A korábban ISIS-nek, ma már csak IS-nek (Iszlám Államnak) nevezett szerveződés félelemkeltéssel igyekszik megerősíteni a hatalmát Irak északnyugati részében, miután az innen keletre eső sávot egy ideje már a sajátjaként használja a szervezet szíriai szárnyával történő kapcsolattartásra. Ez az a terület, ahol a terrorszervezet emberbaráti szándékaiból mutat valamit, amelyeknek másutt nyomát se lelni.
Általános felháborodást keltett a meggyilkolt fotóriporter esete, akit elrablói előzőleg olyan kijelentésekre kényszerítettek, amelyeket nyilvánvalóan nem jószántából hangoztatott. Ebben a kontextusban hangsúlyt kapott a tény, hogy a videón rögzített gyilkosságot – az IS szerint kivégzést – egy brit állampolgárságú terroristával hajtatták végre. Ez az üzenet szólt a Nyugatnak. Az áldozatok pontosan meg nem becsülhető, de legalábbis ezres nagyságrendben mozgó létszámát tekintve eddig a jezidi vallási csoport köreiben véghezvitt mészárlás volt a csúcspont. A mai Irak legrégebbi kultúrájáról van szó, részben keresztény gyökerekkel. Az írásbeliséget nélkülöző, de tételes vallás hívei körében nem egyszerűen vérontást szervezett az IS, hanem nagy számban rabolt el nőket és gyerekeket – nyilván a kultúra szálainak végleges szétszaggatása céljából, tanulságul a különféle nyelvek, nemzetiségek számára. Végül a hazai lakosság maga is megkapta a brutális figyelmeztető jeleket, amikor az IS szakmányban gyilkolta a kormány katonáit. Bár ezek már akkor felvillantak, amikor az (akkor még) ISIS előretörésének kezdetekor az iszlamisták minden különösebb erőfeszítés nélkül megszerezték a másik oldal jó minőségű amerikai fegyvereit, amelyektől az iraki katonák pánikszerűen igyekeztek megszabadulni. Hordozó járműként pedig szaúdi gyártmányú Toyotákat használnak azóta is, hiszen az egész ellenségeskedés mögött a síita Irán és a szunnita Szaúd-Arábia konfliktusa áll. Mondani sem kell, hogy az iszlamistákat – pontosabban: ezeket az iszlamistákat – vélhetően Szaúd-Arábia támogatja. Az is lehet, hogy nincs is erre szükségük, és megelégszenek a támadó hadjárataikon begyűjtött összegekkel – bárhonnan, például bankokból, ahonnan nagyobb összeget lehet elrabolni.
Harctéri megfigyelők szerint az IS kinőtte a gerilla-hadviselés egyszerű eszközeit, képessé vált viszonylag gyors csapatmozgásokra, miként ezt a pár héttel ezelőtti események is bizonyították. Villámgyorsan egymás után települések egész sorát foglalták el, ráadásul meg is tartották őket.
Visszatérve a cikk elején írottakhoz: az IS az al-Káida egyfajta leszármazottjának tekinthető, ugyanakkor és sokkal inkább versenytársának – egészen akkortól kezdődően, hogy a két szervezet vezetői egyfajta vallásos, engedelmességi eskü letételét várták el egymástól. Az üzengetések csatája azonban elfajult: a felek már az igaz hit elhagyásával vádolták egymást, ami az ily módon megvádolt személy meggyilkolásával jelent egyet. Abu Bakr al-Baghdadi, a hatalmi versengés győztese végül kikiáltotta az „Iszlám kalifátust”, melynek élén elvileg ő maga áll Ibrahim kalifa néven. Mint közismert, egyre elszálltabb víziói vannak a kalifátus kiterjedéséről. A hivatalos álláspont szerint ide tartozik minden olyan terület, ahol valaha is muszlimok éltek – így kerül a térképeire például Budapest.
Az egész konfliktus egyik lehetséges nyertese a kurd közösség lehet, amely mindössze két frakcióra oszlik, és ez a Közel-Keleten igen jó arány. Ők ugyanis, vagyis fegyveres milíciájuk, a Pesmerga majdnem kívül maradt az összetűzéseken. Csak majdnem, mert egyrészt katonai segítséget nyújtottak a kormányerőknek, másrészt erőteljesen bekapcsolódtak a jezidi és az asszír keresztény lakosság védelmében folytatott küzdelmekbe. Ezzel viszont sikerült lekötelezniük a kormányt, a külföldet pedig meggyőzni arról, hogy ők jelentik az egyetlen megbízható, partnerként kezelhető erőt Irakban. Így amikor a nyugati hatalmak bármiféle beavatkozásra, pacifikációra gondolnak, csak a kurdokkal számolhatnak, mint belső támogató erővel – ezzel is darázsfészekbe nyúlva persze, hiszen most, hogy az Iszlám kalifátus elleni küzdelem jegyében még Iránnal is kezdenek kiépülni a kapcsolatok, számításba kell venni, hogy a perzsa államban is élnek kurdok, nem is beszélve a többivel lényegében egy földrajzi egységet alkotó törökországiakról. Ennek ellenére a kurdok felfegyverzésén már vagy évtizede töprengő Egyesült Államok most elhatározta a kurdok felfegyverzését. Ez további lépést jelenthet Irak végleges széthullása felé, amely főleg akkor tűnik örvendetes fordulatnak, ha megfogalmazódik valami életképes válasz a „hogyan tovább?” kérdésére is. A síita lakosság hozzácsatolása egy „nagy Iránhoz” aligha váltaná ki Szaúd-Arábia lelkesedését. És mi történne Szíria részeivel, ahol szintén a vallási konfliktusok tartják ébren a polgárháborút – miközben Aszád ragaszkodik a hatalomhoz, amit hovatovább szintén külföldi támogatás erősíthet meg.
