Film

Madarász, madarász!

David O. Russell: Amszterdam

Kritika

Vincente Minnelli, George Cukor, Mike Nichols – pár név azok közül, akiket hagyományosan színészek rendezőjének (actor’s director) szokás nevezni.

Filmjeik rendszerint egy-egy erős alakításra épülnek, a művészek pedig szívesen játszanak irányításuk alatt, mert nemcsak engedi kibontakozni őket, de nevük rendszerint garancia sikerre és díjakra. Közéjük tartozik David O. Russell is, aki Melissa Leót, Christian Bale-t és Jennifer Lawrence-t is Oscarhoz segítette már. Az Amszterdamhoz a tőle megszokott módon ismét olyan elképesztő színészgárdát hozott össze, mely all-star válogatottnak is beillene: a főszereplő trió (Christian Bale, Margot Robbie, John David Washington) mellett a legapróbb epizódszerepekben is olyan sztárok tűnnek fel, mint Robert De Niro, Chris Rock vagy Mike Myers. Sőt már-már hivalkodó módon Taylor Swift, a világ egyik legnagyobb popsztárja csak azért jelenik meg aggódó arccal, hogy öt percen belül egy kocsi alá lökve lelje halálát – természetesen a statisztaszerepnek beillő merénylő szerepét is egy ismert arc, Timothy Olyphant alakítja.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy Russell egy Hollywood-szerte kedvelt figura volna – épp ellenkezőleg, botrányai miatt egy ideje már a cancel culture látókörében táncol, híre pedig ironikus módon épp a színészek között a legborzalmasabb. Első jelentősebb sikere, a Sivatagi cápák forgatásakor olyan csúnyán bánt a stábbal, különösen egy statisztával, hogy végül George Clooney-nak kellett rendet tennie. Egzisztenciális komédiája, a Multik haza! készítésekor mániákusan kikelt és lepicsázta egyik szereplőjét, Lily Tomlint – arról nem is beszélve, hogy a legenda szerint úgy csaklizta el Christopher Nolan Mementójából Jude Law-t a filmbe, hogy egy partin Nolan fejét satuba fogva tartott kiselőadást neki a művészi szolidaritásról. Az Amerikai botrány idején Amy Adams életét tette pokollá, ekkor Christian Bale-nek kellett mediátort játszani a rendező és a női főszereplő között. Saját transzgender unokahúga, Nicole Peloquin fel is jelentette: a vád szerint felajánlotta, hogy pár gyakorlattal segít neki színészi karrierjében, ám eközben a pólója alá nyúlkálva abuzálta őt. Mindezek alapján a Russell-lel való munka inkább afféle kiképzőtábornak tűnik, ahova csak azért érdemes benevezni a színészeknek, mert a rendező filmjei különösen népszerűek az Oscar-szavazók köreiben.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.