Azt tudjuk, hogy a zenekari kották hemzsegtek a hibáktól, bizonyára nem volt makulátlan az előadás, de a szólista személyére nem lehetett panasz, a joviális Adolf Brodszkij kora ünnepelt virtuóza volt. Hogy mi bőszíthette fel annyira a neves ítészt, hogy vitriolos bírálatában úgy fogalmazzon, a versenymű végére a hangszert „kékre-zöldre verték”, a zenéből pedig „kihallatszanak a káromkodások és megcsap a vodka bűze”, nem tudjuk. De néha akad egy-egy előadás, amelyből kihallik Csajkovszkij zenéjének naturalisztikus jellege, az, amit a legtöbbször elfed a Mozarttól tanult elegancia, a csipkék és a porcelánfestés. Ilyen a népszerű Hegedűverseny zárótétele: ha az előadó kellőképp bátor, valóban érezzük az erős italok szagát. (Alighanem Patricia Kopatchinskaja hét évvel ezelőtt kiadott felvétele mutatta be legjobban ezt a nyers erőt. Érdemes rá odafigyelni.)
Joshua Bell azonban nem ilyen szólista. Az amerikai hegedűművész ennél jobb tanuló, az a fajta muzsikus, aki képes meggyőzni, hogy létezik tökéletesség, és ez olykor többet ér az izgalomnál. Két felvételt is készített a népszerű repertoárdarabból, amelyet réges-rég Beethoven és Brahms komoly D-dúrjaival helyeztünk egy polcra: az első még Vladimir Ashkenazyval és a clevelandiekkel készült 1995-ben, a másik tíz évvel később Michael Tilson Thomasszal és a Berlini Filharmonikusokkal. A Müpa színpadán még oldottabb, mint lemezen, a kadenciák szinte az improvizáció könnyedségével jönnek elő. 1713-ban készült Stradivariusa édes hangon szól, mint a karamella, tónusa puha, bársonyos, és bár játéka nem mentes a drámai feszültségtől, olyan bájosan rajzolja meg a Csajkovszkij-koncert portréját, hogy öröm hallgatni. Olykor egy kisdiákra emlékeztet, aki heves izgalommal ír szerelmes levelet, és még ő sem tudja, hogy érzelmei lázasak ugyan, de nem elveszejtően mélyek (bár melyik romantikus zeneműről nem mondható el ugyanez), máskor viszont kamaradarabbá formálja a nagyszabású művet. A pianók finomak, mint a lehelet, az üveghangok tiszták és átlátszók, a díszítésekből kunkori farkincák, a dallamokból miniatűr építmények lesznek. Modorosnak mondanánk, ha nem lenne ilyen szépen megcsinálva – de Joshua Bell küzd az ellen, hogy az ezerszer előadott versenymű tornagyakorlat legyen a kezei között. Ráadásként, milyen szép gesztus, Sosztakovics-duót játszott a koncertmesterrel.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
