A tárlatot a művész 70. születésnapjára időzítették, s külön érdekessége, hogy nem életmű-kiállítás (azt a mostani kurátor, Gulyás Gábor már megrendezte 2008-ban Debrecenben, majd 2012-ben a Műcsarnokban), hanem az utóbbi két évben készült munkákon alapul. A közel félszáz táblakép és grafika, a számos installáció azt jelzi, hogy Buktának sem a munkakedve, sem a festői talentuma nem lett csekélyebb.
A kurátor a kiállítást hat tematikai egységre bontotta, amelyeket egyenként „megfejelt” egy-egy híres művész, művészettörténész (videón megörökített) gondolataival; azaz a saját értelmezésére/történetére ráhúzott még több értelmezési szempontot. Felteszem, az is egy – kissé kimódolt, a természet hangulatát „sugalló” – értelmezés, hogy mielőtt a kiállítótérbe lépnénk, műfűbe botlunk (ez az udvaron is visszaköszön).
Magát a kiállítást is egy videó nyitja meg: a festményeken felbukkanó mezőszemerei lakosok mondanak ki egymás után a megnyitókat záró szövegfordulatokat. Egy kertkapun áthaladva aztán találkozunk a Kertek alja című résszel, amely meglepő módon egy tablóval indul, ahol beazonosíthatjuk az egyes képek helyrajzi forrását. Erre talán nem lenne szükség. Bukta évtizedek óta él Mezőszemerén, de művei nem csupán e településről szólnak, hanem a vidéki, elszegényedő Magyarország egyre öregedő lakóiról, az értékesnek tartott dolgok devalválódásáról, a természet elpusztításáról, a puszta létezés nehézségeiről és az ezekre adott válaszokról, hitről és reményről, a belvízben álló és az emlékeinkben élő otthon közti különbségről, a beletörődésről.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
