Az első felvonás maga a kénköves pokol. Talán csak egy pár évvel ezelőtti, az Újszínházban látott álnépies előadáshoz tudnám hasonlítani, amely bőven meg volt tűzdelve mindennel, amire a közönség rosszindulatra hangolt humorérzéke csak vágyott: xenofób, homofób és mindenféle más -fób poénokkal.
Mivel a mainstream filmek és sorozatok sorra állnak elő apokaliptikus történetekkel, jövőjósló sci-fikkel és olyanokkal, ahol ez a kettő alig különbözik, úgyszólván logikus, hogy egyre nagyobb az igény a félelmes jövő elől az egyszerűségbe menekülni.
Kicsinek bizonyult a Zeneakadémia Solti Terme Balog József lemezbemutató koncertjén. Az óriási érdeklődés egyaránt szólt a zeneszerzőnek és az előadónak. Az elhangzott kompozíciók kettejük szoros és igencsak szerencsés együttműködésének gyümölcsei. A Jazz Preludes sorozat ugyanis nem más, mint Wolf Péter nagy sikerű Wolf-temperiertes Klavierjának folytatása, azaz 2. kötete.
Közelmúltunk egyik legfájdalmasabb kudarca volt Magyarország 1944. októberi sikertelen kiugrási kísérlete a náci Németország szövetségi rendszeréből. Ungváry Krisztián történész új, óriási levéltári forrásanyagot és számos memoárt feldolgozó könyvében rendkívüli alapossággal, krimiszerű izgalmak kíséretében, szinte percről percre rekonstruálja, hogy mik voltak a kiugrási kísérlet előzményei, és miért vallott kudarcot Horthy és közvetlen híveinek próbálkozása.
A borító tipográfiája és grafikai megoldásai édes-vegyes emlékeket ébreszthetnek az ötven fölötti hallgatókban. A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat az 1970-es évek végétől jelentetett meg hasonló kiszerelésű válogatásalbumokat olyan zenekaroktól, amelyeknek addigra 4–5 nagylemezük volt.
A fiatalon eltávozó művész (1879–1920) minikiállítását a Magyar Nemzeti Galéria a halálának 100. évfordulóján készült bemutatni, a tárlatot nagyrészt egy magángyűjtő adományára, illetve új vásárlásokra alapozták.
Egyre több a kortárs magyar dráma, legalábbis a függetleneknél és a budapesti mainstream színházak stúdióiban, és egyre látványosabb az a tendencia, hogy a szerzők, dramaturgok, rendezők a színház, és nem az irodalom felől érkeznek (ami nem jelenti azt, hogy adott esetben a darabjaik ne lehetnének esztétikailag is értékesek). Ez a pezsgés jót tesz a szcénának: kitermel egyfajta eszköztárat, módszertant, és hosszú távon a középszer színvonalát is emelheti.
A háttérben szemetes zsákokban rengeteg PET-palack. Megjelenik kék estélyiben a műsorközlő, és szájbarágós-hajlongós-negédes modorban felkonferálja Bellinitől a La sonnambulát, amelyet, ahogy ő mondja, egy nagyszerű énekesnő fog előadni. Harmadéles a cím, aki tud olaszul, annak sérti a fülét a rossz hangsúly.
A 19. század végén két nő egymásba szeret, aztán több mint öt évtizeden át élet- és üzlettársakként egy hajótársaság élén állnak: ez a történet fikcióként is izgalmas lenne. De Bertha Torgersen és Hanna Brummenæs valóban léteztek. A szerzőnek ez a harmadik magyarul megjelent regénye, a fordítás az előző kettőhöz (Lélegezz, Anyám ajándékai) hasonlóan Petrikovics Edit munkája. A szöveg nőtörténeti és LMBTQ-történeti szempontból egyaránt kiemelt jelentőségű.
Az 1950-es évek Magyarországa és a Rákosi-rendszer kapcsán rögtön a mindent elborító Rákosi-képek ugranak be, közöttük az, amelyiken a hős egy búzamezőn kalászokat fogdos, meg persze az, hogy „Sztálin legjobb magyar tanítványához” köthető az ötvenes évek Magyarországán a „személyi kultusz időszaka”. Szinte halljuk az „éljen Rákosi” skandálást az ütemes tapssal.
A Három óriásplakát Ebbing határában és az Erőszakik rendezője minden próbálkozás során méterekkel emeli a lécet önmaga előtt, s – mint mindig – most is gond nélkül libben át felette. McDonagh ezúttal is egy elszigetelt atmoszférában kutatja az „emberi” jelző jelentéstartalmát, amelyet magasztalásként és sértésként egyaránt alkalmaz.
A rendező 2019-ben, a Házassági történet promókörútján vette újra kezébe középiskolás kora kedves könyvét, Don DeLillo Fehér zaját. Nem nehéz rájönni, miért épp akkor: a regény hősei egy misztikus esemény hatására hirtelen megkérdőjelezik saját szokásaikat, érzéseiket, sőt az egész életüket. Meglehet, hasonlóan érez egy filmrendező is, akinek szekere épp az Oscarig vezető, rögös és értelmetlen úton döcög.
A videókat és installációkat készítő szlovák képzőművész elsősorban az ún. átrajzolt, leginkább újságokban, könyvekben és képeslapokon talált képeken alapuló munkáival vált ismertté. E sikeres, több magángyűjteményben is megtalálható művek nemcsak az emlékeinkben élő, hanem nyomaiban még mindig fel-felbukkanó, a volt szovjet blokk lakói számára nagyon is ismerős vizuális és történeti hagyományait dolgozták fel és írták újra.
