A meredeken emelkedő külvárosi utca két szélén vakolatlan, tipikus angol téglaházak sorakoznak, de az egy épületre jutó kebabdílerek és "halal" - muszlim értelemben kóser - hentesek száma lehetetlenné teszi, hogy összetévesszem a látványt egy átlagos brit városéval. Egy curryétteremben ücsörgök, a kirakaton át figyelem a fel-alá furikázó környékbeli fiatalokat. A letekert kocsiablakokon át keleti popzene üvölt. A tulajdonos törzsvendégekkel társalog. A pakisztáni angolból néha csak kulcsszavakat ismerek fel, de a reakciók alapján úgy tűnik, vicces történeteket mesél a hétvégéjéről. Miután elmegy, nem tudom megállni, hogy ne kérdezzem meg a színangol asztalszomszédokat: ők mindig értik-e a dialektust. Bűnbánó arccal bevallják: néha egyáltalán nem.
Mit Bradford adhatott
A helybéliek többsége számára hasonlóan érthetetlen nap volt 2001. július 7. is, amely egy csapásra felhelyezte a Leeds árnyékában megbúvó, szürke északi települést a világtérképre. A brit fasiszták, a Nemzeti Front aznapra felvonulást hirdetett a városba, és persze nem dobókockával választották a helyszínt. Az egykori masszív iparváros 60 éve a pakisztáni bevándorlás központja, mára félmillió lakosának 22 százaléka ázsiai származású. A hatóságok betiltották a nácik tervezett menetelését, de ők azért odaszállingóztak a városba; a főtéren egész nap sokezres antifasiszta demonstráció zajlott. Az ügy miatt lefújták a népszerű városi fesztivál zárónapi programjait is. A külvárosban gyülekező nácik és a belvárosi ellentüntetők közé nagyjából egész Északkelet-Anglia rendőrsége felsorakozott, elméletileg az utóbbiakat védeni. Mégis épp az ellentüntetők támadtak rájuk.
"Hogy pontosan hogyan kezdődött, arról máig különböző történetek élnek" - meséli Alan Carling szociológus, aki a helyi egyetemen évekig kutatta a témát. A többnyire ázsiai ellentüntetők nehezen viselték, hogy a rendőrök már reggeltől körülöttük csoportosulnak. Végül délután, egy kocsmánál pattant el a húr. Egy csoport szélsőjobbos és néhány ellentüntető összeverekedett - hogy ki adta az első pofont, attól függ, kit kérdezünk. A tömeg egy része mintha csak erre várt volna: nekimentek a beavatkozó, szerintük rasszista rendőröknek, és csakhamar ezer, jórészt muszlim fiatal bocsátkozott utcai harcba a fegyvertelen hatósággal. A zavargókat rendőrsorfal próbálta egyetlen városrészben tartani, a rendőrök közül ekkor több mint háromszázan sérültek meg a rájuk záporozó utcakövektől. A körbezárt városrészben így aznap éjjelre megszűnt a törvény, miután az őrei képtelenek voltak feljutni a dombra épült pakisztáni negyedbe.
Az elborult agyú fiatalok fosztogattak, autókat és üzleteket gyújtottak fel, kisboltoktól egészen egy komplett autószalonig. "A legaggasztóbb azonban az, hogy az erőszak nem véletlenszerű volt - mondja Carling. - A zavargók a rendőrök mellett civil, nem muszlim célpontokra irányították a dühüket: egy ázsiai üzlethez például hozzá sem értek, míg a szomszédos, nem muszlim tulajdonú boltot porig égették. Nincsenek jelek, hogy valaki irányította vagy felbujtotta volna őket: épp az a félelmetes, hogy ez szinte magától értetődő volt számukra." A legsúlyosabb esetben egy fehérekkel teli kocsmát gyújtottak fel, és égő autókkal eltorlaszolták a kijáratot - a két tucat bentlévő a pincébe zárkózva érte meg a hajnalt, amikorra helyreállt a rend, és sikerült kimenteni őket. Az ebben a tettben részt vevők kapták a leghosszabb, 20 éves börtönbüntetést, de összesen több mint kétszáz zavargót ítélték el átlagosan 4-5 évre, főleg rendőrségi és biztonsági kamerák felvételei alapján.
