Kiállítás

Peremlét és nyomorpornó

Ballenesque – Roger Ballen szerint a világ

Kritika

A turisták becsábítására is kitűnő választás Ballen: világsztár és megkérdőjelezhetetlenül jelentős alkotó, és emellett nem egy nagyon bonyolult művész.

Az Amerikában született, de jó néhány évtizede Dél-Afrikában élő Ballen autodidakta fényképész (a University of Californián végzett pszichológiát), de az anyatejjel szívta magába a fotográfiát. Édesanyja, Adrienne Ballen ugyanis a Magnum Photos ügynökség képszerkesztője, az egyik első fotográfiai galéria, a New York-i Photography House megalapítója. Ballen itt találkozott Edward Steichennel, Bruce Davidsonnal, André Kertésszel, Elliott Erwitt-tel vagy épp Henri Cartier-Bressonnal. Ő maga előszeretettel emeli ki közülük Kertész hatását, mint máig tartó inspirációs forrást.

Ballen a perifériák szociografikus, dokumentarista ábrázolásától indult, majd ikonikus – ugyancsak szocio-alapvetésű – portréin keresztül jutott el a dokumentarizmust leváltó pszeudo-dokumentarista konceptsorozataiig.

E kiállítása olyan, mint egy retrospektív kiállítás kicsiben, és ez a Mai Manó Ház tereinek korlátjaira is rámutat. A vállalás az, hogy az életmű minden jelentős szakasza bekerüljön a tárlatba, ám mindez a helyszűke miatt csak nagyon erős szűréssel fér bele (Ballennek több mint 25 önálló albuma jelent meg eddig). Minden van itt, de mindenből csak kóstoló. Művészete persze elbír egy ennyire szűk keresztmetszetet is, hiszen annak ellenére, hogy sokat változott évtizedről évtizedre a megközelítésmódja, a kérdései végig ugyanarra vonatkoztak (a kitaszítottság, a peremlét mikéntjére), stílusa pedig olyannyira szervesen fejlődött, hogy nagyobb törések vagy bakugrások nem érzékelhetők a kiállított anyagban.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.