Vizit a Harap utcában

Vau! – A fővárosi kutyatartás kultúrtörténete

A nagyváros közelmúltjának egyik izgalmas epizódja, hogyan foglalták el Budapest tereit, a polgári lakások minden zegzugát, az udvarokat és a parkokat legjobb barátaink, a kutyák. A beszédes című és kivételes gazdagságú kiállításon a kutyatartással kapcsolatos tárgyak, műalkotások, fotók, plakátok, kabaré­szkeccsek, rajz- és játékfilmrészletek, installációk és a szemléltető eszközök legkülönfélébb típusai mutatják meg nekünk, miért pont a kutya lett a városban is a legfontosabb társunk. És persze azt is, hogy mi mindent kellett megtenni azért, hogy a város féken is tartsa a kutyaáradatot.

Balla Loránd és Molnár Álmos kurátorok minden szempontból lenyűgöző, több szálon futó elbeszélést raktak össze a saját kollekcióik témába vágó darabjai mellett magángyűjtők, régiségboltok és társmúzeumok anyagaiból. Egy, a közösségi hálón létrehozott oldalon keresztül is bárki felajánlhatta saját kutyás fotóit, amelyekből speciális vetítés formájában is kaphatunk ízelítőt.

A kiállítás logikája világos, az anyag jól követhető, s a Sziklapince labirintusszerű szerkezete azt is lehetővé teszi, hogy az időrendi sorrendre fittyet hányva járjuk be a helyszínt, így elképzelhető az is, hogy csak a végén jön velünk szembe a főváros bronz-, vas-, római és népvándorlás kori kutyaemlékeit felsorakoztató terem. A homokágyon elhelyezett több ezer éves kutyacsontvázak épsége a meglepő: lám, semmi sem utal rá, hogy a Duna-vidék egymást váltó népei a kutyákat étkezési célokra használták volna. A középkori Buda kutyaemlékei közül is kiemelkedik az eredeti formájában (és jócskán kinagyított fényképként is) megtekinthető, Szent Rókust kutyával ábrázoló színezett kerámiacsempe. Rókust, aki a pestisesek gyógyításának szentelte idejét, megkísértette a fekete halál, s csak egy nemesember kutyájának köszönhetően élte túl a betegséget: a hű eb kenyeret hozott neki, és nyalogatva gyógyította meg a sebeit. A ragályos nyavalyák elleni harc bajnoka így lett egyben a kutyák védőszentje is. A védelemre márpedig rá is szolgáltak az ebek, hiszen a számuk ugyan feltűnően szaporodott, miután a 19. századtól Buda, Pest és Óbuda lakói is tömegesen kezdték tartani őket. Ekkor még a várost körbeölelő külvárosi, peremvárosi övezetben a haszonkutyák domináltak: a házőrzéstől kezdve a terelésen át a mészárszéki pribékmunkáig sokféle teendő jutott nekik. De legyen szó kisebb vagy nagyobb méretű, passzióból tartott vagy drabális munkakutyáról, a balsors kegyéből bármelyikük az utcán végezhette, ahol azután vadászhattak rájuk a sintérek, gyepmesterek (kezdetben egyenesen a város hóhérai!), és könnyen kiköthettek valamelyik hírhedett kutyatelepen: az Illatos úti sintértelepet is megörökítette néhány hangulatos fotó.