Van a kiállításnak egy, a gyaloglás történét összefoglaló része, egy, a kortárs környezetre vonatkozó, igen kritikus koncepciója, olvashatunk (szerencsére nem a művek mellett, tehát opcionálisan) művészek írta szövegeket, s vannak olyan alkotások, amelyek további – feltárt vagy könnyen utánajárható – történelmi ismereteket kínálnak. Nagy ívű vállalkozás, hiszen a kiállításon hat alkotótól tíz mű látható.
A gyaloglás a (kurátori) definíció szerint a nyílt térben (köztük a természetben) történő szabad mozgást jelenti, s nem nehéz rájönni, hogy az egyetemes történelem során kiknek volt erre lehetőségük. A felsorolt példák mellett – az ókori filozófusok, a szerzetesek, a zarándokok, a filozófusok, a nemesemberek – arról is szó esik, hogy az egyes korokban mi volt a gyaloglás szerepe: a gondolkodás fejlesztése, a búskomorság gyógyítása, transzcendens élmények átélése, önvizsgálat vagy éppen hatalmi reprezentáció. A kortárs törekvések előfutáraként pedig a társadalmi kötöttségektől megszabadulni vágyó, magányos flâneur figuráját, illetve a fogyasztói szokásoknak ellenszegülő szituacionistákat látjuk, s ebből kifolyólag idesorolódnak a csoportos „gyaloglók”, azaz a túrázók és a demonstrálók is. Pilinger szerint „a biopolitika járvány utáni, új korszakában jelent meg a városi kószáló női változata, a flâneuse”, mégis, a kiállító művészek kétharmada nő.
Az alcím „illik” az összes műre: konkrét „gyaloglás” csak kettőn fedezhető fel, például Nemes Csaba Flâneur című festményén, amelyen egy fiatalember egy árpádsávos, magyar zászlós rudat hurcol a monokrómba borult kertek alatt.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
