A szerző szabad kezet adott az adaptációt jegyző Ivanics Tamás színésznek, Nyulassy Attila rendezőnek és Ugrai István dramaturgnak. Az ily módon létrehozott több mint 100 perces előadást monodrámának álmodták meg, előadója pedig maga Ivanics Tamás. Egy ilyen hatalmas szöveg megtanulása, előadása nagy feladat, amit Ivanics bravúrosan old meg. Érezhető a személyes érintettsége is, ám az előadás sajnos minden beleadott energiája ellenére sem ragad magával.
Az Átrium előterének ruhatár felőli sarkában alkalmi nézőtér határolja a nagyterembe vezető ajtók előtti területet, ahol maga az előadás játszódik. Minden, ami ott található (függönyök, ajtók, fotótároló, ruhatári pult) a cselekmény terének részévé, mondhatni díszletévé válik. Ez persze önmagában nem lenne gond, ám az már igen, hogy mindez nem azért van így, mert az alkotói koncepció része lenne, hanem azért, mert ez volt éppen kéznél. Nem a díszletnélküliség a zavaró, mert minimum Brook óta tudjuk, hogy a szinte üres tér is csodákra képes, hanem az a diákszínjátszós-amatőr felhang, amely épp ebből fakad, még annak ellenére is, hogy a benne játszó művész elhivatottságához nem fér kétség.
Regényt színpadra vinni azért is nehéz, mert az epikus művek egyik lényegi sajátossága éppen az időkezelésben rejlik. Az építkezésben, vagyis abban, ahogyan a cselekmény és az élmény magában az olvasóban érik be – maraton versus sprint. Vámos Miklós regénye komplex, szövegszerkesztési módjában is egyedi írás, berántja olvasóját és nem ereszti. Életrajzi ihletettségű munka egy mániás-depressziós anyáról és a fiáról, kettejük viszonyáról. Rendkívüli feszültségét éppen az adja, hogy nem a saját, azaz a szubjektív fiúi érzéseinek direkt látlelete, hanem pont fordítva: az anya, özvegy doktor Maros Andorné született Kozinkay Piroska belső monológjaiból indult ki. A bipoláris asszony állapotváltozásainak függvényében hol rövidebb (a leszálló időszakokban), hol hosszabb (a felfutó időszakokban) szövegtöredékek váltják egymást, amelyek rendkívül személyes közelségéből az író bizonyos időközönként kilépve betekintést enged a fiú, az országszerte csak Ladóként ismert humorista lelkébe és mindennapjaiba. Az anya gondolatai egyes szám első személyben íródtak, mintha csak közvetlenül hozzánk intézné szavait. Ezzel szemben Ladó történetét narrátorra bízza, egyes szám harmadik személybe távolítva el a szereplőt. Nagyon fontos gesztus ez, mert éppen így éri el, hogy mi olvasók is átélhessük azt az ismerős érzést, amikor gondolataink közt kavarogva minden körülöttünk zajló esemény csak egyfajta visszhangként érkezik el hozzánk.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
