Most Benjamin Franklin párizsi, illetve Párizs környéki évei vannak terítéken, felkészül John Jay (az ő filmje szólhatna például arról, hogy milyen nehéz volt szegénykémnek a tűz és víz Adamst és Franklint féken tartania, miközben még az angolokat, franciákat is méretre kellett szabni), de én szívesen megnézném a Madison Montpelierben című végjátékot is (még ha az a Montpelier Virginiában van is).
Minthogy a függetlenségi háború perdöntő szakaszában Adams és Franklin együtt voltak kénytelenek akciózni Párizsban, mely szituáció egyiküknek sem volt különösebben ínyére, a John Adams című sorozat harmadik epizódja már elmesélte a Franklin egyik legfontosabb eseménysorát – a francia birodalom megnyerését az angolok ellen. Bár mindkét sorozat a maga hősét heroizálja, pontról pontra ugyanoda lyukad ki mindkettő: Franklin volt a világfi, aki pompásan elboldogult a puccos franszia udvarban, míg Adams az elefánt a porcelánboltban, nem is feltétlenül örömében – már az odautazástól is sikítófrászt kapott, ott meg tényleg úgy zúzta, mint Hannibál beosztottai, fölborította az útjába kerülő összes padlóvázát, összeveszett mindenkivel, aki segíteni akart az elszakadni vágyó gyarmatoknak, s persze a király színe előtt is lebőgött. Ez mindkét sorozatban szentírás, s hát a népszerű történelmi munkák is megesküsznek reá. Mégis e téren jelenik meg legpregnánsabban a Franklin egyedisége.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