Az érintett negyed, Manningham közepén álló étterem vezetője, Arif szerint azóta érezhetően megcsappant a forgalom - az összes környékbeli kocsma viharos gyorsasággal elköltözött, feltehetően a közönségükkel együtt. A lidérces éjszaka azonban kívülállóként nézve nem hagyott látható nyomot a városon, amely inkább feledni akarja a történteket. Így arra sincs hivatalos változat, mi szülhette az erőszakot: a zavargók ügyeit hónapokkal később, 2001. szeptember 11. után tárgyalták, abban a klímában pedig az okkeresés helyett a példás büntetésre összpontosítottak a megszólaló vezetők, köztük az akkori brit belügyminiszter.
Összhangzattan
"Ez nem faji zavargás volt, hanem bűnözők tette - szögezi le Kris Hopkins, a bradfordi közgyűlés elnöke is. - Az itt élők túlnyomó többsége békés, megoldásokat kereső polgár." Ebben biztosan igaza van: a 2001-es történéseken a generációk óta itt élő ázsiai közösség nagy része is megdöbbent. Voltak családok, ahol a szülők a pincébe zárták a zavargásban részt vevő gyereküket, majd átadták az érkező rendőröknek. "Van feszültség fehér és muszlim emberek között, de ez párbeszéddel kezelhető."
Ezt a célt szolgálja a kisebb, mindennapos konfliktusok elsimítására létrehozott Community Accord: ha a hatóságokhoz szóváltásról, békétlenkedő szomszédokról érkezik bejelentés, e szervezet munkatársai kezelik az ügyet. "Igyekszünk megakadályozni, hogy a dolgok eldurvuljanak. Próbáljuk az elején megszüntetni a feszültséget" - magyaráz Olau Thomassen, a CA vezetője. A néhány munkatárs és az általuk képzett több száz önkéntes szomszédokat békít össze, egymást szúrós szemmel figyelő fehér néniket és muszlim fiatalokat ültet le beszélni - ám hiába nőtték ki magukat Nagy-Britannia legnagyobb ilyen szervezetévé alig kétévnyi működés alatt, ez még édeskevés.
"A feszültségben közrejátszó szociális, gazdasági tényezőknek kell megszűnniük, mi csak karcolgatjuk a felszínt" - tartja Thomassen. Az ipari múlttal és az abból mára adódó magas munkanélküliséggel küzdő Bradford problémáit temérdek állami fejlesztési pénzzel, városrészek megújításával, a helyi gazdaság felpörgetésével próbálják kezelni, de a közgyűlési elnök szerint ez sem lesz megoldás mindenre: "Biztosítanunk kell azt is, hogy mindenkinek megfelelő színvonalú oktatás, lakhatás és egészségügyi szolgáltatások jussanak, bárhol él."
Bradford ugyanis jól beazonosíthatóan fehér vagy ázsiai többségű negyedekből áll, és bár túlzás volna gettósodásról beszélni, a közösségek párhuzamosan léteznek egymás mellett. "Noha Bradfordot multikulturális városként szokás emlegetni, a bikulturális pontosabb kifejezés volna. A fehér angolok és a pakisztáni muszlim hátterűek értékei, hagyományai és kultúrái különbözőek, és ezt nem szabad megkerülni. De az aggasztó, hogy az elmúlt években nemigen fűződtek szorosabbra a kapcsolatok" - mondja a szociológus.
Példás kezdeményezésként a testvériskolákat összehozó Linking Schools projektet szokás felhozni, amelynek keretében a város fehér és muszlim többségű iskoláinak tanulói találkoznak és vesznek részt közös eseményeken. Bár a tapasztalatok kedvezőek, az a tény, hogy a kultúrák találkozásához külön akcióra van szükség, már jól jelzi az elkülönülést. "Ez önmagában még nem lenne rossz dolog, de egy ilyen helyzet, amikor két kultúrának ennyire kevés ismerete van a másikról, bármikor újabb konfliktusokhoz vezethet, amelyeknek akár az erőszak is része lehet. Nem azt mondom, hogy biztos vagyok benne, hogy lesznek újabb zavargások, de elképesztő ostobaság volna feltételezni az ellenkezőjét" - véli Alan Carling.
Radikálisok
A helyzetből egyedül a szélsőségesek profitáltak. A folyamatosan növekvő létszámú muszlimok körében megerősödtek a nyugati értékeket tagadó iszlamista szervezetek, ezek a legutóbbi választáson hangszórós autókkal járták a város pakisztáni negyedeit, távolmaradásra szólítva fel a muszlimokat. A másik oldalon a fasiszta British National Party (BNP) kapott erőre: ők egy évtizeddel korábban láthatatlanok voltak a választásokon, három éve azonban több képviselői helyet szereztek a bradfordi közgyűlésben, persze fehér többségű választókörzetek képviseletében. Carling szerint "ez nem jelenti azt, hogy mindenki fasiszta, aki ott él, de az ilyen jelenségek biztosan nem enyhítik a megosztottságot".
