Vasárnap ismét Djukanovic pártja, a Szocialisták Demokratikus Pártja (DPS) és a köré szervezett koalíció nyert: a 81 fős podgoricai szkupstinában 39 helyük lesz, az ellenzék három formációjának összesen 36, a kisebbségi pártoknak (három párt színeiben) 6. Ha az ellenzék az elkövetkező hetekben maga mellé tudja állítani a kisebbségi pártokat, akkor 22 év után a DPS távozhat a hatalomból. De feltehetően nem fog.
Tigriske
Lassan 22 éve, hogy a 29 éves Milo Djukanovic először lett - az akkor még jugoszláv tagköztársaság - Montenegró miniszterelnöke. Nem mellesleg: ez volt élete első fizetett állása. A hatalmat azóta sem engedte ki a kezéből, a DPS vezetőjeként hol miniszterelnök, hol államfő volt, egészen a 2010 decemberben váratlanul bejelentett visszavonulásáig: amikor is a miniszterelnöki posztot ifjú párttársának, Igor Luksicnak adta át.
Olyan nagyon persze nem vonult ő vissza: maradt a DPS mindenható pártelnöke, a mostani választáson pedig a DPS és szatellitjei, az SPS és a papíron liberális, a gyakorlatban inkább opportunista LPCG által alkotott "Európai Montenegró" koalíció listáját vezette. (Ami a liberális pártot illeti, jellemző, hogy Jelko Kacin, az EP liberális frakciójának prominens tagja podgoricai látogatásán pár szóban elintézte az LPCG fényezését, és inkább arról beszélt, hogy Djukanovicot talán nem lenne rossz ötlet leváltani.)
Djukanovic a montenegrói választásokat 1990 óta mindig magabiztosan hozta: egyrészt nem volt hozzá fogható formátumú politikus szerte a vidéken, másrészt az ellenzéke is megosztott volt. Ha a 2006-ban kikiáltott függetlenség utáni időszakot nézzük, részben egy technokrata, gazdaságközpontú párt, a Mozgalom a változásokért (PzP), részben pedig az ún. szerb pártok jelentették az ellenzéket.
Az ország lakosainak csaknem harmada ugyanis szerbnek vallja magát: 45 százalék montenegróira jut 29 százalék szerb, 12 százalék vallja magát bosnyáknak, illetve muzulmánnak (ami a jugoszláv időkben a bosnyák szinonimája volt), 5 százalék albánnak, a maradék pedig bármi lehet, főleg horvát, roma vagy "jugoszláv", azaz olyan, aki vegyes házasságból származik, és nincs érkezése beskatulyázni magát az apuka vagy az anyuka nemzetiségébe.
A 2006-os népszavazáson - némi általánosítással - a szerbek az ország függetlensége ellen szavaztak, azazhogy Montenegró inkább maradjon a "Szerbia és Montenegró" munkacímű föderáció tagja. A szerb pártok (névsoruk állandóan változott az összebútorozások és szétválások miatt) később is a népszavazáson rugóztak, politikai programjuk nagyjából arról szólt, hogy milyen vacakul érzik magukat a független államban. Időnként megkíséreltek összefogni a többi ellenzéki párttal, de Djukanovicot nem tudták megszorítani, mert az rögtön kicsapta az asztalra az adu ászát: "De hiszen ezek a szerb árulók!"
És Djukanovicnak volt egy másik ütőkártyája is: a viszonylagos jólét. Bár róla és családtagjairól mindig köztudott volt, hogy saját zsebre is játszanak, a brit The Independent egyenesen a világ 20 leggazdagabb politikusa közé sorolta, és nyilván nem azért, mert okosan osztotta be a fizetését, de a szavazók mégis megbocsátották neki, mert maguk is jól éltek. A válság előtti években Montenegró a Balkán kistigrise volt, éves növekedési üteme többször is meghaladta a mesés 10 százalékot. A gazdaság alapját nagyrészt az ingatlanbefektetések jelentették, elsősorban a tengerparton, de pár év alatt a kissé poros kisvárosi imázsú 160 ezres Podgoricában is egy komplett üzleti negyed nőtt ki a földből. A kormány adót csökkentett, amivel párhuzamosan olyan látványprojekteket álmodott, mint a bari kikötőt Belgráddal összekötő autópálya. A táv ugyan csak 170 kilométer, viszont a fekete hegyek országában a nyomvonal hol alagutakban, hol viaduktokon kénytelen haladni. A legegyszerűbb terv is 42 alagutat és 92 hidat vizionált, a tervezett építési költség ennek megfelelően elérte volna a hárommilliárd eurót.
