Túl a diplomáciában szokatlan nyíltságú zsarolás tényén, Erdoğan kijelentésének az adja a pikantériáját, hogy az utóbbi hetekben épp ő jelentette ki többször is, hogy elfordul az uniótól, s inkább az ázsiai országokat tömörítő Sanghaji Együttműködési Szervezethez (SCO) csatlakozna – már egy népszavazást is belengetett róla.
A meghökkentést keltő török lépésekből egyesek Erdoğan személyes diktatórikus törekvéseit, mások az iszlamizmus mind markánsabb változatának erősödését olvassák ki. A valóság nem ennyire egyértelmű – mégis jól körülhatárolható a mai török politikát mozgató központi törekvés. Ez pedig Törökország, Irán és Szaúd-Arábia versengése a regionális vezető szerepért, amihez elválaszthatatlanul kötődik az utóbbi időben látványosan kiéleződő kurd kérdés.
Ankara – az Erdoğan hatalmát elméleti síkon megalapozó politológiai alapvetés, az immár magyarul is olvasható Stratégiai mélység (Stratejik derinlik) című könyvben is kifejtett program szerint – az ezredforduló után komolyan bejelentkezett a régió vezető gazdasági-politikai hatalmának.
Mindezt az akkor már tíz éve tartó – Turgut Özal néhai elnök által beindított – gazdasági fellendülésre és a 90-es évek stabil közel-keleti viszonyaira alapozták. Törökország a szeptember 11-i terrortámadások utáni helyzetből is profitált; bár a nyugati katonai beavatkozásokban közvetlenül nem vett részt, geopolitikai helyzete miatt jócskán megnövekedett az ázsiója.
Regionális vezető szerep
Az Erdoğan vezette, mérsékelten iszlamista Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) tíz évvel ezelőtt látott hozzá úgy igazán geopolitikai elképzelései megvalósításához. A rohamosan fejlődő török gazdaság hatalmas tőkekihelyezéseket hajtott végre a Közel-Kelet országaiban (és más fontos nyersanyagpiacokon, például Afrikában), és főként ipari beruházásai révén az öbölbeli olaj- és pénzügyi központok komoly vetélytársává vált. A szomszédos országokkal fennálló hagyományosan konfliktusos viszonya is javulni látszott. Örményországgal ugyan nem borultak össze, de a közeledés első lépései megtörténtek, kiegyensúlyozottabb lett a török–görög viszony, míg Iránnal gazdasági alapokon hidalták át a mélyben szunnyadó szunnita-síita ellentéteket. Még a hosszadalmas uniós csatlakozási tárgyalások is felgyorsultak. Úgy tűnt ekkor, az ország példája lesz az iszlám és a modernitás (jelen esetben a globalizáció) lehetséges, sőt gyümölcsöző együttélésének – s ez számos arab rezsim, s általában az arab közvélemény előtt is követendő például szolgált. (Az már kevésbe, hogy Ankara hosszú idő óta szoros – elsősorban gazdasági és katonai – kapcsolatokat kezdett építeni Izraellel.)
A regionális vezető szerep szempontjából kulcsfontosságú volt a kapcsolat a déli szomszéddal: Szíria sokáig az egyik fő veszélyforrást jelentette Ankarának, hiszen a legerősebb kurd szervezet, a Kurd Munkapárt (PKK) mindig is az Aszad-rendszer támogatottja volt. Az ezredfordulón azonban ez a kapcsolat is változni látszott. Szíria elengedte a PKK-vezér kezét, akit Törökországban azonnal be is börtönöztek. Viszonzásképp vízummentességet vezettek be a szír állampolgároknak.
Csakhogy közbejött az „arab tavasz”.