A kutató úgy tartja, nemcsak a válaszok maradtak el az utóbbi években, de a kérdések is. "A képtelenség arra, hogy nevükön nevezzük a dolgokat, és a valós problémákkal foglalkozzunk, közös kudarc. Beszélni kellene arról, hogy az eltérő kultúrák hogyan tudnak együtt élni, mik a közös értékek, de erre a helyi vezetők és pártok az utóbbi években nem voltak képesek. Ez nyilvánvaló politikai vákuumot hagyott. A BNP így az egyetlen olyan pártként tetszeleghet, amely kimondja az igazságot, miközben mi a hallgatással csak félretoljuk a problémákat."
A közgyűlési elnök, Kris Hopkins szerint arra van szükség, hogy a közösségek a tolerancia mellett tiszteljék is egymást, és maga is úgy gondolja, hogy ennek elérésében az önkormányzatnak komoly szerepe van. A szélsőségek problémáját azonban ettől jórészt függetlennek tartja: szerinte az erőszak a párbeszéd hiányánál jóval mélyebben gyökerező győlöletből fakad. Nem is teszi magasra a lécet, amikor a reális célokról kérdezem: "Ha tíz év múlva két srác, egy fehér és egy muszlim elsétál egymás mellett, biztos akarok lenni benne, hogy nem gyűlölik egymást." Hogy egy irányba sétáljanak, az szóba sem kerül.
Az eddigi lépések eredményei a közeljövőben komolyan megmérettetnek majd. A zavargók életkora 2001-ben 15-35 év között mozgott, s jó részüket 4-5 éves börtönbüntetésekre ítélték. A következő évben tucatszám fognak visszatérni Bradfordba. Az erre a helyzetre készített konkrét tervekről egyetlen megkérdezettünk sem tudott beszámolni - mint ahogy arra sem vállalkoztak, hogy megjósolják, vajon dühödten vagy bűnbánóan érkeznek majd vissza, és vajon miként fogadja őket a közösség.
Az én városom
Bradford bevándorlási célpontként évtizedek óta a brit multikulturális modell állatorvosi lova. A XX. század során érkező ír, német, olasz és ukrán migránsok könnyűszerrel elvegyültek, de mellettük mindig is itt volt a legnagyobb a világháború után Pakisztánból - és kisebb részben Bangladesből - érkezők száma és aránya. Először az kapott nagy figyelmet, amikor a 80-as években Khomeini ajatollah felhívására nyilvánosan elégették Salman Rushdie Sátáni verseinek példányait, 1995-ben pedig a 2001-esnél jóval kisebb léptékben, de utcai erőszakra került sor, amikor őrizetbe vették az ázsiai közösség egy tagját. Az évtizedek óta jelen levő, az utóbbi években pedig megerősödött gyanakvás az iszlámmal szemben megérintette a nagy-britanniai ázsiai származású muszlimok fiatal generációját. 'k - szüleikkel és nagyszüleikkel ellentétben - már csak kulturális örökségük részeként, nem pedig egykori vagy lehetséges hazaként tekintenek a valamikori anyaországra. Egy épp Bradfordban végzett tavalyi kutatás szerint épp az identitáskeresés részeként fordultak az iszlám felé, elsősorban muszlim britként (brit muszlimként), és csak sokadsorban pakisztáni vagy bangladesi származású britként határozva meg önmagukat.
"Ha nem tudunk közös életet kialakítani a muszlimok és nem muszlimok számára egy Bradfordhoz hasonló helyen, az egész Nagy-Britannia és Európa számára rossz hír - magyarázza Alan Carling brit szociológus a sajátos bradfordi helyzet jelentőségét. - A muszlim jelenlét a nyugati világban kétségtelen tény, és minél előbb beszéljük meg, hogyan működik ez hosszú távon, annál jobb." Az arányok miatt Bradfordban gyorsabban jelentkeznek azok a tendenciák, melyek Európa-szerte várhatók a következő évtizedekben: miközben a nem muszlim bradfordiak lélekszáma csökken, az ázsiai kisebbség létszáma dinamikusan növekszik; tíz év múlva várhatóan a lakosság 30 százalékát adják majd a mostani 22 helyett. "Ha Bradford kudarcot vall, az a külvilág számára is igen ijesztő fejlemény volna - a siker viszont egész Európára nézve örvendetes lenne."
