Ötvenéves a szaúdi–amerikai olajmegállapodás

A petrodollár legendája

Külpol

Makacs, sűrűn emlegetett, de igazolhatatlan legendák kísérik az ötven éve aláírt, és egy egész korszakot meghatározó amerikai–szaúdi olajmegállapodást. Kinek jó, kinek rossz hír: a dollár továbbra is tényező marad a világban.

Egy fél évszázaddal ezelőtt éppen fellélegzett a világ: úgy tűnt, hogy vége az 1973. októberi arab–izraeli (jom kippuri) háború nyomán kitört olajválságnak. Szaúd-Arábia a hetvenes években mindvégig kulcsfontosságú szereplője volt a nemzetközi olajkitermelésnek és -kereskedelemnek, ahogyan ma is a világ harmadik legnagyobb olajkitermelője, közvetlenül az Egyesült Államok és Oroszország mögött, és a kitermelt folyékony szénhidrogén nagy részét exportálja.

Ma is megtalálható a különböző közösségi oldalakon vagy kellő távolságból akár tudományos cikkeknek látszó írásokban az az állítás, amely szerint Szaúd-Arábiát az Egyesült Államokkal 1974 nyarán kötött különleges megállapodása 50 éven át arra kötelezte, hogy fizetőeszközként csakis az amerikai dollárt használja olajexportja lebonyolítására. A konteók szerint ez a kötelezettség idén június elején megszűnt, és a szaúdiak nagy örömükben ezentúl inkább kínai jüanban (ha nem mindjárt rubelben) fogják kérni az eladott olaj ellenértékét – legalábbis Kínától biztosan.

A valóság ennél sokkal bonyolultabb, bár némi tényellenőrzés (amivel nemrég az AFP próbálkozott) sohasem fogja meggyőzni azokat, akik szerint a fontos országok közötti szerződések nyilvános, a publikumnak szánt verziói csupán álca és megtévesztés – mert mindig van egy titkos záradék, amely kizárólag a háttérhatalom titkos archívumaiban érhető el.

Fekete, zöld, arany

Az Egyesült Államok és Szaúd-Arábia közötti megállapodás közvetlenül az első olajválság után született meg. A válságot az robbantotta ki, hogy 1973. október 16-án, tíz nappal az Izrael elleni (kezdetben átmeneti sikereket hozó) egyiptomi és szíriai offenzíva kezdete után a Kőolaj-exportáló Országok Szervezete (OPEC) hat Öböl menti tagállama 70 százalékkal megemelte az olajárakat. A szervezet 1960-as megalakulása óta először fordult elő, hogy az olajtermelő országok az olajtársaságok jóváhagyása nélkül hajtottak végre áremelést.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)