Az abszurd drámát csak bajosan lehetne Hamlet-parafrázisnak nevezni, holott Hamlet barátainak perspektívájába helyezi át a cselekményt. (Külön izgalmassá teszi a premiert a tény, hogy az Ördögkatlan Fesztivál keretein belül magát a Hamletet is bemutatta a társulat.) Stoppard úgy tette főszereplővé a Shakespeare-dráma mellékszereplőit, hogy közben mégsem engedi nekik, hogy levetkőzzék saját jelentéktelenségüket. Maguk sem értik, mi keresnivalójuk az udvarban, számukra is rejtély, hogyan cseppentek a történetbe, amelynek csak érintőlegesen válnak a részesévé. Miközben próbálják megfejteni e feladványt, egzisztenciális kérdésekkel, konyhafilozofálgatásokkal gyötrik agyukat. A jelenségek tudományos magyarázatán töprengenek, mintha ezáltal megszabadulhatnának saját létük értelmetlenségétől.
A szüntelen kérdezés aktusán keresztül próbálják rekreálni elveszített identitásukat. Kik ők? A másik nélkül még csak nem is létezhetnek, hiszen azt sem tudják, melyikük Rosencrantz, melyikük Guildenstern. Személyiség híján inkább tűnnek körvonalak nélküli szellemeknek, mint valós alakoknak. A lét és nemlét közötti ködös térben bolyonganak, feszegetik bizonytalanságuk határait. Egészen addig, amíg be nem következik a címben megjósolt végzetük, amikor is már csak egy végső kérdés marad: hol lehetett az a pont, amikor nemet mondhattak volna?
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
