„Ma este az emberi méltóságért és a demokrácia sorsáért szólok” – kezdte 1965. március 15-i rendkívüli kongresszusi beszédét az Egyesült Államok 36. elnöke, Lyndon B. Johnson. „Nincs négerkérdés. Nincs déli probléma. Nincs északi probléma. Csak amerikai probléma van. És ma este itt mint amerikaiak találkoztunk – nem mint demokraták és republikánusok; amerikaiak gyűltünk itt össze, hogy megoldjuk ezt a kérdést.” A rendkívüli elnöki beszédet az ország minden pontjára eljuttatta a rádió és a televízió – mintegy 70 millió amerikai állampolgár hallgatta élőben az elnököt, az ország 190 millió lakosának 37 százaléka. Johnson beszédét azóta is az amerikai demokrácia- és szabadságeszmény egyik legfontosabb deklarációjának tartják. A megelőző hetek véres eseményei után elkerülhetetlen volt az elnök megszólalása és a szövetségi kormány beavatkozása.
A 2. világháború után a szabad demokráciák vezetőjeként fellépő Egyesült Államok legalapvetőbb politikai, alkotmányos és morális hiányossága az afroamerikai lakosság szinte teljes jogfosztottsága volt. Dacára minden, a polgárháború alatt és után elfogadott alkotmány-kiegészítésnek és törvénynek, délen a totális szegregáció még ekkor is hétköznapi gyakorlat volt. (Erről lásd A Jim Crow-törvények c. keretes írást.) Noha az amerikai feketék polgárjogi mozgalma részsikereket már elért az 1950-es évek legfelsőbb bírósági ítéleteinek és az 1964-es polgárjogi törvénynek köszönhetően, a választójog gyakorlásából a korábbi rabszolgatartó államok még mindig kizárták a nem fehér bőrszínű lakosságot. A fehérek hatalmának fenntartására a tagállami törvényhozások a választójogi szabályozásukba aljas trükkök és eljárások sokaságát építették be, távol tartandó a nemkívánatos szavazókat.
Az 1950-es években induló polgárjogi mozgalom John F. Kennedy elnökségétől remélte a szegregációs politika felszámolását. JFK 1963 júniusában benyújtott polgárjogi törvényjavaslatát azonban, ahogy a megelőző évtizedekben is, a Kongresszus déli államokból érkező képviselői és szenátorai megcsáklyázták. Kennedy halálával új helyzet állt elő. A helyére lépő alelnöke, Lyndon B. Johnson beiktatási beszédében szinte utasította a törvényhozást: száz éve csak beszélnek a jogegyenlőségről, most itt az idő a cselekvésre; az elhunyt elnök emlékét és személyét tiszteljék meg a törvényjavaslat elfogadásával. Már zajlott az 1964-es elnökválasztási kampány, amikor erre sor került – ám a javaslatban eredetileg szereplő választójogi előírásokat a Kongresszus a déliek nyomására végül kiszűrte az elfogadott törvényből. A polgárjogi mozgalom vezetőit ennél is jobban elkeserítette, hogy úgy tűnt, Johnson novemberi győzelme után elengedi a jogegyenlőség kérdését, hiszen texasiként és rutinos exszenátorként tisztában van azzal, hogy nem tudná letörni a Kongresszusban a Dél ellenállását.
Ha a Délen uralkodó állapotokról az átlag amerikainak voltak is sejtései, a pőre valóság alig kapott országos nyilvánosságot. Egészen 1965. március 7-ig. E napon, amely Véres vasárnap néven vonult be az ország történelmébe, az országos tévécsatornák – az ABC, a CBS és az NBC – adásukat megszakítva, élőben közvetítették az alabamai Selma városából, amint a rendőrség könnygázzal, gumibotokkal és vérebekkel oszlatja fel a választójogáért felvonuló tömeget.
