Könyv

Meg kell hallgatni

Manon Uphoff: Zuhan, mintha szállna

Kritika

Az író nem akarja megírni, az olvasó nem akarja elolvasni.

A gyermekeket érő szexuális abúzus – mármint a tényleges abúzus, és nem az, amit az LMBTQ vagy egy kiállítási fotó megjelenít – sokkal gyakoribb, mint feltételeznénk. Az Európai Unió Alapjogi Ügynökségének (FRA) 2014-ben közzétett anonim, reprezentatív felmérése szerint a nők 12 százaléka vált 15 éves kora előtt felnőtt által elkövetett szexuális erőszak áldozatává, az érintett férfiak arányát más szervezetek 5 százalék körülire becsülik. Ennek ellenére a gyerekek tényleges szexuális bántalmazása az egyik, ha nem a legnagyobb társadalmi tabu.

Az irodalomban sem találkozunk vele túl gyakran, ezért ha mégis foglalkozik vele egy-egy mű, az bevésődik az emlékezetünkbe. Ilyen Alice Walker Bíborszín (megjelent Kedves Jóisten! címmel is) vagy Sapphire Push című regénye (ebből az Irodalmi Centrifuga c. blogon jelentek meg részletek magyarul). A magyar szerzők közül, bő tíz éve, Anoni Mara (Berkesi Zsuzsa) és Czapáry Veronika dolgozták fel a témát Bűn vagy bűnhődés, illetve Megszámolt babák című könyveikben.

Az itt tárgyalt önéletrajzi regény erről is szól. Manon Uphoff 1962-es születésű, számos díjjal kitüntetett holland író, forgató­könyv­író és képzőművész már több mint húsz könyvet jegyez, magyarul most olvashatunk tőle először, Daróczi Anikó néderlandisztikára szakosodott irodalomtörténész fordításában. A könyv a saját trauma művészi feldolgozása. A szerző nemcsak a saját, hanem egyúttal testvéreinek, valamint a másod- és harmadgenerációs érintetteknek a történetét is feldolgozza, nyolc fejezetre tagolva. A borító a bántalmazó apára utaló Minótaurosz-metaforát jelenít meg, a szerző installációjának felhasználásával. Ránézésre kompakt kis könyv, a szöveg azonban sűrű, lassan befogadható. Már az első mondat megadja a baljós alaphangot: „Olvasó, én ezt a történetet nem akartam elmondani.” Miért tette meg mégis? Mert egyik nővére elsorvadása, majd tragikus halála – lezuhant a lépcsőn – előhívta eltemetett emlékeit és felizzította dühét: az érzést, amely nők számára nem megengedett, és csak az emberi szférától eltávolodva, „boszorkányszombatokon” élhetik meg.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

A Fidesz házhoz megy

Megfelelő helyre kilopott adatbázis, telefonálgató propagandisták, aktivisták otthonát látogató Németh Balázs. Amit a Fidesz most csinál, régen a Kurucinfó munkája volt.

Mint az itatós

Szinte hihetetlen, de akad még olyan nagy múltú, híres szimfonikus zenekar, amely korábban soha nem járt Budapesten: közéjük tartozott a Tokiói Filharmonikus Zenekar is, holott erős magyar kötődésük van, hiszen Kovács János 1992 óta szerepel náluk vendégkarmesterként.

Minden meg akar ölni

  • SzSz

Andriivka aprócska falu Kelet-Ukrajnában, Donyeck megyében; 2014 óta a vitatott – értsd: az ENSZ tagországai közül egyedül Oroszország, Szíria és Észak-Korea által elismert – Donyecki Népköztársaság része.

S most reménykedünk

„Az élet távolról nézve komédia, közelről nézve tragédia” – az Arisztotelész szellemét megidéző mondást egyként tulajdonítják Charlie Chaplinnek, illetve Buster Keatonnek.

A szürkeség ragyogása

Különös élmény néhány napon belül látni két Molière-darabot a Pesti Színházban. A huszonöt éve bemutatott Képzelt beteg egy rosszul öregedő „klasszikus”, a Madame Tartuffe pedig egy kortárs átirat, amelynek első ránézésre a névegyezésen túl nem sok köze van a francia szerzőhöz. Ez utóbbi egyáltalán nem baj, még akár erény is lehet.