magyarnarancs.hu: Mikor és hogyan találkozott először Karl Ove Knausgård írásaival?
Kúnos László: Már tizenöt évvel ezelőtt tudtam, ismertem Knausgård nevét, többször olvastam norvég és más nyelvű lapokban a hatkötetes Harcom-sorozatáról, amelyről elég heves vita zajlott akkoriban a világsajtóban elsősorban a címválasztás és az azzal kapcsolatos asszociációk miatt. Később Morcsányi Géza barátom elküldte nekem az első kötetet; megkért, olvassam el, kíváncsi volt, mit szólok hozzá. Olvastam, de szkeptikus voltam, mondtam is Morcsányinak, hogy nagyon jó minőségű írás, de túl terjedelmes és sokszor vontatott is. Meg hat kötet, az elég sok. És nekem is voltak ellenérzéseim a címmel kapcsolatban. Azt tanácsoltam neki, hogy ne vegye meg, mire ő azt mondta, késő, már megvette, meg fog jelenni magyarul is. Géza nagyszerű kiadó volt, és természetesen igaza volt. Viszont amikor megkérdezte, hogy lefordítanám-e, azt feleltem, hogy annyira tele vagyok munkával, hogy ez már nem fér bele az életembe. Úgyhogy csak távolról követtem, mikor melyik kötet jelenik meg. Így teltek az évek; akkoriban főállásban aktív könyvkiadó voltam, és csak mellékállásban fordítottam, a maradék időmben. Épp akkor talált meg a Magvető az Évszakok-sorozattal, amikor nyugdíjba mentem. Ezt kollégám, A. Dobos Éva fordította, én a szerkesztője voltam.
magyarnarancs.hu: A Harcom-sorozat itthon is nagy siker lett. Nem bánta meg, hogy visszautasította a fordítását?
KL: Nem, úgy éreztem, túlságosan odakötött volna egy szerzőhöz. Vannak más szerzők is, akiknek a műveit fordítom, és ha elvállalom, rájuk nem jutna időm. Egyébként is nagyon nehéz élethelyzetben voltam, egyáltalán nem bánom, hogy így alakult. A fordító kollégák, a szerkesztők a kiadónál jó munkát végeztek, örültem, hogy a sorozat végül is megjelent magyarul, és sikere lett, de sokáig volt bennem egy kis tartózkodás, hogy Knausgård nem az én íróm.
magyarnarancs.hu: Volt akkoriban egy nagy munkája.
KL: Visszautasíthatatlanul izgalmas és monumentális munka volt Ingmar Bergman két kötetben kiadott munkanaplóit fordítani. Fiatalabb koromban végigfordítottam Bergman egész munkásságát, mondanom sem kell, hogy rajongója vagyok, nagy írónak tartom. A svéd kiadó, nagyon helyesen, egy-egy kortárs fiatal írót kért fel, írjon bevezetőt a Munkanapló aktuális kötetéhez. Az első kötethez egy dán írónő írt előszót, a másodikhoz pedig Knausgård.
Mikor elolvastam a Bergmanról szóló esszéjét, megváltozott róla a véleményem, mert olyan lefegyverző érzékenységgel és empátiával elemezte Bergman értékeit, gondolkodását, művei felépítését, súlypontjait, ahogy csak nagy írók képesek látni egy másik nagy író erényeit, úgy is mondhatnám, mesterember a mesterembert. Ettől kezdve, irodalmi értelemben rokonnak vagy családtagnak tekintettem.
magyarnarancs.hu: Olvasóként mit gondol a Harcom-sorozatról?
KL: Nehéz röviden megmondani. Nekem sok, bár értem, miért. Nagyítóval megy végig élete minden apró epizódján, nem válogat, nem minősít, mintha önmaga és ezen belül a világ – vagy a világ, és ezen belül önmaga – létezésének megértése csak a szavak által lenne lehetséges. Nagy felbontású kamerával pásztázza végig élete szinte minden mozzanatát, és sokszor úgy éreztem, nem mindig van meg bennem az élvezetéhez szükséges olvasói türelem és megbocsátás. Közben persze látom az erényeit, az elképesztő műveltségét, a látásmódja finomságait, a kitárulkozásnak azt a mélységét és minőségét, amilyennel az ember ritkán szembesül az irodalomban. Mégsem tudom eldönteni, a részletek gazdagsága kárpótlást nyújt-e a komponáltság, a struktúra hiányáért.
magyarnarancs.hu: Az Évszakok-sorozat egészen más jellegű könyve Knausgårdnak. Milyen volt szerkeszteni?
