1997. július 1-jén, egy monszunviharos napon nyilvánították ki Hongkong 150 éves brit gyarmati státuszának a végét. A dátum közel esik június 4-éhez, amelyen a hongkongiak az 1989-es, Tienanmen téri tüntetéssorozat véres leverésére szoktak emlékezni, így ilyen tájban minden évben nagy megmozdulások vannak. Idén ez kiegészült azzal, hogy létrejött a Wall Street példája nyomán az itteni Occupy-mozgalom (Occupy Center) is, amely az ellenzéki politikai tényezőknél sokkal többeket tudott megszólítani. Felhívására a szervezők állítása szerint valamivel több mint félmillió ember lepte el a Hongkong szívének számító, a banki és jelentősebb kereskedelmi negyedeket is magában foglaló Victoria-sziget központját. A hatóságok szerint a tüntetők száma messze nem volt félmillió – csak 95 ezer –, független források azonban legalább 200 ezer emberről beszélnek. Ilyesmire eddig nem volt példa. A mozgalomnak sikerült egyesíteni nemcsak a hivatalos politikával elégedetlen ellenzékieket, de azokat is, akik gazdasági helyzetük romlását vagy más irányú kiszolgáltatottságukat vetik a jelenlegi vezetés szemére. Nagy számban voltak jelen azok a parasztok is, akik Hongkong északi területein eddig őstermelőként tartották fenn magukat, de akiktől most elvették földjeiket három új, határ menti város építésébe kezdve.
| ||
Mit követelnek a hongkongiak? Mindenekelőtt azt, hogy Peking tartsa be ígéretét: 1984-ben született meg Nagy-Britannia és Kína között az a megállapodás, mely a területnek különleges gazdasági és politikai státusz ígért 50 évre, autonómia formájában. Ám az 1997-es átadást követően Peking beleszólt a törvényhozó tanács tagjainak megválasztásába, és úgy alakította ki – azaz kényszerítette rá a területre – az új alaptörvényt, hogy az Peking kezébe adja a kormányzó személyének jelölését. 1997 óta három kormányzója volt a területnek: egyikük karrierje sem sikertörténet, sőt kudarcuk fokozatosan tovább rombolta Peking és a helyiek kapcsolatát.
Az átadáskor az országból ezrek vándoroltak ki, attól tartva, hogy a kommunista rezsim nem tartja be ígéreteit. Ez tulajdonképpen nem következett be, így közülük a többség visszatért. A brit liberális viszonyokhoz ragaszkodó, elkötelezett radikálisok viszont nem. A mostani tüntetések volumene arra utal, hogy az elmúlt közel húsz évben Hongkongban ismét felnőtt egy új, politikailag aktív generáció, amelynek tudatosságától és civil eltökéltségétől Peking egyre jobban tart. Nem véletlen, hogy a hivatalos kínai hírügynökség, a Xinhua helyi vezetője – mintegy nem hivatalos formában tolmácsolva a kommunista párt álláspontját – arra figyelmeztetett: ha az Occupy Center folyamatosan megbénítja a City életét, a résztvevők könnyen úgy járhatnak, mint a Tienanmen tér diákjai 1989-ben. Annál is inkább, mert külföldi – brit és amerikai – érdekeket jelenítenek meg, hisz szerinte ez a két ország igyekszik befolyása alá vonni a terület politikai életét.
Hogy mennyire nem üres fenyegetőzés ez, azt jól mutatja, hogy az ügyben nemrég megszólalt a kommunista párt is. Kiadtak egy kormányzati állásfoglalást, amely kilátásba helyezi a terület eddigi független igazságszolgáltatásának átalakítását. Olyan új „jogi adminisztrátorok” kinevezését tervezik, akik „szem előtt tartják majd a nemzeti érdekeket”. Azaz Peking szempontjait. A cél ennél nem is lehet világosabb – állapítja meg az ellenzék és a civil szektor: a kommunista párt a saját emberei révén igyekszik a jövőben bíróság elé állítani mindazokat, akik politikai alternatívát kínálhatnak. Ez viszont az 1984-es brit–kínai Hongkong-megállapodás nyílt megszegése lenne. Az azonnali „szakmai” reakció sem maradt el: 2000 jogász – ügyvéd, bíró, ügyész – vonult fel feketébe öltözve, kifejezve, hogy ez az intézkedés a helyi jogrend halálával lenne egyenlő.
A pekingi megszorító intézkedéseknek ez csak a kezdete – jelentette ki az Occupy Center mozgalom vezetője, Benny Tai Yiu-ting, aki nem mellesleg a Hongkongi Egyetem jogi tanszékének professzora. Egyben utalt rá, hogy a jelenlegi kormányzó, Leung Chun-ying, akinek a népszerűsége már jó ideje negatívba fordult – például nem mehet ki az utcára, mert azonnal megdobálják paradicsommal vagy tojásokkal –, hű kiszolgálója a pekingi intézkedéseknek, így le kellene mondania hivatali ideje 2017-es lejárta előtt.
| ||
Az Occupy Center egyébként már szervezett is egy nem hivatalos referendumot, amelyen 800 ezren vettek részt; a többség követeli az alaptörvény azon módosítását, hogy a kormányzó személyét helyileg választhassák, függetlenül Peking akaratától. Bár a referendumban részt vevők száma jócskán elmarad a 7,1 millió hongkongiétól, a kínai kommunisták is belátták, hogy mégiscsak jelentékeny tömeg, így Peking helyi szócsöve, a Global Times nevű újság arra intett, hogy a 800 ezres létszámot inkább Kína 1,3 milliárd lakosához kell viszonyítani és elenyészőnek találni.
Amikor Peking megállapodott Londonnal Hongkong jövendő sorsáról, az volt az általános kínai elképzelés, hogy az 50 esztendős különleges státusz után nem Hongkongban vezetik be a kínai posztkommunista szabályozást, hanem a kínai rendszer liberalizálódik úgy, hogy egyre inkább hasonlítani fog a hongkongihoz. Kína gazdasági fejlődése egyértelműen ebbe az irányba indult el, a társadalmi azonban nem. Márpedig a hongkongi liberális társadalmi tradíciók nélkül a gazdasági hatékonyság sem tartható fenn sokáig. Erre vagy ráébrednek Pekingben, vagy Kína visszazuhan abba a harmadik világbeli állapotába, amelyből két nemzedéknek és Teng Hsziao-pingnek majdnem sikerült kivezetnie.
A szerző a DK külpolitikai kabinetvezetője
