Az Amerikában született, de jó néhány évtizede Dél-Afrikában élő Ballen autodidakta fényképész (a University of Californián végzett pszichológiát), de az anyatejjel szívta magába a fotográfiát. Édesanyja, Adrienne Ballen ugyanis a Magnum Photos ügynökség képszerkesztője, az egyik első fotográfiai galéria, a New York-i Photography House megalapítója. Ballen itt találkozott Edward Steichennel, Bruce Davidsonnal, André Kertésszel, Elliott Erwitt-tel vagy épp Henri Cartier-Bressonnal. Ő maga előszeretettel emeli ki közülük Kertész hatását, mint máig tartó inspirációs forrást.
Ballen a perifériák szociografikus, dokumentarista ábrázolásától indult, majd ikonikus – ugyancsak szocio-alapvetésű – portréin keresztül jutott el a dokumentarizmust leváltó pszeudo-dokumentarista konceptsorozataiig.
E kiállítása olyan, mint egy retrospektív kiállítás kicsiben, és ez a Mai Manó Ház tereinek korlátjaira is rámutat. A vállalás az, hogy az életmű minden jelentős szakasza bekerüljön a tárlatba, ám mindez a helyszűke miatt csak nagyon erős szűréssel fér bele (Ballennek több mint 25 önálló albuma jelent meg eddig). Minden van itt, de mindenből csak kóstoló. Művészete persze elbír egy ennyire szűk keresztmetszetet is, hiszen annak ellenére, hogy sokat változott évtizedről évtizedre a megközelítésmódja, a kérdései végig ugyanarra vonatkoztak (a kitaszítottság, a peremlét mikéntjére), stílusa pedig olyannyira szervesen fejlődött, hogy nagyobb törések vagy bakugrások nem érzékelhetők a kiállított anyagban.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
