Kritika

Valaki nagyon kísérletező kedvében lehet a Kunigunda útján.

Szinte biztosra vehető, hogy bármit is ad ki a jövőben Nick Cave, azt mindenki ahhoz mérten fogja hallgatni, hogy vannak-e benne utalások az őt ért veszteségekre.

Ariane Louis-Seize első filmjének legnagyobb erénye a cukisága, ami talán kétes dicséret egy vámpíros film esetében.

A különféle „minden idők legjobb” listázásoknak nincs semmi értelme.

A kísérlet nagyralátó: Jeremy Saulnier úgy vezetne be az életművébe egy akcióhőst, hogy közben kivezeti belőle az erőszakot. Ilyen még tényleg kevés volt a filmtörténetben, békebarát utcai harcos (nekünk, magyaroknak rég nincs új a nap alatt). Ám ahhoz, hogy túltekinthessünk a próbálkozás abszurditásán, látnunk kell az egész pályát.

„Sikítani tudnék az Ariadnétól” – mondta Stravinsky egy 1958-as beszélgetésben, majdnem fél évszázaddal azután, hogy Richard Strauss szerencsétlenül járt operája megszületett.

Az előadás irodalmi alapanyaga, Thurzó Gábor regénye az életmű kevésbé ismert darabjai közé tartozik.

Nem az apa, csak az emléke: az utolsó, rögzült, az emlékezet mélyén „bebalzsamozott”, mozdulatlanná szilárdult képe jelenik meg Lisszabonban, ahol a lánya – a családi Bibliába írt bejegyzés szerint Andrea, az ismerősei számára Verocska – él férjével, Teóval és a gyermekeivel.

Az űrből jött szörnyek műfajában máig verhetetlenek a banánfejű xenomorfok: savas vérükkel, páratlan ellenálló képességükkel, vérszomjukkal egyszerre keltenek rémületet és csodálatot.

A labdarúgásban, segítse immár a legkorszerűbb űrtechnika, ritkák az egyértelmű dolgok, kivált abban a tekintetben, hogy ki a jobb.

A játszók melegítenek az öltöző és tornaterem kombinációjából kialakított díszletben. Térdhajlításokat végeznek, szökdécselnek, aztán beállnak a starthoz, eldördül a pisztoly, kezdődik az előadás.

A kötet üdítően vékony: 40 vers 50 oldalon, befogadható lépték, átgondolt koncepció, érvényes ajánlat. A megvalósítás azonban fele­más.

Kísérteties a dolog. Egy közösségben vagyunk, mindenki fiatal, tele tervekkel, életörömmel, szabadságvággyal. A csoportdinamika ugyan itt is működik, vannak nyertesei és vesztesei a baráti és párkapcsolatoknak, de mégis az együvé tartozás élménye a meghatározó.

Lee Daniels valószínűleg jót akart. A Szabadíts meg a gonosztól azért is irritáló élmény, mert a jó szándék és a koherensnek szánt szerkezet fokozatosan és szemmel láthatóan hullik darabokra. A rendező megtörtént eset alapján dolgozott: egy egyedülálló anyát és három gyermekét állítólag démonok kezdték gyötörni, amikor a 2010-es években egy indianai városkába költöztek.