Színház

Nyomasztó naplemente

Krum

Kritika

Az izraeli Hanoch Levin 1975-ben bemutatott méltán híres tragikomédiájának új interpretációjából pont az nem jön át, amitől izgalmas lenne a darabot épp most elővenni: az élni akarás ereje.

 

Ennek talán az az oka, hogy ebből a változatból éppen az eredeti darab fontos, feloldó erejű eleme az, ami a legfájóbban hiányzott: az abszurd humor. Itt annak „poénkodó” változatát találjuk meg csupán, ez azonban kevés ahhoz, hogy megérintsen, és hogy valóban  ellenpontozni tudja a borzalmakat. Ahogy a végkifejlet talán biztatónak szánt üzenete is mintha félrecsúszna: ahhoz, hogy Krum végre nekiálljon a nagyregénye befejezésének, az kellett, hogy a nő, akit szeretett (Trudy: Szilágyi Csenge) elhagyja őt, meg kellett halnia aggodalmaskodó édesanyjának (Nagy-Kálózy Eszter), az egyetlennek, aki felé a férfi elszámolással tartozna, és legjobb barátjának, az állandóan a létező vagy nem létező betegségével foglalkozó Gloomernek (Ötvös András) is. Üdítő színfolt lehetne ebben a sötétségben egy olasz férfi és egy helyi kikapós, ledér kinézetű nő szerelmi kapcsolata, az viszont híján van mindenféle politikai korrektségnek (és persze a jó ízlésnek). A szerepbeli férfi taplósága (Bertoldo: Brasch Bence) és minden, a szebbik nem irányába tett modortalan gesztusa (pl. a hatósugarába tévedt valamennyi nőnek rámenősen teszi a szépet) amellett, hogy harsányan túljátszott, annyival el is intéződik, hogy mi mást is várhatunk egy olasztól.

A címszerepben remekelő Wunderlich József játéka érzékeny, hitelesen hozza a krisztusi korban lévő, ám még mindig útját kereső, családot alapítani képtelen szerencsétlent. Az orvost alakító Hirtling István alakítása szintén kitűnő, még ha nyúlfarknyi is a szerepe. Háromperces monológjában gondolatmenete az öregedésről és halálról pontos és elgondolkodtató – katartikus a hatása. Milyen kár, hogy a kétfelvonásos előadásban nincsen párja e jelenetnek! Jó még a Gloomert alakító Ötvös András is, nem rajta múlik, hogy poénjai csak ritkán terjeszkednek túl a helyzetkomikumon, ahogy az sem, hogy utolsó jelenete, amelyben – végignézve a naplementét – elköszön az élettől, nem válik szívszorítóvá. Márkus Luca a csúnyácska lúzer lányként (Doopa) fürdik a szerepében: megismerkedése és randevúja Gloomerrel az est legviccesebb epizódja. A többiek viszont modorosan játszanak. Minden túl van tolva, és így hiába próbáljuk magunkénak érezni a zsákutcába jutott értelmiségi fiatal, a Muppet Show idős megmondóembereit megidéző középkorú házaspár (Hegyi Barbara és Seress Zoltán) és a „kispolgári lét” problémáit, nem sikerül.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Mint az itatós

Szinte hihetetlen, de akad még olyan nagy múltú, híres szimfonikus zenekar, amely korábban soha nem járt Budapesten: közéjük tartozott a Tokiói Filharmonikus Zenekar is, holott erős magyar kötődésük van, hiszen Kovács János 1992 óta szerepel náluk vendégkarmesterként.

Minden meg akar ölni

  • SzSz

Andriivka aprócska falu Kelet-Ukrajnában, Donyeck megyében; 2014 óta a vitatott – értsd: az ENSZ tagországai közül egyedül Oroszország, Szíria és Észak-Korea által elismert – Donyecki Népköztársaság része.

S most reménykedünk

„Az élet távolról nézve komédia, közelről nézve tragédia” – az Arisztotelész szellemét megidéző mondást egyként tulajdonítják Charlie Chaplinnek, illetve Buster Keatonnek.

A szürkeség ragyogása

Különös élmény néhány napon belül látni két Molière-darabot a Pesti Színházban. A huszonöt éve bemutatott Képzelt beteg egy rosszul öregedő „klasszikus”, a Madame Tartuffe pedig egy kortárs átirat, amelynek első ránézésre a névegyezésen túl nem sok köze van a francia szerzőhöz. Ez utóbbi egyáltalán nem baj, még akár erény is lehet.