Magyar Narancs: Mi a helyzet a libanoni palesztin menekülttáborokban?
Bernard Rougier: Libanonban csaknem négyszázezer palesztin menekült él. A menekülttáborokra nem terjed ki az állam hatásköre, önmagukat kormányozzák. A hatvanas évektől egészen 1982-ig, amikor a Jasszer Arafat vezette Palesztinai Felszabadítási Szervezetet nagyrészt kiűzték Libanonból, a hagyományos palesztin nacionalizmus és az ehhez kötődő szervezetek - elsősorban a Fatah - ellenőrizték a menekülttáborokat. De a nyolcvanas és különösen a kilencvenes években, amikor sokan csalódtak a Fatahban és szekuláris ideológiájában, és a párt a fizikai ellenőrzést is jórészt elveszítette, sokkal radikálisabb csoportok is megjelentek a táborokban, ahogy a palesztin és arab politikában általában.
MN: Mint például a Hamász vagy az Iszlám Dzsihád?
BR: Nem is annyira ők. A Hamász és az Iszlám Dzsihád iszlamista szervezetek, de nem állnak olyan nagyon messze a Fatahtól - végeredményben palesztin nacionalisták ők is, csak egy radikális vallásos mellékzöngével. Õk is Palesztinát akarják felszabadítani az izraeli megszállás alól, csak más elképzeléseik vannak arról, hogy utána hogyan nézzen ki a palesztin állam és társadalom. A libanoni menekülttáborokban a kilencvenes években megjelent csoportok azonban a radikalizmus egy új fokozatát képviselik.
MN: Kikről van szó, és mit akarnak?
BR: A Szaida melletti Ajn el-Hilve menekülttáborban, ahol négy évet töltöttem, elsősorban három szervezetről van szó: a Dzsund al-Samról, az Uszbat al-Anszarról és az Iszlám Hitharcos Mozgalomról. Ezeknek a szervezeteknek az a céljuk, hogy harcoljanak a Nyugat ellen, azok ellen, akik szerintük itt a Nyugatot képviselik, így a libanoni keresztények ellen is. Számukra mindenki, aki keresztény, nyugatos vagy közel áll a Nyugat-barát libanoni kormányhoz, ellenség. Azt akarják, hogy Libanon legyen az iszlám és a Nyugat közötti háború új frontja. Végeredményben pedig egy kalifátust akarnak, a francia és brit gyarmatosítók által megrajzolt államhatárok eltörlését. Vannak köztük olyanok is, mint például az Iszlám Hitharcos Mozgalmat alapító Dzsamal Khattab sejk, akik a Közel-Keleten ma létező államok létjogosultságát teljesen elutasítják, olyannyira, hogy számukra inkompatibilis a muszlim lét a libanoni vagy akár bármilyen más állampolgársággal. A demokratikus politikában való részvételt ezért istentagadásnak tartják. Nem Libanon vagy Palesztina érdekli őket, hanem az egész muszlim közösség, nemzetiségre, modern államiságra való tekintet nélkül - a globális umma.
MN: Honnan lehet mindezt tudni?
BR: Nyíltan vállalják. Ha az ember péntekenként elmegy az Ajn el-Helve palesztin menekülttáborban az al-Núr mecsetbe, akkor az ott összegyűlt milicistákkal együtt meghallgathatja, milyen világképet tárnak eléjük radikális prédikátoraik. Hangsúlyozom, hogy a radikálisok: például a kompromisszummentes keresztényellenesség nem igazán jellemző a mainstream iszlámra. A menekülttáborok, illetve a libanoni szunnita mecsetek nem mindegyikét jellemzi ez a fajta extremizmus. Dzsamal Khattab és a szalafista iszlám más hittérítői a saját vallásuk mérsékelt értelmezőit is ellenségeiknek tekintik. Úgy vélik, hogy azáltal, hogy együttműködnek a hitetlenekkel - ahogy ez a vallásilag sokszínű Libanonban elkerülhetetlen -, elfogadják a bűnt és az istentagadást.
MN: Igaz, hogy ezek a csoportok tulajdonképpen az al-Káida helyi szervezetei?
BR: Ezt így nem mondanám, de az tény, hogy kapcsolatban állnak az al-Káidával, agresszív Nyugat-ellenes ideológiáját és kíméletlen harciasságát pedig teljes mértékben osztják. Tagjaik közül többen megjárták Pakisztánt és Afganisztánt, ahol harcoltak a szovjet megszállók ellen - mint például Abu Mohammed al-Maszri, akit Uszáma bin Ládin libanoni képviselőjeként tartottak számon, amíg meg nem gyilkolták 2004-ben. Vagy a jemeni Ibn al-Sahíd, aki 2003-ban megpróbált felrobbantani egy sörgyárat meg egy McDonald'sot Bejrútban. Vannak itt olyanok is, akik jártak Irakban az amerikai megszállók ellen harcolni. A legtöbb szervezet, amit al-Káida-sejtnek szokás ma nevezni, ilyen: inkább csak ideológiai egyetértés fűzi őket össze, nem annyira operatív kapcsolat.
MN: Túlterjed ez a fajta radikalizmus a menekülttáborokon?
