alkalmi falusi színjátszóktól a független színházi szféra elismert társu­la­tai­ig terjedően reprezentálja a hazai nem hivatásos színjátszás különböző szintjeit.

Családban marad

A kiállításon apa és fia műveit látjuk generációs párba állítva, nemzetközi kontextusba helyezve és némileg rávilágítva a hazai üvegművészet status quójára.

„Bős–Nagymaros Panama csatorna” - így tiltakoztak a vízlépcső és a rendszer ellen 1988-ban

A Mű a rendszer jelképe lett. Aki az építkezés ellen tiltakozott, a rendszer ellen lépett fel – aki azt támogatta, a fennálló rendszert védte. Akkor a Fidesz is a környezetpusztító nagymarosi építkezés leállítását követelte. És most? Szerzőnk aktivistaként vett részt a bős–nagymarosi vízlépcső elleni tiltakozás­sorozatban. Írásában saját élményei alapján idézi fel az akkor történteket.