Koncert

Legyen inkább taps

Joshua Bell, Alan Gilbert és az NDR Elbphilharmonie

Kritika

Amikor 1881-ben, három évvel az elkészülte után végre bemutatták Csajkovszkij hegedűversenyét Bécsben, a kor notórius zenekritikusa, Eduard Hanslick azt írta róla, a műnek „a bűzét hallani lehet”.

Azt tudjuk, hogy a zenekari kották hemzsegtek a hibáktól, bizonyára nem volt makulátlan az előadás, de a szólista személyére nem lehetett panasz, a joviális Adolf Brodszkij kora ünnepelt virtuóza volt. Hogy mi bőszíthette fel annyira a neves ítészt, hogy vitriolos bírálatában úgy fogalmazzon, a versenymű végére a hangszert „kékre-zöldre verték”, a zenéből pedig „kihallatszanak a káromkodások és megcsap a vodka bűze”, nem tudjuk. De néha akad egy-egy előadás, amelyből kihallik Csajkovszkij zenéjének naturalisztikus jellege, az, amit a legtöbbször elfed a Mozarttól tanult elegancia, a csipkék és a porcelánfestés. Ilyen a népszerű Hegedűverseny zárótétele: ha az előadó kellőképp bátor, valóban érezzük az erős italok szagát. (Alighanem Patricia Kopatchinskaja hét évvel ezelőtt ki­adott felvétele mutatta be legjobban ezt a nyers erőt. Érdemes rá odafigyelni.)

Joshua Bell azonban nem ilyen szólista. Az amerikai hegedűművész ennél jobb tanuló, az a fajta muzsikus, aki képes meggyőzni, hogy létezik tökéletesség, és ez olykor többet ér az izgalomnál. Két felvételt is készített a népszerű repertoárdarabból, amelyet réges-rég Beethoven és Brahms komoly D-dúrjaival helyeztünk egy polcra: az első még Vladimir Ashkenazyval és a clevelandiekkel készült 1995-ben, a másik tíz évvel később Michael Tilson Thomasszal és a Berlini Filharmonikusokkal. A Müpa színpadán még oldottabb, mint lemezen, a kadenciák szinte az improvizáció könnyedségével jönnek elő. 1713-ban készült Stradivariusa édes hangon szól, mint a karamella, tónusa puha, bársonyos, és bár játéka nem mentes a drámai feszültségtől, olyan bájosan rajzolja meg a Csajkovszkij-koncert portréját, hogy öröm hallgatni. Olykor egy kisdiákra emlékeztet, aki heves izgalommal ír szerelmes levelet, és még ő sem tudja, hogy érzelmei lázasak ugyan, de nem elveszejtően mélyek (bár melyik romantikus zeneműről nem mondható el ugyanez), máskor viszont kamaradarabbá formálja a nagyszabású művet. A pianók finomak, mint a lehelet, az üveghangok tiszták és átlátszók, a díszítésekből kunkori farkincák, a dallamokból miniatűr építmények lesznek. Modorosnak mondanánk, ha nem lenne ilyen szépen megcsinálva – de Joshua Bell küzd az ellen, hogy az ezerszer előadott versenymű tornagyakorlat legyen a kezei között. Ráadásként, milyen szép gesztus, Sosztakovics-duót játszott a koncertmesterrel.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Eldobott aggyal

  • - ts -

A kortárs nagypolitika, adott esetben a kormányzás sűrű kulisszái mögött játszódó filmek, tévésorozatok döntő többsége olyan, mint a sci-fi, dolgozzék bármennyi és bármilyen hiteles forrásból.

Nemes vadak

Jason Momoa és Thomas Pa‘a Sibbett szerelemprojektje a négy hawaii királyság (O‘ahu, Maui, Kaua‘i és Hawai‘i) egyesítését énekli meg a 18. században.

Kezdjetek el élni

A művészetben az aktív eutanázia (asszisztált öngyilkosság) témaköre esetében ritkán sikerül túljutni egyfajta ájtatosságon és a szokványos „megteszem – ne tedd meg” dramaturgián.

A tudat paradoxona

  • Domsa Zsófia

Egy újabb dózis a sorozat eddigi függőinek. Ráadásul bőven lesz még utánpótlás, mivel egyelőre nem úgy tűnik, mintha a tucatnyi egymással érintőlegesen találkozó, egymást kiegészítő vagy egymásnak éppen ellentmondó történetből álló regényfolyam a végéhez közelítene: Norvégiában idén ősszel az eredetileg ötrészesre tervezett sorozat hatodik kötete jelenik meg.