Koncert

Legyen inkább taps

Joshua Bell, Alan Gilbert és az NDR Elbphilharmonie

Kritika

Amikor 1881-ben, három évvel az elkészülte után végre bemutatták Csajkovszkij hegedűversenyét Bécsben, a kor notórius zenekritikusa, Eduard Hanslick azt írta róla, a műnek „a bűzét hallani lehet”.

Azt tudjuk, hogy a zenekari kották hemzsegtek a hibáktól, bizonyára nem volt makulátlan az előadás, de a szólista személyére nem lehetett panasz, a joviális Adolf Brodszkij kora ünnepelt virtuóza volt. Hogy mi bőszíthette fel annyira a neves ítészt, hogy vitriolos bírálatában úgy fogalmazzon, a versenymű végére a hangszert „kékre-zöldre verték”, a zenéből pedig „kihallatszanak a káromkodások és megcsap a vodka bűze”, nem tudjuk. De néha akad egy-egy előadás, amelyből kihallik Csajkovszkij zenéjének naturalisztikus jellege, az, amit a legtöbbször elfed a Mozarttól tanult elegancia, a csipkék és a porcelánfestés. Ilyen a népszerű Hegedűverseny zárótétele: ha az előadó kellőképp bátor, valóban érezzük az erős italok szagát. (Alighanem Patricia Kopatchinskaja hét évvel ezelőtt ki­adott felvétele mutatta be legjobban ezt a nyers erőt. Érdemes rá odafigyelni.)

Joshua Bell azonban nem ilyen szólista. Az amerikai hegedűművész ennél jobb tanuló, az a fajta muzsikus, aki képes meggyőzni, hogy létezik tökéletesség, és ez olykor többet ér az izgalomnál. Két felvételt is készített a népszerű repertoárdarabból, amelyet réges-rég Beethoven és Brahms komoly D-dúrjaival helyeztünk egy polcra: az első még Vladimir Ashkenazyval és a clevelandiekkel készült 1995-ben, a másik tíz évvel később Michael Tilson Thomasszal és a Berlini Filharmonikusokkal. A Müpa színpadán még oldottabb, mint lemezen, a kadenciák szinte az improvizáció könnyedségével jönnek elő. 1713-ban készült Stradivariusa édes hangon szól, mint a karamella, tónusa puha, bársonyos, és bár játéka nem mentes a drámai feszültségtől, olyan bájosan rajzolja meg a Csajkovszkij-koncert portréját, hogy öröm hallgatni. Olykor egy kisdiákra emlékeztet, aki heves izgalommal ír szerelmes levelet, és még ő sem tudja, hogy érzelmei lázasak ugyan, de nem elveszejtően mélyek (bár melyik romantikus zeneműről nem mondható el ugyanez), máskor viszont kamaradarabbá formálja a nagyszabású művet. A pianók finomak, mint a lehelet, az üveghangok tiszták és átlátszók, a díszítésekből kunkori farkincák, a dallamokból miniatűr építmények lesznek. Modorosnak mondanánk, ha nem lenne ilyen szépen megcsinálva – de Joshua Bell küzd az ellen, hogy az ezerszer előadott versenymű tornagyakorlat legyen a kezei között. Ráadásként, milyen szép gesztus, Sosztakovics-duót játszott a koncertmesterrel.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Miénk itt a vér

  • - turcsányi -

A papa mozija ez. Nem pont a formula hagyományos értelmében, sokkal inkább szó szerint. A hatvanas évek közepén az olasz anyakönyvi hivatal kigyűjtötte a Sergio keresztnevű polgárokat, s mindegyiket hatóságilag kötelezték arra, hogy spagettiwesterneket készítsenek.

Megszemélyesített dokumentumok  

„Boldog magyar jövőt!” – olvassuk a feliratot Chilf Mária kollázsán, ahol egy felvonuláson Lenin, Rákosi és Sztálin fényképét viszik a munkások és az úttörők, nyomukban a ledöntött Sztálin-szobor feje gurul egy tankkal a háttérben.

Építő játék

  • Kiss Annamária

Horváth Csaba rendező-koreográfusnak, a Forte Társulat művészeti vezetőjének színházában legalább annyira fontos a mozgás, mint a szöveg, nem csoda, hogy ezen az estén, a mozgásszínházas tempóhoz kevéssé szokott kőszínházas társulati tagoknak melegük van.

„Megeszi a kígyót”

Alighanem a magyar kultúrára korábban is jellemző, az utóbbi időben pedig mintha még erőteljesebben megjelenő befelé fordulás miatt lehet, hogy egy olyan jelentős életmű, amilyen Ladik Kataliné, egyszerűen nem találja meg benne a helyét – holott minden adott lenne hozzá.

Halk, mély morgás

Szentesen két bulltípusú kutya kijutott az utcára, halálra mart egy férfit és örök életére megnyomorított egy nőt. Az ügyészség letöltendő börtönbüntetést kért a gazdára, akinek fogalma sem volt arról, mire képesek a házőrzői, és milyen nevelésre lett volna szükségük.

 

Hídpénz

„Az önkormányzat egy olyan fejlesztést kíván megvalósítani, hogy a Szárhegyet és a Vár­hegyet összekötnénk egy függőhíddal."

Az arany csillogása

Emlékszik még bárki is arra, hogy mikor volt az a „vizes” világbajnokság Budapesten, amikor a toronyugráshoz a Dunába húztak fel egy ménkű nagy tornyot, hogy az majd milyen jól fog mutatni a világmindenség összes televíziós készülékén?

Csak a szégyen

Egy héttel ezelőtt az ENSZ Közgyűlése elfogadta azt a határozatot, amely július 11-ét a srebrenicai népirtás emléknapjává nyilvánítja.

Feltétlenül, de nem mindenképpen

A németek sohasem fogják megbocsátani a zsidóknak Auschwitzot – hangzik egy ismert, vitatott eredetű bon mot. Mint sok más általánosításban, ebben is lehetett igazság, amíg maguk a tettesek és a nácikkal együttműködők értelmezték úgy bűneiket, hogy a végén valahogy mégis a zsidók legyenek a hibásak. Gyermekeik és unokáik azonban már elfojtás vagy kivetítés nélkül tekinthettek a népirtásra, és vonhatták kérdőre felmenőiket.

Szerelem és politika

„Ötvenegy éves korában tragikus hirtelenséggel elhunyt Tánczos Gábor, az Országos Pedagógiai Intézet munkatársa, a Győrffy kollégium volt tagja, ismert publicista. A pedagógián kívül behatóan foglalkozott a NÉKOSZ történetével és a romániai magyar kultúrával.”

 

Előrehozott 2026

Olyan intenzitással történnek az események a magyar belpolitikában az utóbbi hónapokban, hogy immár komolyan felvethető: Orbán rendszerét akár a 2026-os általános választások előtt is le lehet váltani. Ideje hát gondolkodni ilyen forgatókönyveken is.