A térséget felforgató elégedetlenségi hullám Ankara számára két fontos, máig ható következménnyel járt. Először ugyan az AKP kormánya jelentette a feltörekvő, s néhány országban – ma már tudjuk, ideiglenesen – hatalomra is kerülő mérsékelt iszlamisták számára az etalont, ám a térségben tapasztalható radikalizálódás már kihívást jelentett Törökországnak is; ahogy a kurd politikai mozgalmak aktivizálódása is az arab tavasz felforgató „mellékterméke”. A szíriai polgárháború folyományaként pedig olyan közösség kezdett előbb öntudatra ébredni, majd katonailag is megszerveződni a szomszédban, ami már súlyosan veszélyeztette Ankara érdekeit. Hiszen a mindenkori török kormányoknak örök mumusa a több tízmilliós kurd kisebbség, amely nemcsak a hagyományosan hozzájuk köthető Kelet-Anatóliában él, de – a sok évtizedes belső munkaerő-vándorlás eredményeként – a nyugati parti nagyvárosokban, mindenekelőtt Isztambulban is. Még a nagy bazár (Kapalı çarşı) üzleteinek jelentős része is kurd kereskedők tulajdonában van!
A keleti végeken élő kurdok azért váltak újra a kormány legfőbb ellenségévé, mert Ankara úgy érzékelte: az Iszlám Állam terrorja nemhogy gyengítette a szomszédos országok kurd közösségeit, hanem – részben a folyamatos nyugati katonai segítségnyújtás eredményeként – a megerősödésükhöz és összefogásukhoz is vezetett. Bár az évszázados belső kurd törésvonalak nem hidalhatók át ilyen gyorsan, a török kormány számára rémisztővé vált annak valós lehetősége, hogy iraki társaikhoz hasonlóan a szíriai kurdok is kvázi-független enklávét hoznak létre az ország északkeleti, Törökországgal szomszédos részén. E tájék lakossága ugyanis szoros családi-kulturális szálakkal kapcsolódik a törökországi kurdokhoz, s hagyományosan az Ankarával szemben fegyveresen fellépő PKK háttérbázisát adja. A szíriai kurd területekről közvetlenül támogathatók az Ankarával szemben fellépő szakadár csoportok is. Az ebbéli aggodalmak magyarázzák a török hadsereg részvételét mélységi szíriai beavatkozásokban, s a határ menti védelmi zóna kialakítását is.
A „kurd kérdést” mindig jól el lehetett adni a török közvéleménynek. Örök sláger, hogy az Iszlám Államtól most felszabadítandó Moszul és környéke éppúgy „török érdekszféra”, mint maga Észak-Szíria. Ezekkel az érvekkel a török választók számára már az is könnyedén magyarázható, hogy a bonyolult szíriai játszmában Ankara miért közelít Oroszországhoz. Barátságról még nincs szó, de érdekegyezések – az Iszlám Állam elleni fellépésben – már mutatkoznak.
Élethosszig
Ankara tudja: a kurdok önszerveződése miatt nem csak az ő feje fáj. Az arab társadalmakban ugyancsak erős félelmek fogalmazódnak meg; még mértéktartó elmék is az iraki és/vagy szíriai kurd állam de facto létrejöttének rémképével riogatnak. Az általános vélekedés szerint egy bármekkora kiterjedésű, de mindenképpen valamely arab ország(ok) szuverenitásának megsértésével megszülető kurd állam egy újabb Izraelt – értsd: nem csituló konfliktusgócot – hozna létre a Közel-Keleten. Ilyenformán akár Irak, akár Szíria területén létesülne kurd állam, az az arab nacionalizmus erősödését vonná maga után – túl az olaj- és a vízforrások ellenőrzéséért folytatott küzdelmen. Az erősen világias kurdok ellen tovább erősödhetne az arab hátterű radikális iszlamizmus is, ami ugyancsak fenyegető veszély a regnáló arab rezsimek számára. Törökország e téren is számíthat arab állami szövetségesekre.
De tény az is, hogy az ázsiai orientáció nagyobb mozgásteret adhat Erdoğannak a keményebb fellépésre mind a belső, mind a külső ügyekben. Az SCO nem az EU, az Oroszországot, Kínát és a posztszovjet belső-ázsiai országokat magába foglaló szövetség nem szoros politikai-gazdasági, inkább biztonságpolitikai együttműködés, ahol a tagság a legkevésbé sem idegenkedik a vaskézzel irányított bel- és külpolitikától. Mindezek okán fontos gazdasági szövetséges távolodna el Európától – és tulajdonképpen mindegy is, hogy Törökország amúgy tagja vagy csak perifériája lenne, illetve maradna-e az uniónak. A NATO-tagságra is árnyék vetül – bár azt éppen nem mondja az elnök, hogy onnan is kiszállna. Ráadásul a török szerepvállalás az Egyesült Államok számára is döntő jelentőségű.