Nem lenne ellenükre
A 2008-as válság aztán csúnyán betett. A folyó beruházások hirtelen abbamaradtak, a gazdaság motorja leállt. Az európai krízis megtépázta az ország exportjának csaknem felét előállító, orosz tulajdonban lévő podgoricai alumíniumkombinát (KAP) termékei iránti keresletet.
A vasárnapi előre hozott választás tehát elégedetlen országot talált. Hivatalosan azért tartottak előre hozott választásokat, hogy az uniós csatlakozási tárgyalásokat friss mandátummal felhatalmazott kormány kezdhesse meg, de a nagy taktikus Djukanovicnak lehetett más motivációja is. Idén tavasszal - a független Montenegró történetében először - komoly kormányellenes tüntetések zajlottak Podgorica utcáin. Ezek mögött azonban nem a szétesett ellenzék állt, hanem mindenféle civil mozgalmak, a szakszervezetek, diákmozgalmak - és Djukanovic legfélelmetesebb ellenfele, a MANS.
A MANS betűszó, a nem kormányzati szervezetek szervezett hálózatára utal (Mreza za afirmaciju nevladinog sektora, Hálózat a nem kormányzati szektor megerősödéséért). Programjuk egyszerű: a korrupció ellen küzdenek a nyilvánosság erejével. Vezetőjük egy törékeny fiatal lány, Vanja Calovic, aki a MANS első akciói óta az egyik legnépszerűbb politikus az országban - pedig nem is politikus a szó klasszikus értelmében. A MANS tényeket tár fel, adatokért bombázza a minisztériumokat és más intézményeket, elemez, majd a végén közérthető formában publikálja az eredményeket. Pénzmosás, mutyi, összeférhetetlenség, privatizációs umbuldák, a bíróságok befolyásolása - a MANS hetente szállított.
Djukanovic alighanem úgy gondolta, hogy az előre hozott választás a leghatékonyabb módszer hatalma meghosszabbítására - ha kivárja, amíg pártjának mandátuma kifut, addigra az ellenzék hivatalos politikai része is megszervezheti magát.
Nos, így is majdnem benézte, hisz a rövid határidő ellenére felépült egy erős ellenzéki blokk, Demokratikus Front (DF) néven: a legnagyobb szerb párt ("Új Szerb Demokrácia", Nova) és a PzP-s technokraták összefogtak. Igazából a szerbek engedtek: az összes nemzeti követelésüket a háttérbe szorították, immár egy kicsit sem vitatják Montenegró státuszát. Nagy szó ez. Elővarázsoltak továbbá egy erős listavezetőt Miodrag Lekic személyében. Lekic korábban montenegrói külügyminiszter és jugoszláv nagykövet volt több fontos poszton, például Rómában. Papírja van róla, hogy mindig is Montenegró függetlensége pártján állt, így igazán nehéz ráhúzni Djukanovicék "hazaáruló" lepedőjét. Diplomataként ráadásul jelentős nemzetközi tekintélyre is szert tett, és a befolyásos államok nagykövetségei a kampányidőszakban finom utalásokkal fejezték ki, hogy nem lenne ellenükre, ha a következő miniszterelnököt véletlenül pont Miodrag Lekicnek hívnák.
A DF listáján Lekic mögött ott voltak a tavaszi tüntetések kulcsfigurái, a szakszervezeti és diákvezetők is. A harcias DF-et kísérte egy frissen alakult formáció, a Pozitív Montenegró (PCG) nevű csoportosulás, amely csupa pozitív üzenetet fogalmazott meg. A DF és a PCF választási programjai prioritásaiban kevés eltérést lehetett találni.
Ellenzéki oldalon még egy nagyobb párt vétette észre magát, a most vasárnap 11 százalékot elérő Szocialista Néppárt (SNP). Az SNP régi bútordarab, és az elmúlt évtizedekben egész jól beleszokott a legnagyobb ellenzéki párt hálás szerepébe: járnak vele mindenféle bizottsági helyek, állami vállalatok igazgatótanácsi székei, viszont politikai felelősség semmi. A megfelelő konstellációban azért inkább lennének ők is kormányon, mint már megint ellenzékben.
