A frontember, Kurt Cobain halála után Grohlról kiderült, hogy nemcsak dobosnak, de dalszerzőnek, gitárosnak és frontembernek is kiváló, s az általa vezetett Foo Fightersből A ligás, stadionokat megtöltő rockzenei brand lett.
Ahogyan brand lett a davegrohlságból is. Grohl a mosolygós, közvetlen rocksztár mintapéldája: arcán hatalmas vigyorral zenél együtt gyerekkori hőseivel, féktelen lelkesedéssel áradozik nála jóval ismeretlenebb zenészekről mindenféle dokumentumfilmben, és lazán virtuális dobpárbajba keveredik egy 10 éves kislánnyal, hogy aztán még egy Foo Fighters-koncertre is meghívja őt fellépni. Dave Grohl szabálytalan karizmája nem kopott az elmúlt évtizedekben, és ez még akkor is így van, ha a Foo Fighters az utolsó valamire való lemezét 2010 környékén adta ki, az azóta megjelent anyagok pedig csak némi pironkodással rakhatók a legjobban sikerült FF-albumok mellé (The Colour and the Shape, There Is Nothing Left to Lose).
Grohl nem törekedett a teljességre az életrajzában, néhány év ki is marad, ami a könyv lendületének egyáltalán nem tesz rosszat. Ahogyan az sem, hogy nagy hangsúlyt kapnak a Screamről írt fejezetek. Grohl zenei életművének nem feltétlenül ez a legjelentősebb része, ugyanakkor egy lelakott kisbuszban izgalmasabb kalandok esnek meg az emberrel, mint egy ötcsillagos luxushotelben (például Móricka is ezt mondta). A Nirvanáról szóló részben részletesen ír a Nevermind album készüléséről, és a lemez váratlan berobbanásáról, de a legnagyobb meglepetés az a megkapó érzékenység, amellyel Grohl Kurt Cobain utolsó hónapjaihoz és depressziójához viszonyul.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
