Könyv

Meg kell hallgatni

Manon Uphoff: Zuhan, mintha szállna

Kritika

Az író nem akarja megírni, az olvasó nem akarja elolvasni.

A gyermekeket érő szexuális abúzus – mármint a tényleges abúzus, és nem az, amit az LMBTQ vagy egy kiállítási fotó megjelenít – sokkal gyakoribb, mint feltételeznénk. Az Európai Unió Alapjogi Ügynökségének (FRA) 2014-ben közzétett anonim, reprezentatív felmérése szerint a nők 12 százaléka vált 15 éves kora előtt felnőtt által elkövetett szexuális erőszak áldozatává, az érintett férfiak arányát más szervezetek 5 százalék körülire becsülik. Ennek ellenére a gyerekek tényleges szexuális bántalmazása az egyik, ha nem a legnagyobb társadalmi tabu.

Az irodalomban sem találkozunk vele túl gyakran, ezért ha mégis foglalkozik vele egy-egy mű, az bevésődik az emlékezetünkbe. Ilyen Alice Walker Bíborszín (megjelent Kedves Jóisten! címmel is) vagy Sapphire Push című regénye (ebből az Irodalmi Centrifuga c. blogon jelentek meg részletek magyarul). A magyar szerzők közül, bő tíz éve, Anoni Mara (Berkesi Zsuzsa) és Czapáry Veronika dolgozták fel a témát Bűn vagy bűnhődés, illetve Megszámolt babák című könyveikben.

Az itt tárgyalt önéletrajzi regény erről is szól. Manon Uphoff 1962-es születésű, számos díjjal kitüntetett holland író, forgató­könyv­író és képzőművész már több mint húsz könyvet jegyez, magyarul most olvashatunk tőle először, Daróczi Anikó néderlandisztikára szakosodott irodalomtörténész fordításában. A könyv a saját trauma művészi feldolgozása. A szerző nemcsak a saját, hanem egyúttal testvéreinek, valamint a másod- és harmadgenerációs érintetteknek a történetét is feldolgozza, nyolc fejezetre tagolva. A borító a bántalmazó apára utaló Minótaurosz-metaforát jelenít meg, a szerző installációjának felhasználásával. Ránézésre kompakt kis könyv, a szöveg azonban sűrű, lassan befogadható. Már az első mondat megadja a baljós alaphangot: „Olvasó, én ezt a történetet nem akartam elmondani.” Miért tette meg mégis? Mert egyik nővére elsorvadása, majd tragikus halála – lezuhant a lépcsőn – előhívta eltemetett emlékeit és felizzította dühét: az érzést, amely nők számára nem megengedett, és csak az emberi szférától eltávolodva, „boszorkányszombatokon” élhetik meg.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.

A belülről bomlasztók

Fideszes alkalmazottak sopánkodnak, hogy ejnye, ejnye, nem vigyáz a Tisza Párt a szimpatizánsai adataira! A mostani adatszivárgási botrányt alaposan felhabosítva tálalja a kormánypárti közeg, a Tisza cáfol, hogy valóban kerültek ki valós adatok, de azokat más módon is beszerezhették fideszes körök.

„Idő és hely hoz létre igazi közösséget”

A Freeszfe elnökeként teljesen az egyesület körüli teendők kötötték le a figyelmét, mostantól pedig a FREEDOM, az új otthonuk szellemiségének kialakítása a cél. Arról kérdeztük, mit terveznek az épülettel, mit jelent a szabadság, és egyáltalán, milyen iskola lesz itt.

A Bolsonaro-végjáték

Szeptember 11-én a brazil szövetségi legfelsőbb bíróság, a Supremo Tribunal Federal (STF) bűnösnek mondta ki a demokratikus rend elleni szövetkezésben és 27 év és 3 hónap szabadságvesztésre ítélte Jair Messias Bolsonarót, Brazília volt elnökét, aki 2019 és 2022 között töltötte be ezt a posztot.