A középszerű feldolgozások legfeljebb a dekoratív leckefelmondásig jutottak (Conrad Rooks: Sziddhárta, 1972; Fred Haines: A pusztai farkas, 1974 – e két produkció ért el nagyobb közönséget), Hesse többgyökerű, a nyugati (tradíció mivoltában felfogott keresztény, jungiánus) és a keleti, főként buddhista filozófiára egyaránt tekintő világfelfogását még csak megérteni sem próbálták, nemhogy átadni, közvetíteni. Most A pénzhamisítókkal 2007-ben Oscar-díjra érdemesített Stefan Ruzowitzky elégíti ki saját ambícióit a Nobel-díjas író, ha nem is fő, de talán (Magyarországon egészen biztosan) legnépszerűbb, egész generációk gondolkodását befolyásoló művének átszabásával. Mint Hesse műveinek java, a Narziss és Goldmund is az emberi élet értelmére, annak primer létezésen túlmutató, spirituális aspektusára kérdez rá. Az Istent az elvonulás biztosította, kiegyensúlyozott és az aszkézis által fegyelmezett elmélkedésben megközelítő, kolostorát élete folyamán el alig hagyó tudós szerzetes (később apát) és tanítványa, barátja, „másik fele”, a világ szenvedéseit és örömeit megtapasztaló, s megélt sorsát művekké, művészetté szublimáló, nyughatatlan vándor ugyanazt keresi: azt, ami van – nem az ego káprázatában, hanem a valóságban.
Mármost ezt az egész, végtelenül finom és összetett, revelatív és inspiráló gondolati konstrukciót lerángatni arra a primitív és alantas színvonalra, amelyen ez a film a maga színes, szagos, harsány (és – csak kapásból – Pasolini, Zeffirelli vagy A rózsa nevét jegyző Annaud munkáiból túlontúl ismerős) középkor-ábrázolásával együtt tartózkodik, és a fő problematikává a látens homoszexualitást tenni meg, ez a regénnyel szemben elkövetett bűn, a középszer tudattalan bosszúja az igazi kiválóságon, a maga lebutítottságában is valamilyen koherenciát azért igénylő filmet is agyoncsapó, tehetségtelen ötlet.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
