Mohnhaupt, az egykori filozófushallgató idén lesz ötvennyolc, s ebből két részletben csaknem harminc évet töltött börtönben. Az egykori Vörös Hadsereg Frakció úgynevezett második generációjának a kulcsembere volt, számos gyilkosság és emberrablás kitervelője és végrehajtója, az állam első számú ellensége. De hogyan is történhetett meg mindez a jólét éveiben, az állítólag konszolidálódott, alkotmányos-demokratikus Német Szövetségi Köztársaságban, a Kádár-kori publikum kulturális preferenciái felől közelítve Derrick és Harry hazájában?
Aki gyújtani akar
A történet a hatvanas évek végének balos diáktüntetéseivel kezdődik: az akkori fiatal generációt mindenekelőtt mélységesen felháborította, hogy milyen vontatottan néz szembe a német (ez esetben nyugatnémet) társadalom a náci múlttal, s hogy mennyire kevéssé hajlandó elhatárolódni tőle. A RAF jó néhány áldozata ebből a szempontból szimbolikusnak is tekinthető: Hanns-Martin Schleyer például a háború alatt SS-tisztként szolgált, s buzgó tagja volt a náci pártnak is (ez utóbbi úgyanígy elmondható volt Kiesingerről, a hatvanas évek vége koalíciós kancellárjáról). Emellett persze adott a fő ellenség, a nemzetközi, különösen az amerikai imperializmus, melynek átkos ténykedését már akkor is számos esemény bizonyítja - mindenekelőtt az önmagán messze túlmutató jelképpé magasztosuló vietnami háború. Az ultrabalos mozgalom formálódása szempontjából kulcsfontosságú volt 1967. június 2.: ekkor lövi fejbe egy rendőr Benno Ohnesorg diákot a berlini operánál, aki megannyi társával (német balosok és iráni emigránsok között) az Amerika-barát Reza Pahlavi sah látogatása ellen tüntet (akit mennyivel barátságosabban fogadott Kádár Magyarországa). Egy év múlva, 1968. április 11-én Rudi Dutschke radikális diákvezető ellen követnek el félsikerű merényletet, ami számos aktivistát sarkall egyre radikálisabb és erőszakosabb eszközök és módszerek elfogadására. Még abban az évben sorra gyulladnak lángra a nagyáruházak: a lebukott végrehajtók (Andreas Baader, Gudrun Ensslin, Thorwald Proll, Horst Söhnlein) a Június 2. mozgalom aktivistáinak vallják magukat, s kisvártatva megrendezett perüknek nagy a sajtóvisszhangja - számos empatikus cikket publikált róluk egy bizonyos Ulrike Meinhof a Konkret című baloldali lapban. Meinhof megfogalmazása szerint egy autó felgyújtása csupán bűntett, ám ha autók százaival történik ugyanez, az már politikai akció. A szerző utóbb maga is szavai szerint cselekszik: 1969 elején otthagyja újságját, s csak néhány hónap után tér vissza - hogy jó alaposan fel-dúlja a szerkesztőséget. Baader és Ensslin, akik a perben szabadlábon védekezhetnek, később éveken át bujkálnak, ám Baader 1970 áprilisában ismét rendőrkézre kerül. A következő hónapban az ő fegyveres (a fogoly kutatóintézeti látogatását kihasználó) kiszabadítására szervezett akció kovácsolja végleg össze a későbbi RAF kemény magját: a szervezők között éppúgy megtaláljuk Meinhofot és Ensslint, mint az ügyvéd Horst Mahlert, aki a 68-as perben védte Baaderéket. A sikeres szökés után a csapat jó része külföldre távozik, s alighanem Mahler kapcsolatai révén egy jordániai PFSZ-kiképzőtáborba kerül, ahol alapos tréninget kapnak lőfegyverek és robbanóanyagok kezelése tárgyában. Az efféle internacionalista, terrorközi barátság korántsem volt ritkaság akkoriban: a kor talán legegzotikusabb terrorcsoportja, a Fusako Shigenobu (lám, itt is egy nő vitte a prímet) által 1971 elején alapított Japán Vörös Hadsereg például egy idő után a dr. George Habbas-féle Népi Front Palesztina Felszabadításáért (PFLP) különleges (és kiváltképp kegyetlen) kommandójaként működött. Leghírhedtebb akciójukban három japán gépfegyverekkel és kézigránátokkal gyilkolta halomra az izraeli lodi reptéren várakozó tömeget - a huszonnyolc halott és nyolcvan sebesült között éppúgy voltak izraeli állampolgárok, mint Puerto Ricó-i katolikus zarándokok.
