Megmenthette volna vele több millió ember életét, de hát civil volt. Azoknak viszont, akit kiképeztek, az aktív kémeknek, illetve az évekig alvó és másokat is altató titkos megbízottaknak nem szabad tétovázniuk.
Művelt, érzékeny emberekről van szó, akik elrontják az életüket, vagy hagyják, hogy valamilyen szent cél érdekében más, nagyképű, cinikus alakok rontsák el azt. Aztán a könyv századik oldala felé felbukkan egy felvétel – a regényben ez az egyetlen kép, dokumentum a fikcióban – egy tűzoltóról, aki egy vérző arcú lányt cipel az ETA 1987. december 11-i zaragozai bombamerénylete után.
Ezt a fotót nézegeti a narrátor, Nevinson, aki a saját történetét meséli el. Nevinson egy Angliában iskolázott spanyol, aki tehetségesen utánoz különböző nyelvjárásokat, ezért is figyeltek fel rá azok, akik erre hivatottak. Aljas módon szervezték be, használták, neki pedig a munkája egyre inkább megszokottá, olykor élvezett élethivatássá, szenvedélybetegséggé vált. Amikor nyugállományba került, tudta, hogy ez a nyugalmi állapot nem tart sokáig. Takarékon élt, mígnem egykori főnöke, Tupra szívességet nem kért tőle. Nevinson gyűlölte ezt az embert, ugyanakkor kötődött is hozzá, és szerette volna valahogy bebizonyítani, hogy jobb szakember nála, a szíve miatt jobb. Nem utasította hát vissza a megbízást, pedig az sem volt egyértelmű, kinek tesz vele szívességet. Azt kapta feladatául, hogy angoltanárként egy észak-spanyolországi kisvárosban közel férkőzzön három nőhöz, és ismerje meg őket annyira, amennyire csak lehet, hogy kideríthesse, melyikük az ETA (és egyben az IRA) tagja. És ha kiderítette – erről már közvetítő útján értesült –, lehetőség szerint meg is kell ölnie az illetőt. Tudta, hogy ennek érdekében ismét meg kell tévesztenie, végső soron meg kell aláznia embereket, köztük olyanokat is, akik semmi rosszat nem tettek. Járulékos, de a szakma szabályai szerint lényegtelen veszteség ez, hiszen a terroristák ugyanígy készülnek a tetteikre: alakoskodnak, ha kell, évekig, aztán embert rabolnak, ölnek, és ha börtönbe kerülnek, hátradőlnek. Vagy épp szabadlábon lévő társaik legközelebbi akciójának hírére pezsgőt rendelnek, ünnepelve a mozgalom hőstettét. Ezt a förtelmet kellene megakasztania Nevinsonnak a maga eszközével. Abban a tudatban kellene cselekednie, hogy ha az emberek többsége gyűlöletesnek, alattomosnak is gondolja ezt a munkát – a felesége ezt ki is mondja –, az ő értékítéletük nem számít, hiszen ha épp nem érintettek, hamar elfelejtik a rémtetteket, nem emlékeznek a szörnyű képekre, csak ha az véletlenül eléjük kerül. Ő azonban nem felejthet, és mindig szem előtt kellene tartania, milyen ügyet szolgál.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
