A zömmel véletlenül, emberi hibák és természeti körülmények szerencsétlen összjátékaként bekövetkező repülőgép-katasztrófák sorában különösen tragikusak azok az esetek, melyekért csakis paranoiás, fegyvereikbe butuló embertársaink a felelősek. Az utóbbi évtizedekben, főképp a rakétafegyverzet fejlődésével összhangban a nagyobb magasságokban szálló gépek sincsenek biztonságban - de vállról indítható föld-levegő rakétákkal az alacsonyabban szálló fémszerkezetek is kedvtelve lelőhetők. Az idők során számtalan harci eszköz okozott légi tragédiát: talán ide tartozik a Malév MA 240-es járatának lapunkban is tárgyalt (Hullámsírban, Magyar Narancs, 2014. február 27.) elvesztése (máig sem tudjuk pontosan, ki lőtte le, már ha lelőtték egyáltalán). De később izraeli, szovjet, francia, amerikai, ukrán részről is felírhatnak maguknak legalább egy lelőtt repülőt. S akkor nem beszéltünk még a zimbabwei gerillák vagy az abház paramilitárisok akcióiról - ezek esetében a szándékosság egészen nyilvánvaló.
Nyugodt volt a tenger
Mind közül azért is érdemes kiemelni a KAL 007-es 1983-as tragédiáját, mivel mostanáig ez követelte a legtöbb halálos áldozatot - ráadásul az eset abból a szempontból is tanulságos, hogy miként kezelték az akkori szovjet hatóságok (s ez némi mára vonatkozó következtetések leszűrésére is alkalmat ad).
A dél-koreai légitársaság (Korean Air Lines) KAL 007 járata 1983. augusztus 31-én New Yorkból indult, fedélzetén 246 utassal és 23 főnyi személyzettel. 105 dél-koreai mellett 62 amerikai állampolgár, 28 japán, 23 tajvani, 16 Fülöp-szigeteki, 12 hongkongi, 8 kanadai és thaiföldi is volt az utasok között (és még ausztrál, brit, dominikai, indiai, iráni, malajziai, svéd és vietnami).
Szeptember 1-jén, helyi idő szerint hajnali 3-kor a járat megtankolt az alaszkai Anchorage repülőterén, és továbbindult Szöul felé. Annyi biztos, hogy később letévedt a szokásos repülési útirányról, és messze berepült szovjet területre - s ami a nagyobb hiba, elhaladt szigorúan titkos katonai objektumok felett is. A gép, amely már Alaszkában eltért egy pár fokkal a kapitány által megállapított repülési iránytól, először Kamcsatka térségében lépett be a szovjet légtérbe, s keresztben át is szelte a félszigetet (mely különösen aktív vulkánjai mellett rendkívüli támaszpontsűrűségéről nevezetes). A szovjetek ugyan fel is küldtek egy raj MiG-23-as vadászgépet, ám azok hamarosan visszafordultak, mivel a gép ideiglenesen elhagyta a szovjet légteret. Sajnos azonban egy újabb kritikus zóna fölé vette az irányt: Szahalin szigetéhez, ahol a szovjet hadsereg szinte minden fegyverneme rendelkezett több-kevesebb támaszponttal. A koreai gépet itt újabb harci repülők várták: a négy közül egy vadászgép, egy SzU-15-ös elfogó vadász még figyelmeztető sorozatot is leadott, ráadásul a szovjet harci gépek közel is repültek az utasszállítóhoz, ám ez akkor sem reagált - miközben arra volt érkezése, hogy engedélyt kérjen a tokiói repülésirányítástól magassága megváltoztatására. Az utólagos spekulációk ezen a ponton válnak ketté: miért nem reagált a dél-koreai gép a figyelmeztetésre - illetve miért lőttek rá a szovjetek, ha egyszer jól láthatták, hogy polgári utasszállító gépről van szó. Az egyik magyarázat szerint a Tokiótól kapott engedély birtokában a környezetéből ezek szerint semmit sem érzékelő koreai gép emelkedni és lassulni kezdett, s ezt a szovjet vadászgépek elkerülő manőverként értelmezték. Márpedig a távol-keleti szovjet légierő vezetői között akkor már zajlott a hivatali kommunikáció a repülő lelövéséről. Mint utólagos vizsgálatok igazolták: ők katonai felderítő gépnek és nem polgári utasszállítónak vélték. Egészen pontosan abban az időben, a hidegháború kiéleződésének, a szovjet-amerikai kapcsolatok befagyásának időszakában egyszerűen nem tudták elhinni, hogy egy ártalmatlan polgári gép csak úgy berepül a szovjet légtérbe. Ezt az állítást árnyalja Gennagyij Oszipovics őrnagynak, a végzetes lövéseket leadó gép pilótájának 1991-ben, az Izvesztyijában közölt interjúja, melyben elmondta: érzékelte ugyan, hogy a gép szinte összetéveszthetetlen, a polgári gépeknél jellemző pislákoló fényeket bocsát ki, és látta a két sor ablakot is, amiből nyilvánvaló lett számára, hogy ez egy Boeing, egy polgári gép. De azt is gondolta: az amerikaiaknak semmiből sem áll kémrepülőgéppé alakítani egy polgári célú légi járművet.