BR: Részben igen, és talán egyre inkább. Ha Libanon ismét megszűnik normális, funkcionáló államnak lenni, mint a hetvenes és nyolcvanas években, akkor a radikalizálódás végbemehet az ország nem palesztin szunnita lakosságában is. Ennek a felekezetnek - ami a lakosság harmadát teszi ki - a hagyományos vezetői elveszítették hatalmuk jelentős részét, a szunniták itt úgy érzik, hogy az állam nem gondoskodik róluk, hogy nincsenek olyan gazdasági és politikai lehetőségeik, mint a többieknek - a síitáknak vagy a keresztényeknek. Ez a radikális ideológiák karjai közé löki őket. Például Tripoli, ahol a libanoni hadsereg két hónapja harcol a Fatah el-Iszlám nevű szélsőséges csoporttal, a szunnita extremizmus egyik melegágya Libanonban. A város hagyományosan ki volt zárva a fő politikai és gazdasági folyamatokból, lakóinak erős vallásos identitása van, a legtöbb ember alig hagyja el nemhogy a várost, de a saját negyedét, ahol szinte mindent az erős vallásos töltettel rendelkező szociális hálózatok uralnak. Nem keverednek a többi felekezettel - Tripoliban egyébként is egyre kevesebb keresztény él -, és ellenségesek velük szemben. Szoros szálak fűzik őket Szaúd-Arábiához, sokan mentek innen a Medinai Egyetemre, ahol az iszlám ún. vahabita ágát, egy rendkívül puritán és Nyugat-ellenes ideológiát tanítanak. Tripoliban telepedett le a londoni iszlamisták egyik hangadója, a szeptember 11-i terrortámadást nyíltan méltató Omar Bakri Mohammed is, miután 2005-ben elhagyta Angliát. Persze a Tripoliban egyre erősebbé váló radikalizmus nem feltétlenül jellemzi az egész libanoni szunnita közösséget. Azt hiszem, ez a kérdés még nem dőlt el - egyes vezetőik, például a Hariri család (a legfontosabb jelenlegi kormányerő), inkább nyugatos-szekuláris irányba tolják őket. A polgárosodottabb családokat persze ez az egész radikalizálódás kevésbé érinti, de a fiatalok ki vannak neki téve, tekintettel a rémes politikai és gazdasági helyzetre. Tény, hogy az elmúlt időszakban Libanonban a menekülttáborokon kívül is megerősödött a szunnita iszlám szélsőséges interpretációja, noha a legfontosabb forrást kétségkívül a táborok jelentik.
MN: A libanoni szunnita felsőoktatást menynyire jellemzik ezek a radikális ideológiák?
BR: Meg kell különböztetni egymástól a szekuláris felsőoktatást és a vallási intézményeket. Utóbbiak a fundamentalizmus melegágyai. A három bejrúti szunnita vallási felsőoktatási intézményből az egyik, az Imám al-Auza'i Főiskola alapítója, Taufik Huri szerint a szunnita vallási elit fő feladata, hogy fellépjen a nyugati kulturális hatások és tudományok ellen, amelyek szerinte nem mások, mint a nyugati kormányok titkos iszlámellenes fegyverei. Abd el-Naszir Dzsibri sejk, az al-Dau'i Főiskola alapítója szerint a tudományágak mindegyikét a vallásnak kellene alávetni, továbbá Libanon és Szíria helyén egy vallási törvények (sária) szerint vezetett kalifátust kellene létrehozni. A hallgatók általában a professzoroknál is radikálisabbak. A - megvédett - diplomamunkák többsége teljesen elutasítja a modern világot. Áthatja őket egyfajta naiv nosztalgia az iszlám idealizált hőskora, a próféta időszaka iránt, amit folyamatos hanyatlás követett, és amihez a muszlimoknak vissza kell térniük. A hanyatlás oka számukra egyértelmű: a vallás visszaszorulása a közéletben. A dolgozatok tele vannak a síita hit elleni kirohanásokkal is, és többre is emlékszem, ami azt fejtegette részletesen, hogy a demokrácia miért teljességgel összeegyeztethetetlen az iszlámmal. Ez a gondolat egyébként nem ritka másutt sem, nem kell érte túl lelkes diákok dolgozatait olvasgatnunk.
MN: Mi ennek a jelentősége? Végül is ezek csak vallási iskolák.
BR: Igen, de aztán ezek a diákok tartják majd a pénteki prédikációt a mecsetben, amit ezrek hallgatnak. A reménytelenségben vagy bizonytalanságban élő emberek pedig vevők a világot ismerős vallásos eszközökkel ábrázoló és megmagyarázó ideológiákra - csakhogy ez esetben ez az ideológia az iszlám egy brutálisan eltorzított válfaja. A hatásuk gyakran ennél közvetlenebb: vallási igazolást nyújtanak olyan tettekhez, mint például az alkoholt árusító boltok szétverése és az árusok meggyilkolása a dél-libanoni Szaidában a kilencvenes években. És ez még semmi, hiszen azok a fanatikusok - a Fatah el-Iszlám -, akik ma is rakétákkal lövik a Nahr el-Bared menekülttáborból a libanoni hadsereget és a Tripoli melletti falvakat, szintén igazolva érzik magukat a sejkjeik által tanítottak szerint. Ez a probléma a szunnita szélsőségesekkel: nem egyszerű gengszterek vagy őrültek gyülekezete, hanem vallásilag megerősített mozgalmak, amelyek mögött gyakran az iszlám egy torz, intoleráns interpretációját hangoztató "sejkek" állnak. Vagy esetleg ők maguk veszik magukra, hogy úgy értelmezzék az iszlám vallási hagyományt, ahogyan akarják, és - gyakran - erőszakos cselekedeteket igazoljanak vele. Hiszen az iszlámban nincsen formális papság. Bárki prédikálhat.