A számos bankrablás végrehajtásában tettestárs Horst Mahler számára még az 1970-es évben véget ér a városi gerillaélet: a rendőrség felfedezi nyugat-berlini rejtekhelyét, s később (1972-ben) tizenkét évi börtönt sóznak a nyakába. Mahler a börtönben alaposan revideálja nézeteit, s maximálisan akceptálja palesztin kapcsolatainak "anticionista" előítéleteit: Mahler új, a RAF számára készült kiáltványát elutasítják az egykori bajtársak, s a kiközösített Mahler gyorsan megtalálja az utat a másik véglet felé. Manapság a nemzetközi zsidóság elleni harc, no és a napi politikai munka köti le a figyelmét, elvégre egyik aktivistája és vezető ideológusa a szélsőjobboldali NPD-nek.
Fegyverek kritikája
A RAF ideológiája a maga úgymond tiszta formájában a főideológus Ulrike Meinhof kiáltványaiban öltött testet: Meinhof afféle szócsöve volt társainak - habár ezért nem sok megbecsülést kapott tőlük (Baader például "burzsoá picsaként" emlegette). A sajtóban elterjedt, s a RAF szinonimájaként használt Baader-Meinhof csoport már csak azért is pontatlan, mivel Meinhofhoz képest Ensslin mindig is feljebb állt a hierarchiában (ő volt Baader első számú szeretője). Mégis Meinhof egyik, Mahler pamfletjére válaszoló kiáltványában, A városi gerilla elméletében bukkant fel először a csoport hivatalos neve (Rote Armee Fraktion - Vörös Hadsereg Frakció) és hírhedtté vált szimbóluma (vörös csillag előtt egy Heckler & Koch MP5-ös géppisztoly sziluettje, rajta a RAF felirat), s szintén innen olvasható ki a csoport vezérlő ideológiája. A végső cél (az osztály nélküli társadalom megteremtése, az elidegenedés felszámolása, az emberi nem emancipációja), meg általában a kiáltványok nyelve persze a meglehetősen szerteágazó marxista(-leninista, -trockista, -maoista) hagyományból származott, ám sokat merítettek az anarchista tradícióból, és a városi gerillaharc elméletét és praxisát kidolgozó Guillén és Marighela műveiből. Meinhof szerint a városi gerilla akciói sohasem irányulhatnak a nép ellen, a célpont az állam (létező és kiprovokálandó) terrorizmusa. Későbbi áldozataik között persze sok volt az ártatlan civil (például Baader kiszabadítása közben tüdőn lőttek egy könyvtárost), ám ez többségüket nem riasztotta el a további akcióktól. Miként a hagyományos baloldaliak (mondjuk Horkheimer) kritikája sem, akik amiatt kárhoztatták őket, hogy nem ismerik fel, erőszakosságuk mennyire kontraproduktív.
De kritikusaik alighanem félreértették motivációikat. Meinhof egyik, börtönben írt művében világossá tette: sohasem hittek abban, hogy a városi gerillaakciók egy csapásra melléjük állítják a kizsákmányoltakat és elnyomottakat; legbelül tudták, hogy harcuk rövid távon kudarcra van ítélve, ezért a közvetlen cél nem is lehet más, mint 1967-68 üzenetének ébren tartása. S persze az sem volt ellenükre, ha a törvények szigorításával, a rendőrség, az ügyészség jogosítványainak bővülésével a "burzsoá jogállam" végre kimutatja valódi, rendőrállami arcát. Ehhez képest a RAF konkrét történetét vizsgálva nyilvánvaló, mint válik a harc, a városi gerillatevékenység öncéllá: minden megölt rendőr és terrorista, minden elfogott merénylő újabb erőszakos cselekedeteket indukál, s az erőszakspirál nem áll le addig, míg valamelyik fél (konkrétan a RAF) ki nem fogy a szellemi munícióból, de leginkább az emberi utánpótlásból. Utóbbiból sokáig nem volt hiány: a szélsőbalos, anarcho-kommunista, maoista, trockista körök, a szolidaritási csoportok (mint az elhíresült Kínzásellenes Bizottság) olyan laza holdudvart képeztek, amelyből könynyen vezethetett út a RAF-ba.
Német ősz
Rájuk is fért a rendszeres vérfrissítés, elvégre a RAF szorgalmasan termelte a maga mártírjait. 1971. július 15-én például a szép, 21 éves egykori fodrásznő, Petra Schelm kapott halálos fejlövést a rendőrökkel folytatott tűzharc során. Az első generáció lebukása úgyszólván törvényszerű volt: az 1972. májusi addig példátlanul véres merényletsorozat (a célpontok amerikai katonai létesítmények, rendőrök, egy bíró és a jobboldali Axel-Springer kiadó voltak) után sorra rendőrkézre került Baader, Ensslin, Meinhof és sok társuk. Ám mire a stuttgarti Stammheimben megkezdődött a perük (1975-ben), már csatasorba is állt a második generáció (ehhez döntő lökést adott a RAF-tag Holger Meins halálos börtönbéli éhségsztrájkja), melynek első jelentős tette a négy halottat követelő, s végül kudarcba fulladt stockholmi nagykövetség-foglalás (lásd még: Stockholm-szindróma). A stammheimi vádlottak ugyan régi jó balos-kommunista hagyományt követve szószékké változtatták a vádlottak padját (a perről lásd Schauschitz Attila cikkét a Beszélő 1998/6. számában), ám megakadályozni nem tudták a súlyos, többnyire életfogytig szóló ítéleteket. A verdiktet Meinhof már nem is élte meg: miután a többiek úgyszólván kiközösítették, a börtönben felakasztotta magát.
