Kiállítás

Peremlét és nyomorpornó

Ballenesque – Roger Ballen szerint a világ

Kritika

A turisták becsábítására is kitűnő választás Ballen: világsztár és megkérdőjelezhetetlenül jelentős alkotó, és emellett nem egy nagyon bonyolult művész.

Az Amerikában született, de jó néhány évtizede Dél-Afrikában élő Ballen autodidakta fényképész (a University of Californián végzett pszichológiát), de az anyatejjel szívta magába a fotográfiát. Édesanyja, Adrienne Ballen ugyanis a Magnum Photos ügynökség képszerkesztője, az egyik első fotográfiai galéria, a New York-i Photography House megalapítója. Ballen itt találkozott Edward Steichennel, Bruce Davidsonnal, André Kertésszel, Elliott Erwitt-tel vagy épp Henri Cartier-Bressonnal. Ő maga előszeretettel emeli ki közülük Kertész hatását, mint máig tartó inspirációs forrást.

Ballen a perifériák szociografikus, dokumentarista ábrázolásától indult, majd ikonikus – ugyancsak szocio-alapvetésű – portréin keresztül jutott el a dokumentarizmust leváltó pszeudo-dokumentarista konceptsorozataiig.

E kiállítása olyan, mint egy retrospektív kiállítás kicsiben, és ez a Mai Manó Ház tereinek korlátjaira is rámutat. A vállalás az, hogy az életmű minden jelentős szakasza bekerüljön a tárlatba, ám mindez a helyszűke miatt csak nagyon erős szűréssel fér bele (Ballennek több mint 25 önálló albuma jelent meg eddig). Minden van itt, de mindenből csak kóstoló. Művészete persze elbír egy ennyire szűk keresztmetszetet is, hiszen annak ellenére, hogy sokat változott évtizedről évtizedre a megközelítésmódja, a kérdései végig ugyanarra vonatkoztak (a kitaszítottság, a peremlét mikéntjére), stílusa pedig olyannyira szervesen fejlődött, hogy nagyobb törések vagy bakugrások nem érzékelhetők a kiállított anyagban.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Ping és Pong

A pingpong egy végtelenül kedves játék – legalábbis a filmeken. Ezt játszotta Forrest Gump, ezzel viccelődött a Szerva itt, pofon ott, vagy épp Michael Tully 2014-es felnövéstörténete, a Ping Pong Summer is, de képes volt még a két Koreát is egyesíteni a Ko-ri-a (As One) című 2012-es sportfilmben.

Leszármazottak

A mester legutóbb éppen tíz éve készített értékelhető játékfilmet (Paterson), a 2019-es A holtak nem halnak meg című bűnrossz zombikomédiára pedig boruljon a feledés jótékony homálya.

Kukac a pürében

Száznál is több verset tartalmazó új kötetében a szerző nem arról számol be, hogy mi történt vele a hosszú csend alatt, a szövegek ezúttal inkább azt mutatják meg, hogy az elmúlt tizenöt év alatt az élet dolgai akár új minőséget is kaphattak.

Magyar pikareszk

Az ’56-os forradalom rövidre szabott történetének ikonikus figurájáról ez idáig még nem jelent meg átfogó, alapos, friss kutatásokon alapuló történeti biográfia.

„Borzasztó állapot”

Schaár pályája még a művész életutakhoz képest is szabálytalanabbul alakult: egészen fiatalon felfigyeltek rá – csodagyereknek tartották –, de aztán több megtorpanás után túl a hatvanadik életévén, az avantgárd jegyé­ben fogalmazódott újra a művészete, hogy végül a térinstallációival átlépjen a szobrászat hatá­rain. A művész halálának ötvenedik évfordulóján nyílt emlékkiállítás külön érdekessége, hogy a kiállítótértől néhány száz méterre állt egykor Schaár Erzsébet szülőháza, később Vilt Tiborral közös otthona és műterme.

Nem a nyúl viszi

Funtek Frigyes valóságos filmsorozatot rendezett már Zalaegerszegen: az Augusztus Oklahomában volt a kezdet, azóta színpadra állította A király beszédét és az Életrevalókat, most pedig a Hétköznapi mennyország című Kay Pollack-film színpadi változata került sorra.