Selma
A kíméletlenségéről és extrém rasszizmusáról hírhedt Alabama még a déli államok közül is kirítt a választójogi korlátaival: a Selma városát is magába foglaló Dallas megye lakosságának 58 százaléka afroamerikai, a regisztrált szavazók 98 százaléka fehér bőrű volt. Az állam fekete lakossága már januártól folyamatosan tüntet: a polgárjogi mozgalom helyi vezetői meghívták a friss Nobel-békedíjas Martin Luther Kinget, hogy segítsen nekik választási regisztrációs kampányukban. Ám King hiába kíséri regisztrálni honfitársait – rendszerint rasszista ellentüntetők állják útjukat. Mindennap letartóztatják és bezárják őket a rendőrök, mégis egyre többen vannak. King fogdából írott levele már országos nyilvánosságot kap: „Több fekete van Selmában börtönben, mint a választói névjegyzékben.” Amikor megtudják, hogy példaképük és hősük börtönben ül, 500 afroamerikai iskolás vonul a bíróság elé. A feszültség egyre nő. Február 18-án a Selmához közeli Marionban a helyi rendőrfőnök lovas rendőrökből és felhergelt rasszista ellentüntetőkből álló csapatai élén rátámad a békés tüntetőkre. Kétezer embert tartóztatnak le, férfit, nőt, gyereket. Amikor a 26 éves selmai Jimmie Lee Jackson édesanyját próbálja védeni egy lovas rendőr gumibotjától, a rendőr hasba lövi – Jackson nyolc nappal később, egy selmai kórházban hal meg. Martin Luther King március 7-re emlékmenetet hirdet meg Selmából Montgomerybe, Alabama állam fővárosába; s minthogy ő épp Atlantába kényszerül utazni, a demonstrációt két másik polgárjogi vezető, Hosea Williams és John Lewis vezeti. Az állam hírhedt rasszista kormányzója (és az 1964-es elnökválasztás egyik jelöltje), George Wallace törvénytelennek minősíti a tüntetést, és utasítja a karhatalmat a feltartóztatására.
A tüntetőket – azt a hatszáz embert, aki nem volt hajlandó visszafordulni – a selmai Edmund Pettis hídnál a rendőrség könnygázzal, gumi- és furkósbotokkal, puskatussal veri szét. A brutalitás nem meglepő – évtizedes, évszázados gyakorlat ez errefelé, még ha a szabadságára és demokráciájára oly büszke Amerika csak most szembesült is ezzel. Országszerte szimpátiamenetek indulnak, közszereplők és egyházi vezetők kérik Johnson elnököt, hogy küldjön szövetségi csapatokat a tüntetők védelmére, a Fehér Házat sátras tüntetők veszik körbe. Amikor a szövetségi kerületi bíróság kötelezi a kormányzót, hogy engedélyezze a Montgomerybe tartó menetet, Wallace a kormánytól kér segítséget. Johnson csak erre várt: az elnök a Nemzeti Gárda és a hadsereg csapatai mellett még FBI-ügynököket is küld a kétezer fős menet kíséretére. Március 21-én indulnak Selmából, március 25-én érkeznek meg Montgomerybe, ahol több tízezer – mindenféle bőrszínű – szimpátiatüntető várja őket, hogy együtt vonuljanak az alabamai törvényhozás épülete elé. S eközben az elnök választójogi törvénytervezete már a Kongresszus előtt volt.
Nem ez a harc lesz a végső
„Ami Selmában történt, az egy sokkal nagyobb mozgalom része, ami Amerika minden szegletébe elér. Ez az amerikai feketék erőfeszítése, hogy biztosítsák maguknak az amerikai élet összes áldásait. Az ő ügyük a mi ügyünk is kell, hogy legyen. Mert nemcsak a feketéknek, de nekünk magunknak is le kell győznünk a bigottság és igazságtalanság bénító örökségét. És győzni fogunk.” Johnson elnök március 15-i kongresszusi beszédére, noha hívták őket, a polgárjogi mozgalom vezetői nem mentek el. King tiszteletes Alabamában nézte televízión az elnököt; és sírva fakadt, amikor az Egyesült Államok déli származású, fehér elnöke az ő jelmondatát, sokak által megénekelt himnuszát visszhangozta a Kongresszus előtt: We shall overcome!
A törvényt, amit majd’ öt hónapos megfeszített munka, alku és vita után fogadott el a Kongresszus, Johnson augusztus 6-án írta alá. Másnap az igazságügyi minisztérium szövetségi alkalmazottakat küldött Alabamába, Mississippibe és Louisianába, akik az államok saját helyi tisztségviselői helyett megkezdték az afroamerikaiak választási jegyzékbe vételét.
A következő két évben csak Mississippi államban az 1964-es 7-ről 60 százalékra nőtt a fekete lakosság körében a regisztrált szavazók aránya; Alabamában 24-ről 1968-ra 57-re. Az új törvény megtiltotta az addig használt műveltségi tesztek, választási adók (poll tax) és minden olyan eljárás alkalmazását, amely a helyi hatóságok számára lehetővé tette a regisztráció feltételhez kötését. Többé nem lehetett hirtelen ebédidőt hirdetni, ha a fekete orvos akarta választói jegyzékbe vétetni magát, vagy arra hivatkozni, hogy a regisztrációt vezető hivatalnok nem kötelezhető arra, hogy fehér létére feketével érintkezzen.
