Kiállítás

Peremlét és nyomorpornó

Ballenesque – Roger Ballen szerint a világ

Kritika

A turisták becsábítására is kitűnő választás Ballen: világsztár és megkérdőjelezhetetlenül jelentős alkotó, és emellett nem egy nagyon bonyolult művész.

Az Amerikában született, de jó néhány évtizede Dél-Afrikában élő Ballen autodidakta fényképész (a University of Californián végzett pszichológiát), de az anyatejjel szívta magába a fotográfiát. Édesanyja, Adrienne Ballen ugyanis a Magnum Photos ügynökség képszerkesztője, az egyik első fotográfiai galéria, a New York-i Photography House megalapítója. Ballen itt találkozott Edward Steichennel, Bruce Davidsonnal, André Kertésszel, Elliott Erwitt-tel vagy épp Henri Cartier-Bressonnal. Ő maga előszeretettel emeli ki közülük Kertész hatását, mint máig tartó inspirációs forrást.

Ballen a perifériák szociografikus, dokumentarista ábrázolásától indult, majd ikonikus – ugyancsak szocio-alapvetésű – portréin keresztül jutott el a dokumentarizmust leváltó pszeudo-dokumentarista konceptsorozataiig.

E kiállítása olyan, mint egy retrospektív kiállítás kicsiben, és ez a Mai Manó Ház tereinek korlátjaira is rámutat. A vállalás az, hogy az életmű minden jelentős szakasza bekerüljön a tárlatba, ám mindez a helyszűke miatt csak nagyon erős szűréssel fér bele (Ballennek több mint 25 önálló albuma jelent meg eddig). Minden van itt, de mindenből csak kóstoló. Művészete persze elbír egy ennyire szűk keresztmetszetet is, hiszen annak ellenére, hogy sokat változott évtizedről évtizedre a megközelítésmódja, a kérdései végig ugyanarra vonatkoztak (a kitaszítottság, a peremlét mikéntjére), stílusa pedig olyannyira szervesen fejlődött, hogy nagyobb törések vagy bakugrások nem érzékelhetők a kiállított anyagban.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.