S ha nincs, hogyan lehetne? Az alkotók most arra hívnak, bevetve a részvételi színház számos eszközét, hogy közösen gondolkodjunk a boldogulás lehetőségein.
S máris valamiféle definíción gondolkodunk. A performance jellegű előadás fókusza a 15. századi Jedermann (Akárki) című moralitásjátékon alapul, ahol Akárki egy az élete végére, a számadáshoz érkező ember. A személye lényegtelen, akárki lehet. A „mindenki vegye magára”, „mindenkire vonatkozik” és a brechti elidegenítés technikája itt is megjelenik, amikor Manyasz Erika és Hajmási Dávid egyszer csak a közönség soraiban hangosan suttogni kezdenek arról, hogy mi történik a színpadon, miért is kellett ide eljönniük. Megjelenítik a „tipikus nézőt”. Aztán egy ponton felállnak és csettintésre máris játszókká, teljes mértékben a produkció részévé válnak.
Tényleg csettintésre: az előadás kezdetén ugyanis Darázs Ádám bevezet minket a produkció keretrendszerébe, a soundpainting alapmódszertanába. Ennek lényege, hogy mi, nézők és színészek biztosítjuk a különböző színű, magasságú és erősségű hangokat aszerint, hogy Darázs mit vezényel a kezével és a karjával. Például a kezdet kezdetén azt vezényli nekünk, hogy vessük papírra, számunkra mi az élet értelme. Ezek a cetlik később jutnak szerephez.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