A szövetségi beavatkozás lehetőségét nem volt egyszerű megteremteni. A választójog és a választás szabályozása az Egyesült Államokban nem olyan szimpla ügy, mint az európai nemzetállamokban (ahol a központi parlament egységes szabályokat alkot). Mivel a szövetségi állam vagy 140 évvel később jött létre, mint a települések és a kolóniák – a későbbi államok –, a választójogi szabályok is jócskán megelőzték az 1787-ben megszülető szövetségi alkotmányt. A szövetségi választások szabályozása – néhány kérdés kivételével – mind a mai napig tagállami hatáskör; és ezt a hatalmukat a tagállamok nem is adják fel. Nincsen sem egységes eljárási, sem egységes választójogi rend, szerte az országban más és más regisztrációs és szavazási eljárások érvényesek. Van, ahol a börtönbüntetésre ítélt személyt egész életére megfosztják a választójogától, máshol az elítélt szabadulása után visszakapja. A szövetségi alkotmány csak azt szögezi le, mit nem szabad: nem, bőrszín, származás, korábbi szolgaság alapján bárkit kizárni a választójogból, illetve 18 évnél magasabb életkorhoz vagy bármilyen adó megfizetéséhez kötni. Annak biztosítására pedig, hogy ezeket az elírásokat egyetlen állam se szegje meg, a Kongresszusnak joga van törvényt alkotni.
A most 50 éves választójogi törvény erre az alkotmányos felhatalmazásra épült. Először is megtiltotta az indokolatlan és alkotmányellenes jogfosztást eredményező eszközök alkalmazását. Ezenkívül bevezette az előzetes felülvizsgálati eljárást. Azaz a választásra és a választójogra vonatkozó jogszabálytervezeteket előzetesen be kell nyújtani az igazságügyhöz, és csak az ő jóváhagyásukkal lehet elfogadni: a minisztérium tehát megakadályozhatja, hogy a választójogot esetleg alkotmányellenesen korlátozó szabályokat vezessenek be a tagállami törvényhozások. A törvény nem nevesített egyetlen államot sem, helyette egy területi formulát alkotva kimondta: minden olyan megyére és államra vonatkozik a felülvizsgálati kötelezettség, ahol az 1964-es választáson a részvétel a teljes felnőtt (akkor még 21 évesnél idősebb) lakosság felét nem haladta meg – abból a logikus feltételezésből kiindulva, hogy ilyen alacsony részvételi arány kevesebb regisztrált szavazóra és ezzel diszkriminációra utal. Végül pedig a törvény felhatalmazta a szövetségi kormányt arra is, hogy saját alkalmazottjait küldje az érintett térségekbe, akik maguk veszik nyilvántartásba az eddig jogfosztott polgárokat.
A törvényt eredetileg öt évre tervezték, ám a Kongresszus számos alkalommal meghosszabbította a hatályát. Az érintett déli megyék és államok rendre megpróbálták a Legfelső Bíróságon kimondatni az alkotmányellenességét, azzal az indokkal, hogy egyes államokat diszkriminál másokkal szemben. E próbálkozások egészen 2013-ig kudarccal végződtek, vagyis a törvény erős alkotmányos védelemben részesült. A fordulat akkor kezdődött, amikor az alabamai Shelby megye 2011-ben pert indított, s azt kérte a szövetségi kerületi bíróságtól, hogy mondja ki a felülvizsgálati kötelezettség, valamint az erre kötelezhető területek meghatározására szolgáló leírásnak az alkotmányellenességét. Első fokon a törvény nyert – ám a Legfelső Bíróság 2013. június 25-én részben mégis a felperesnek adott igazat. A felülvizsgálat intézményét ugyan alkotmányosnak ítélte, az ezt megalapozó területi formulát már nem.
Vissza Selmába
A bíróság 5-4-es, konzervatív bírók által támogatott többségi döntése nemcsak az érintett és a törvény által eddig védett társadalmi csoportoknál verte ki a biztosítékot. Obama elnök, a demokraták és a liberális republikánusok egy része is okkal aggódhat. A John Roberts főbíró által írt határozat elismerte a Kongresszus alkotmányos felhatalmazását arra, hogy akár az egyes államokkal szemben is védje az állampolgárok jogait. De kimondta azt is, hogy a területi formula elavult, fél évszázados adatokat használ, s ezzel olyan államokat és megyéket hoz más területekkel szemben egyenlőtlen, szövetségi gyámkodásra kötelezett helyzetbe, amelyekben ma már nem folytatnak más államokhoz képest jogkorlátozóbb gyakorlatot. Ez pedig alkotmányellenes.
A döntés érvként használja azt a tényt, hogy mára megnövekedett az afroamerikai helyi, állami tisztviselők és megválasztott képviselők aránya. Ám a konzervatív bírók mintha a fától nem látták volna az erdőt: hiszen épp a törvény nyitotta meg a nem fehér állampolgárok tömegei előtt az aktív, illetve passzív választójogot, s az államigazgatás kapuit.