KL: A szerkesztés közel áll a fordításhoz, abban a tekintetben, hogy mondatról mondatra kell végighaladni a szövegen a munka során, vagyis elég lassú, de érdekes feladat. Közben az ember együtt sír vagy nevet fordító kollégájával, élvezi a jó megoldásait vagy együtt szenved vele, amikor nehézségekbe ütközik. Kifejezetten élveztem, hogy a szerző addigra már alapvetően ismert látásmódját ily módon közelről is megtapasztalhattam. Az Évszakok miniesszéi egyébként éppen megkomponáltságukkal jelezték, hogy Knausgård távolodni kezdett korábbi írásmódja parttalanságától, és megmutatta, hogy képes egy-egy jelenség versszerűen tömör megfogalmazására is. Igaz, az olvasó türelmét a sorozat négy terjedelmes kötetével így is sokszor próbára tette.
magyarnarancs.hu: A Hajnalcsillag tehát az első Knausgård fordítása. Hogy érte a felkérés?
KL: Az Évszakok-kötetek szerkesztése után egyszer csak megkeresett a kiadó szerkesztője, hogy Knausgård új könyve igazi, más szóval, hagyományos regény, és megkérdezte, elvállalnám-e a fordítását. Vonakodtam, mert rögtön hozzátette, hogy valószínűleg trilógia lesz belőle. Természetesen megkérdeztem, miért nem a megszokott, eddigi fordítókkal akarnak dolgozni, mire azt a választ kaptam, hogy ez olyan könyv, amelyet kifejezetten velem szeretnének lefordíttatni. Kértem, előbb hadd olvassam el. Küzdelmes volt olvasni a hosszúsága miatt, de sok szempontból izgatott a szöveg. Elvállaltam, és
olyan történt velem, ami korábban még soha, pedig már közel száz regényt, drámát fordítottam. Azon kaptam magam, hogy ezt a szöveget izgalmasabb fordítani, mint olvasni.
Azzal szembesültem, milyen felületesen olvas az ember, ha nagy szövegtömeg van előtte, amin túl akar jutni. Viszont amikor mondatról mondatra el kellett kezdeni újraalkotni a szöveget, a nyelvet, rengeteg dolog föltárult, ami a futó olvasás során rejtve maradt. Főként az, hogy milyen sűrű szöveggel van dolgom, hogy semmi sem üres vagy felesleges benne, még ha első pillantásra ijesztően hosszúnak látszik is.
magyarnarancs.hu: A Harcom- vagy az Évszakok-sorozathoz képest a Hajnalcsillag máshogy szerkesztett könyv. Sokkal töredezettebb, sok fejezetből áll, sokféle nézőpontot mutat be. Milyen volt fordítani ezt a szöveget?
KL: A könyv szerkezete, azzal, hogy vissza-visszatérő módon kilenc hang beszél, sokkal izgalmasabb feladatot jelentett, mintha a szerző lineáris elbeszélőmódban írta volna meg a történetet. Ez strukturáltabb mozgást eredményez, és regényszerűvé teszi külön-külön is a történeteket azzal, hogy fel vannak szeletelve az eseménysorok, változatos módon kapcsolódnak össze, és ez mindig csak menet közben, az újabb és újabb fordulatok során derül ki. Nekem ez a struktúra nagyon tetszett. Az meg különösen élvezetes feladat volt, hogy minden fejezet más-más hangon szól, miközben azt is látjuk, hogy a sok hang voltaképpen egy hang, a szerző, Knausgård hangja,
a szereplők mind az írói személyiség elemeiből épített szerepváltozatok. Akár fiatalok, akár idősek, akár nők, akár férfiak, akár műveltek, akár műveletlenek. A legelvarázsoltabb vonása a könyvnek a helyszínek érzékletes megjelenítése.
Egyszer sem írja le a város nevét, de tudvalevő, hogy az eseménysor Bergenben és a környékén játszódik, ami a valóságban is egy vizuális csoda: tengerpart, fjord, meredek hegyek, erdők, folyók, zuhatagok stb. hihetetlen változatosság. Knausgård láthatólag folyamatosan gyönyörködik a tájban, szereplői tekintetén keresztül ezt a gyönyörködését osztja meg velünk. Fontos, hogy mindez nem csak valamiféle esztétikai minőség, hanem a tájnak mindig köze is van a történetekhez és a könyv metafizikai dimenziójához.
