Koncert

Legyen inkább taps

Joshua Bell, Alan Gilbert és az NDR Elbphilharmonie

Kritika

Amikor 1881-ben, három évvel az elkészülte után végre bemutatták Csajkovszkij hegedűversenyét Bécsben, a kor notórius zenekritikusa, Eduard Hanslick azt írta róla, a műnek „a bűzét hallani lehet”.

Azt tudjuk, hogy a zenekari kották hemzsegtek a hibáktól, bizonyára nem volt makulátlan az előadás, de a szólista személyére nem lehetett panasz, a joviális Adolf Brodszkij kora ünnepelt virtuóza volt. Hogy mi bőszíthette fel annyira a neves ítészt, hogy vitriolos bírálatában úgy fogalmazzon, a versenymű végére a hangszert „kékre-zöldre verték”, a zenéből pedig „kihallatszanak a káromkodások és megcsap a vodka bűze”, nem tudjuk. De néha akad egy-egy előadás, amelyből kihallik Csajkovszkij zenéjének naturalisztikus jellege, az, amit a legtöbbször elfed a Mozarttól tanult elegancia, a csipkék és a porcelánfestés. Ilyen a népszerű Hegedűverseny zárótétele: ha az előadó kellőképp bátor, valóban érezzük az erős italok szagát. (Alighanem Patricia Kopatchinskaja hét évvel ezelőtt ki­adott felvétele mutatta be legjobban ezt a nyers erőt. Érdemes rá odafigyelni.)

Joshua Bell azonban nem ilyen szólista. Az amerikai hegedűművész ennél jobb tanuló, az a fajta muzsikus, aki képes meggyőzni, hogy létezik tökéletesség, és ez olykor többet ér az izgalomnál. Két felvételt is készített a népszerű repertoárdarabból, amelyet réges-rég Beethoven és Brahms komoly D-dúrjaival helyeztünk egy polcra: az első még Vladimir Ashkenazyval és a clevelandiekkel készült 1995-ben, a másik tíz évvel később Michael Tilson Thomasszal és a Berlini Filharmonikusokkal. A Müpa színpadán még oldottabb, mint lemezen, a kadenciák szinte az improvizáció könnyedségével jönnek elő. 1713-ban készült Stradivariusa édes hangon szól, mint a karamella, tónusa puha, bársonyos, és bár játéka nem mentes a drámai feszültségtől, olyan bájosan rajzolja meg a Csajkovszkij-koncert portréját, hogy öröm hallgatni. Olykor egy kisdiákra emlékeztet, aki heves izgalommal ír szerelmes levelet, és még ő sem tudja, hogy érzelmei lázasak ugyan, de nem elveszejtően mélyek (bár melyik romantikus zeneműről nem mondható el ugyanez), máskor viszont kamaradarabbá formálja a nagyszabású művet. A pianók finomak, mint a lehelet, az üveghangok tiszták és átlátszók, a díszítésekből kunkori farkincák, a dallamokból miniatűr építmények lesznek. Modorosnak mondanánk, ha nem lenne ilyen szépen megcsinálva – de Joshua Bell küzd az ellen, hogy az ezerszer előadott versenymű tornagyakorlat legyen a kezei között. Ráadásként, milyen szép gesztus, Sosztakovics-duót játszott a koncertmesterrel.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.