Végül a szovjet pilóták megkapták a kilövési parancsot, s az Oszipovics által irányított Szuhoj-15-ös két Kalinyingrád K-8 típusú rakétát is kilőtt a polgári gépre. Ezek nagy valószínűség szerint s az ilyenkor szokásos módon a Boeing mellett robbantak fel, súlyos sérüléseket okozva a gép törzsén és berendezéseiben, de nem tépték darabokra a sérült repülőt. A 11 és fél kilométeres magasságban repülő Boeing 747-230B típusú gép az utólagos vizsgálatok szerint még 10 percet zuhant, mire az óceánba csapódott - ám ezen idő alatt sem adott le vészjelet, pedig a légnyomásváltozás nem lehetett oly jelentős, hogy a pilóták eszméletüket veszítsék - ennek ellentmond a később rögzített beszélgetésük is. Annyi bizonyos, hogy a lezuhant gépből (ellentétben a mostani esettel) meglepően kevés maradvány került elő - ami nem is magyarázható azzal, hogy a tengerbe csapódott, hiszen a Tatár-szoros déli részén, a Monyeron-sziget környezetében éppen nyugodt volt a tenger.
Mi? Mi ugyan nem! Igen
A nyugati világ szakértői később abból a néhány testmaradványból, ülésdarabkákból, névjegyekből, személyes iratokból, műanyag poharakból próbáltak következtetéseket levonni, melyeket a víz szeptember 9-én mosott ki Hokkaido partjainál. Szeptember 26-án azután szovjet és amerikai illetékesek találkoztak egy japán hajó fedélzetén, ahol a szovjetek átadtak 213 cipőt - gyerek-, férfi- és női lábbeliket, többek között olyanokat, melyeket kifejezetten repüléshez szerettek viselni gazdáik (számos hozzátartozó elszörnyedve ismerte fel elhunyt szerettei kedvenc viseletét).
Magától értődő, hogy a szovjetek még ezt megelőzően, az incidens után vagy kilenc napig el sem ismerték, hogy ők lőtték volna le a koreai gépet. Ogarkov marsall, a vezérkar főnöke még szeptember 8-án is letagadta, hogy a szovjet illetékeseknek tudomásuk volna a gép hollétéről. Valójában a szovjet hatóságok (s ez kilenc évvel az eset után, az Orosz Föderáció átadott dokumentumaiból derült ki) szinte azonnal mentőexpedíciókat indítottak a gép lezuhanásának helyszínére.
Később el kellett ismerniük, hogy ők lőtték le a gépet, ám ekkor meg váltig állították: az bizony kémkedési célokat szolgált. Bár megtalálták, kilenc évig rejtegették a gép repülési adatait detektáló ún. fekete dobozt és a pilóták beszélgetéseit rögzítő berendezést - csupán azért, hogy senki által el nem hitt verziójukat ne tudják egykönnyen megingatni (mintha ehhez nem lett volna elég a sok száz család tanúsága, akik hozzátartozóikat gyászolták). Pontosan a szándékolt homály miatt számos összeesküvés-teória kapott szárnyra (ezeket remekül foglalja össze a konteo.blogrepublik.eu vonatkozó bejegyzése). A legmegdöbbentőbb, bár teljesen valószínűtlen forgatókönyv szerint nem is lőtték le a gépet, hanem "csupán" leszállásra kényszerítették - ahogy tették ezt a szovjetek 1978. április 20-án, szintén a dél-koreai légitársaság egy másik gépével. Az akciónak akkor csak két halálos áldozata volt, a többieket néhány nap múlva szabadon engedték. Az összeesküvés-elmélet hívei szerint az utasok 1983-ban is fogságba kerültek, de sohasem engedték őket szabadon, hanem kiképzési-felderítési célokra használták fel tudásukat a szovjetek és (kapaszkodjanak meg!) az észak-koreaiak.
Reagan és a GPS
1992. november 18-án a Szöulba látogató Jelcin elnök végre magával vitte a KAL 007-es fekete dobozát és a pilótafülkében található rögzítőt, s mintegy Moszkva jó szándéka jeléül átadta a dél-koreai illetékeseknek. A kapott felvételt használhatatlannak, illetve az egyik berendezést üresnek találták a szakemberek, erre az oroszok rendelkezésre bocsátották az általuk gondosan kimentett adatokat és felvételeket a Nemzetközi Polgári Repülési Szervezet (ICAO) illetékeseinek. Ezek és az Orosz Föderáció által átadott, részben már említett dokumentumok, információk alapján az ICAO elkészíthette második, módosított jelentését a katasztrófáról. Ebből az derül ki, hogy a rakéták szilánkjai alighanem felsérthették a repülőgép törzsét, ami a nyomás alá helyezett fedélzeten a légnyomás gyors csökkenését okozta. Ugyanakkor a pilóták kommunikációja továbbra is zajlott oxigénmaszk használatával - amiből valószínűsíthető, hogy a halálra rémült utasoknak is volt módjuk felvenni saját maszkjukat.
Az incidens nem csupán tovább élezte a szovjet-amerikai feszültséget, de a szovjetellenes érzelmeket is erősítette Amerikában. A gyáva nyúl játékot végül a szovjetek vesztették el, s ez az orosz birodalom, úgy tűnik, máig sem lezárult átalakulásához vezetett. Kevesebben tudják, de ez az eset járult hozzá ahhoz is, hogy a Reagan-kormány engedélyezze az addig szigorúan titkos katonai műholdas helymeghatározó rendszer, a GNSS adataihoz való - nyilván korlátozott, ámde világméretű - hozzáférést: ez az a szisztéma, amit ma GPS-ként ismer és használ boldog-boldogtalan.