Az elkövetkező hetek alighanem azzal telnek, hogy a két tömb megpróbálja körbeudvarolni a nemzetiségi pártokat, az ő 6 helyük a 81 fős szkupstinában a mérleg nyelve is lehet. Az lenne a kisebb meglepetés, ha Djukanovicék mögé állnának: a montenegrói bosnyákok, albánok és horvátok történelmi sérelmeik okán nem nagy lelkesedéssel támogatnának egy olyan formációt, aminek egyik alapító pártja nevében a "szerb" szó szerepel. Ráadásul a kisebbségieknek nincs is igazán miért leváltaniuk a DPS-t: sok rosszat lehet mondani Djukanovicra, de speciel a kisebbségekkel eddig is hímes tojásként bánt. Az elsők között ismerte el Kosovo függetlenségét, amivel több évtizedre előre begyűjtötte a helyi albánok rokonszenvét (és a helyi szerbek felháborodását), a bosnyákok pártját pedig már akkor is beemelte a kormányba, amikor nem volt rá matematikailag szüksége. A kampányban - felismerve, hogy szoros lehet az eredmény - önálló albán önkormányzatot vizionált a Malesija nevű, keresztény albánok által lakott tartománynak.
Bár ilyen szoros eredmény mellett semmi sem lehetetlen, most úgy néz ki, hogy Djukanovic négy évvel meghosszabbította hatalmát. De nem lesz könnyű dolga. Egyrészt a nyakában most egy jelentősen megerősödött, a korábbinál szervezettebb ellenzék liheg, másrészt a hamarosan kezdődő uniós csatlakozási tárgyalások is meg fogják izzasztani: Brüsszel ugyanis Montenegró esetében változtat a fejezetek tárgyalási sorrendjén: elsőként a 23-as és 24-es fejezetet nyitja meg (korrupció, szervezett bűnözés, illetve jogállam, szólásszabadság), és ezeket egészen a csatlakozás időpontjáig végig nyitva is tartja.
I. Milo"A Balkán legokosabb fickója" - még a Szabad Európa Rádió egyik kommentárja jellemezte így Djukanovicot. Kezdetben Milosevic hű támogatója volt, Dubrovnik ágyúzásában még az ő jóváhagyásával vettek részt a montenegrói csapatok, de később, épp a megfelelő pillanatban, ellene fordult. A jugoszláv dinár helyett egyoldalúan, a németek különösebb megkérdezése nélkül bevezette a német márkát mint hivatalos montenegrói fizetőeszközt (aztán persze ők is átálltak az euróra), az embargó idején pedig állami szintre emelt (és a világ által nagyvonalúan elnézett) cigarettacsempészettel teremtett elő költségvetési forrásokat. Ám amivel bekerül majd a történelemkönyvekbe, az az volt, hogy a 2006 májusában tartott népszavazás eredményeképp az ő vezetésével vált Montenegró független állammá. Djukanovic és családja, illetve tágabb baráti köre anyagilag is jól járt az elmúlt két évtizedben, ő maga is többféle vállalkozásban érintett. Jellemző testvére sztorija, aki egy pici niksici takarékszövetkezetnek lett a tulajdonosa, ahová ezek után egy sor állami nagyvállalat tette át a számláját, így téve a Prva Bankát ("Első bank") valóban Montenegró egyik első pénzintézetévé. |
Ahol Magyarország a legnagyobb külföldi befektetőMontenegróban a legnagyobb helyi bankot, a CKB-t az OTP privatizálta, a távközlési vállalatot pedig a Matáv, így pusztán ezzel a két ügylettel Magyarország hozta a legtöbb tőkét Podgoricába. Rajtuk kívül a Mal Zrt.-nek van érdekeltsége egy helyi bauxitbányában, és a Hunguest Hotelsnek vannak szállodái Herceg Noviban. A Trigránit egy tengerparti megaberuházásban volt érdekelt, a Molnak pedig egy még állami kézben lévő, üzemanyag-logisztikával foglalkozó cég van a látókörében. |