A liberális Ginsburg bíró különvéleményében, melyhez a másik három liberális bíró is csatlakozott, úgy vélte: az előzetes felülvizsgálat kiiktatása olyan, mintha valaki egy vihar kellős közepén eldobná az esernyőjét, mert ha eddig nem ázott meg, akkor már nem is fog, így nincs is rá szükség. A területi formula alkotmányellenesnek minősítésével Ginsburg szerint magát a felülvizsgálatot tették lehetetlenné – s valóban, a döntés óta nem lehet alkalmazni a törvényt, hiszen nem tudni, melyik államra vagy megyére vonatkozna ez a kötelezettség. A döntés állampolgárok millióit hagyta alkotmányos védelem nélkül, és tette lehetővé ismét, hogy a helyi és tagállami politikusok kedvük és politikai érdekeik szerint tartsanak távol komplett társadalmi csoportokat a választásoktól – márpedig erre újfent számos példát látunk, és nem csak délen.
A Kongresszusnak lehetősége lenne újabb területi formulát elfogadni – ám az Obama-kormányzat eddigi lépései nem jártak sok sikerrel. Mindkét házban a republikánusok vannak többségben, szinte esélytelen egy ilyen javaslat elfogadása.
A választójogi törvény 50. évfordulóján Amerika-szerte megemlékezéseket tartottak. Március 7-én Alabamában a Selma–Montgomery-emlékmenetet Obama elnök vezette – annak a John Lewisnak a társaságában, aki 50 évvel ezelőtt is a demonstrálók élén állt. Lewis 1987 óta a képviselőház tagja, a demokraták nagy öregje, a polgárjogi mozgalom egyetlen még élő vezetője. A tavalyelőtti legfelső bírósági döntés után elkeseredetten azt nyilatkozta: úgy érzi magát, mint annak idején Selmában.
| A Jim Crow-törvények A polgárháború utáni rendezés egyik sarokköve volt, hogy a vesztes déli államok a gazdasági összeomlás ellentételezésére legalább viszonylagos társadalmi-politikai autonómiájukat megőrizhessék. A bőrszíntől független jogegyenlőség így itt sajátos értelmet kapott: ez volt a „separate but equal” elve, amit a Legfelső Bíróság 1896-os döntése alkotmányosnak ítélt. E szerint a feketék a fehérekkel azonos jogokkal bírnak, és mivel az elkülönítés mindkét csoportra érvényes, így nem tekinthető diszkriminációnak. Az első szegregációs törvények az újjáépítés befejezése és a szoros szövetségi kontroll megszüntetése után születtek meg, és 1877-től egészen 1964–65-ig hatályban voltak. Az elnevezés egyes feltételezések szerint az afroamerikaiakat kifigurázó, még az 1820-as években született dalból (Jump Jim Crow) ered, más források szerint a Jim Crow nevet a „néger” szó szinonimájaként is használták. E törvények nem sokban különböztek a náci német fajvédelmi törvényektől. Számos déli állam tiltotta és szigorúan büntette a fehérek és feketék közötti szexuális kapcsolatot és házasságot, de azt is, hogy fehér bőrű embernek fekete embertől származó vért adjanak. Fehér egészségügyi dolgozó még életmentés esetén sem volt kötelezhető fekete ember ellátására, a kórházakban külön folyosók és bejáratok szolgálták a két társadalmi csoportot. A szegregáció a mindennapi élet minden mozzanatát áthatotta: megjelent a tömegközlekedési szabályokban (külön váróterem, külön utasterek a feketéknek, ülve utazás tilalma), a nyilvános mellékhelyiségek típusaiban (férfi, női, színes bőrű), a közterületeken elhelyezett ivóvízkutak használatában (külön kifolyó a két csoportnak); a lincselések, a Ku-Klux-Klan zavartalan működése, a hatósági agresszió és a hétköznapi borzalmak sokasága ma már közismert. A kongresszusi pályafutása kezdetén a polgárjogi törvényeket ellenző, később támogató, végül elnökként a Kongresszuson keresztülverő Lyndon Johnson elnök az 1920-as években még azt tanulta az iskolában, hogy az egykori rabszolgák nem elég érettek a szabadságra, nem hajlandók dolgozni, és abban a hitben élnek, hogy majd Észak eltartja őket. A Dél ezért kénytelen volt olyan törvényeket elfogadni, amelyek védelmet nyújtanak a brutálisan agresszív feketék ellen, ugyanakkor ránevelik őket a munkára. Így egyszer majd valóban készek lesznek arra a szabadságra, amit a Délre rátámadó Észak és Lincoln elnök túl korán, a Dél fejlődésének és szabadságának árán megadott nekik. Ennek fényében még inkább érthető a pillanat jelentősége, amikor Johnson a polgárjogi mozgalom jelmondatát elnöki hitvallássá tette. |