A következő terrorkampány 1977 tavaszán kezdődött: először a stammheimi per főállamügyészével, Siegfried Bubackkal (meg a sofőrrel és a testőrrel) végzett az Ulrike Meinhof kommandó, majd következett Jürgen Pronto, a Dresdner Bank elnöke, akit egy sikertelen emberrablási kísérlet során lőttek le. 1977. szeptember 5-én zajlott le a csoport talán legtökéletesebben kidolgozott, hidegvérűen és brutálisan kivitelezett akciója, Hanns-Martin Schleyer elrablása, melynek során három rendőrtisztet és egy sofőrt végeztek ki - a végrehajtók között egyaránt ott találjuk az akkor (és most is) frissen kiszabadult Mohnhauptot és a manapság is börtönben ülő Christian Klart. Hamarosan egy Lufthansa-gépet is eltérítenek baráti palesztin terroristák - a követelések között itt is szerepel Baaderék kiszabadítása. Ám a repülőgép-foglalás a sikeres mogadishui német kommandóakcióval és a három terrorista halálával vég-ződik. Schleyert az elzászi Mulhouse mellett találják meg holtan egy kocsiban, ugyanazon a napon (október 18.) fedezik fel cellájában a halott Baadert és Ensslint, valamint a súlyosan sebesült Jan-Carl Raspét és Irmgard Möllert - utóbbi túléli a feltételezett öngyilkosságot (igaz, egy hónappal később Ingrid Schubert is követi társait a halálba). Miután a foglyok között működött egyfajta titkos levelezésen alapuló, s az ügyvédek által is segített kommunikációs lánc, nem lehet kizárni az egyeztetett öngyilkosságot, ám az elkövetés változatos módjai (Baader és Raspe például mellkason, illetve fejbe lőtte magát), valamint a túlélő Möller vallomása számos, máig is élő összeesküvés-elméletnek adott tápot. (A legegyszerűbb szerint a foglyokkal a bosszúszomjas biztonsági szervek végeztek.)
Mohnhaupt, Klar és számos társuk a nyolcvanas évek elején került rendőrkézre, s kapta meg a maga kiérdemelt életfogytiglanját. Mások, mint Susanne Albrecht, inkább az NDK-ba, a Stasi karmaiba menekültek - őket a német újraegyesítés után érte el az igazságszolgáltatás (lásd erről A lövés utáni csend című német filmet). A máig is csak részben felderített harmadik generáció véres merényletsorozata 1984 végén kezdődött: a RAF akciói egészen 1991 tavaszáig követeltek áldozatokat (gazdasági, pénzügyi vezetők, amerikai katonák és rossz helyen álló civilek vegyesen). A "záró" akcióját 1993-ban követte el a szervezet; ebben az évben lőtték le Wolfgang Gramsot, a RAF egyik utolsó "mártírját". 1991. december 23-án került sor egyetlen magyarországi merényletükre: ekkor Andrea Klump és Horst-Ludwig Mayer megkísérelte felrobbantani az Izraelbe alijázó zsidók egy csoportját a Ferihegyi reptérre vezető úton, ám a merénylők a távirányító hibája miatt kudarcot vallottak, s "csak" hat ember sebesülését érték el. Nyolc évvel később Mayerrel tűzharcban végeztek Bécsben az osztrák biztonsági erők, Klump pedig jelenleg is börtönbüntetését tölti hazájában. Korábban, még 1998-ban a Reutershez eljuttatott közleményben a szervezet névtelen működtetői hivatalosan is bejelentették: a RAF huszonnyolc év után véget vet a városi gerillaharcnak. Az egykori támogatók addigra jórészt beépültek a német demokratikus jogállami világba, amely amúgy is akceptálta az egykori radikálisok számos vágyát és követelését (másokat meg nem - ezért nincs ma ott csajkarendszer, akarjuk mondani hadikommunizmus), miközben mélyen elutasítja a RAF egykori tetteit és módszereit.
A RAF történetében sok a nyitott kérdés; számos bizonyíték szól amellett, hogy a látszólag nonkonformista lázadók alkalmanként igenis elfogadták a kelet-európai kommunista titkosszolgálatok és hatóságok segítségét, s alighanem a KGB még titkos aktái is tartogatnak meglepetéseket a jövő kutatói számára.
