Semmilyen dráma nem manifesztálódik drámaként az író-rendező-színésznek az emberéletet a lassú kopás, felőrlődés perspektívájából láttató párkapcsolati trilógiájában (színházi értelemben trilógia az Ernelláék Farkaséknál, a Kálmán-nap és az Egy százalék indián, filmes feldolgozása még nincs a harmadik darabnak), nincsenek hangsúlyos csúcspontok, az indulatok nem a valóságos problémák, hanem kisszerű sérelmek miatt törnek ki és akkor is groteszk méltatlankodás formájában, viszont a végig jelen lévő fojtott feszültség drámai töltést ad a legkisebb gesztusoknak is, egész életek csődje fejeződik ki egy nézésben, egy ki nem mondott szóban, egy testtartásban.
Ismét értelmiségiéknél vagyunk, mint az Ernelláék…-ban (Kálmán szerepében maga a rendező, Olgát Tóth Orsi alakítja), ismét egy látogatás az apropója a szembe(nem)nézésnek, bár ezúttal nem lakni, csak köszönteni érkezik a hasonló társadalmi státuszú házaspár, Levente (Szabó Domokos) és Zita (Földeáki Nóra). Mellesleg meg bejelentkezni a lakcímre, hogy gyerekük a közeli elit iskolába járhasson. A civilizáltan érdektelen társalgás hamar fényt derít az egymástól elhidegült párok lappangó kapcsolati válságaira, a mérgező – mindig a másikra, a házastársra vonatkozó – elvárásokra, vacak kis titkokra. Túl a negyvenen mindannyiukban felmerül a lehető legközönségesebb kérdés: tényleg ezt akartam, tényleg így, tényleg ezzel? Nem érdemelnék jobbat? Én?
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
