Ukrán gyerekek deportálása

A legértékesebbet viszik

Külpol

Tízezerszám deportáltak ukrán gyerekeket Oroszországba Vlagyimir Putyin és az orosz gyerekjogi ombudsman, Marija Lvova-Belova vezényletével. A hágai Nemzetközi Büntetőbíróság szerint ez háborús bűntett, ezért elfogatóparancsot adott ki az elnök és ombudsmanja ellen. Kérdés, hazajuthatnak-e valaha ezek a gyerekek.

Szerhij tizenhat éves, december vége óta otthon van. Ő egy azon 327 gyerek közül, akiket sikerült Oroszországból hazavinni Ukrajnába. Szerhij maga intézte a hazajutását. Bár a telefonját csak korlátozottan használhatta, és arra nyomkövető szoftvert telepítettek a nevelőszülei, ami lehetetlenné tette a szökést, a fiú felvette a kapcsolatot az ukrán hatóságokkal, az ombudsmannal és a sajtóval. Elmondta, hol és kikkel van, így már csak meg kellett szervezni az utat haza. Szerhijt Mariupolból evakuálta az orosz hadsereg, majd egy ortodox püspökhöz és a családjához került. Nem bántak vele jól, nem kapott az évszaknak megfelelő csizmát, mégis, miután otthagyta őket, próbálták visszacsábítani. Azzal, hogy milyen jó dolga volt, meg azzal, hogy nagy bajba kerülhet, amiért ragaszkodik Ukrajnához.

Mentés másként

Nem tudni, hány ukrán gyerek és fiatalkorú él az Orosz Föderáció területén, de biztosan több százezer – a szórás rendkívül nagy, 260 ezer és 700 ezer gyerekről is hallani. Közülük legtöbben a szüleikkel, rokonaikkal mentek, kényszerültek Oroszországba, de több tízezerre tehető azok száma, akik rokonaik nélkül érkeztek, mert az orosz hadsereg evakuálta őket a háborús övezetekből, a Krímből, Herszon, Zaporizzsja, Doneck, Luhanszk és Harkiv régiókból. Természetesen a gyerekek érdekében. A nemzetközi jog szerint azonban Oroszország ezt nem tehette volna meg, a civil lakosság evakuálását ugyanis csak a saját állam, vagyis Ukrajna rendelhette volna el, és hajthatta volna végre. Ennek hiányában is csak ideiglenesen, szigorúan átmeneti jelleggel lett volna joga Oroszországnak a gyerekek transzportálásához. És ami igazán lényeges, hogy ez esetben is kötelessége lett volna gondoskodni a visszaszállításukról. Ez azonban nem hogy nem történt meg, hanem épp ellenkezőleg: kutatni kell a gyerekek után.

Ezt a munkát egyebek mellett egy civil szervezet, a Children of War végzi. Az oldalukon bárki jelezheti, ha keresi a hozzátartozóját, és azt is, ha elveszett, eltűnt, magára maradt gyerekkel kerül kapcsolatba. A dokumentált esetek száma folyamatosan nő. Néhány héttel ezelőtt, amikor a hágai székhelyű Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) elfogatóparancsot adott ki Vlagyimir Putyin orosz elnök és Marija Lvova-Belova, Oroszország gyermekjogi ombudsmanja ellen háborús bűncselekmény elkövetésének vádjával, 16 200 gyerek volt a listán. Mára ez a szám 19 500 fölé nőtt – ennyi ukrán gyereket azonosítottak, akiket erőszakkal deportáltak Oroszországba, ahonnan nem engedik őket haza. Ez csak azok száma, akiket valamilyen módon azonosított a szervezet, azt azonban valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, valójában hány gyereket hurcoltak el hazájukból. Az ICC azt mondja: Putyin és Lvova-Belova háborús bűntettet hajtott végre, mert módszeresen gyűjtetett be és vitetett Oroszországba ukrán gyerekeket.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.