(Csabai Máté kritikája a Hajnalcsillagról itt olvasható.)
magyarnarancs.hu: A regény befejezése, előbb a spirituális túlhabzás, majd a komoly esszéből történetbe forduló lezárás lehet talán a legmegosztóbb része a könyvnek.
KL: Azért nem bánom, hogy ezzel zárul a könyv, mert a sztori vezérfonala az új és ismeretlen csillag megjelenése. Minden szereplő a maga szemszögéből, a maga pillanatnyi élethelyzetéből értelmezi a jelenséget és viszonyul is hozzá. Van, aki sokat foglalkozik vele, van, aki egyáltalán nem, van, aki próbálja magyarázni, és van, akit nem különösebben érdekel. Nagy kérdőjel, amely vészjósló módon végig ott lebeg az égen, és relativizálja az egyéni világlátások sokaságát. Egil esszéje által kapjuk a legátfogóbb elemzést a csillagról, mint jelenségről.
Nem ad biztos választ arra, mi ez a csillag, de feltárja a jelenség lehetséges bibliai aspektusait, és áttekinti a kultúrtörténet halállal foglalkozó fejezeteit, irodalmát.
Azt gondolom, azért is jó, hogy Knausgård a végére tette ezt a szövegrészt, mert ezáltal a legműveltebb, legmélyebben gondolkodó szereplőé – akiben a művelt és gondolkodó olvasó leginkább magára ismerhet – az utolsó szó. Persze azzal a megszorítással, hogy ez egy készülőfélben lévő regényfolyam első kötetének utolsó szava.
magyarnarancs.hu: Milyen az a norvég nyelv, amit Knausgård használ?
KL: Nincs különösebb sajátossága. Vannak nyelvi, dialektikus változatai a norvég nyelvnek. Knausgård a műveltebb, nyugatiasabb és hagyományosan a könyvkultúrából táplálkozó „könyvnyelven” ír, nem a tájnyelvi elemekből építkező „újnorvég” nyelven. De a norvég minden változata ugyanolyan gazdag kifejezési lehetőségekkel bíró nyelv, mint bármely más európai nyelv, így a könyv mindegyik nyelvre jól fordítható.
magyarnarancs.hu: Min dolgozik most?
KL: Elárulom, hogy a folytatását fordítom éppen, ez is nagy terjedelmű kötet lesz. Közben óhatatlanul is azon gondolkodom, hogy képes Knausgård ennyit írni, és mindeközben ezt a hatalmas tudásanyagot beengedni a fejébe. Mikor olvas? Nem találtam még rá magyarázatot.
magyarnarancs.hu: Anélkül, hogy nagy titkot árulna el, milyen lesz a folytatás?
KL: Egyszerre hasonló és teljesen más. A hasonlóságot az adja, hogy ebben a kötetben is több szereplő van, több hang beszél, akiket láthatólag semmi nem kapcsol össze az első kötet karaktereivel, tehát nem ismerjük őket. Viszont van egy dátum, 1986, ami időben pontosan elhelyezi a történetet a csernobili atomerőmű katasztrófájának évében. Ahogy a Hajnalcsillagban a megmagyarázhatatlan természeti jelenség, a folytatásában Csernobil jelenti a történet baljós hátterét. Mégpedig valós, történeti hátterét. Annyit elárulhatok még, hogy ebben a könyvben szereplőinkkel együtt átlépjük majd Norvégia határait.
magyarnarancs.hu: Tényleg tovább írja Knausgård?
KL: Igen, nemrég értesültem róla, hogy a szerző már nem trilógiában gondolkodik. Hogy lesz negyedik, sőt, ötödik kötet is, és egyszer talán viszontlátjuk még régi ismerőseinket, az első kötet szereplőit is. Ami engem illet, nem bánom, mert jól érzem magam a regény világában, a regény szereplőinek társaságában. És örülök, hogy egyre több visszajelzést kapok olvasóktól, hogy ők is jól érzik magukat benne és velük. Lesz még egy fiktív otthonunk, még egy életünk.