A kurd kérdés „kiéleződése” a múltban is a demokratikus keretek szűkítését, a jogállamiság visszavágását eredményezte. A halálbüntetés visszaállításáról elkerülhetetlennek látszik a – várhatóan a támogatók többségét hozó – népszavazás. A sajtószabadság elleni brutális lépések (több mint ezer médium bezárása, vezető újságírók, köztük az első számú ellenzéki napilap, a Cumhuriyet főszerkesztőjének letartóztatása) sem példa nélküliek, de az elmúlt évtizedek pozitív fejleményei után mégis mellbevágók. A közszférából, a hadseregből és a többi erőszakszervezetből a nyári elvetélt puccs utáni tisztogatás során tízezreket bocsátottak el – láthatóan egy új elit kiépítésének szándékával.
Erdoğan ilyen irányú elképzelései nem újak, a legutóbbi elnökválasztáson már a 2020-as éveket is szerepeltette a neve mellett, s a legújabb alkotmánymódosítási javaslatok szerint az eddigi hétéves mandátumot egyszer meghosszabbítható ötévesre cserélnék – 2019-től –; azaz a két éve hivatalban lévő elnök akár 2029-ig is maradhat. Ez pedig már az élethosszig tartó mandátum minősített esete – a Mugabe-effektus.
Az elnöki rendszer kiépítésén és a demokratikus intézmények visszavágásán túl azonban a legfőbb belpolitikai kérdés az, hogy valóban lesz-e iszlamista paradigmaváltás. Már eddig is számos olyan törvény született, ami szembe megy az atatürki szekularizmussal (például a hidzsáb viseléséről). A legutóbbi próbálkozás a nemi erőszakot elkövető férfiakat mentesítette volna a büntetés alól, ha hivatalosan feleségül veszik az áldozatot. E törvény persze nem a nemi erőszakot legalizálná, hanem a törvényes életkor alatt köttetett vallási megalapozású házasságokat, amelyekben a házastársi kapcsolat az érvényes törvények szerint nemi erőszaknak minősül. A javaslatot a tömegtüntetések miatt egyelőre jegelték, de az elképzelés arra mutat, hogy a vallásjogon alapuló viszonyokat igyekeznek állami szinten is legalizálni.
A saría visszaszivárogtatása viszont erősen sérti az elmúlt száz évben kialakult és megszilárdult gazdasági, katonai és kulturális elit értékrendjét. E nem elhanyagolható arányú társadalmi csoport főként a nagyvárosok középosztályát jelenti. Ugyanakkor az elmúlt évtizedek gazdasági prosperitásából alig részesülő városi alsóbb rétegek és mindenekelőtt a vidék lakossága fogékonyabb a tradíciók nevében reiszlamizáló politikai törekvésekre. S ez veti fel a legfontosabb kérdést Törökország jövőjét illetően. Merre halad maga a társadalom? Domináns marad-e az atatürki örökség, vagy a tradicionalista köntösbe bújó iszlamista irányzat határozza meg az ország jövőjét? Lassan egy évszázada annak, hogy Mustafa Kemal közelíteni kezdte országát Európához. Elképzelése nem volt előzmények nélküli. A 19. században az Oszmán Birodalom – néhány ambiciózus vezírének köszönhetően – már belevágott az államhatalom és a társadalom modernizálásába, s az európai orientáció alapköveit is ekkor tették le. Erdoğan mai víziója hosszabb távra terelheti az országot Ázsia irányába – s miként az európai orientációnak, úgy a keleti vonalnak is évszázadosak a hagyományai. Az iszlám gyökereket még a legkeményebb kemalizmus sem tudta tartósan meggyengíteni, s a közép-ázsiai történelmi örökség ugyancsak mélyebb hagyományokkal bír, mint a 20. századi, nyugatos modernizáció. De bárhogy is alakuljon, Törökország kétarcúsága megmarad: sem a nyugatos, sem az ázsiai hagyomány nem lehet kizárólagos a két kontinensen fekvő ország számára.
