Csanderbaj kis település Kabultól úgy 20 kilométerre északra. Zöld, árnyas, patakok szelte környék, jobb időkben a főváros fullasztó porából és káoszából menekülő kabuli középosztály jár ide víkendezni. Itt még van állami jelenlét, a közbiztonság megfelelő. Első pillantásra így nézhetne ki a békés, jól működő Afganisztán. A baj csak az, hogy a helyi képviselő, akinek a kezében összefutnak a szálak, egy gengszter.
"Sok problémánk volt" - mondja bizonytalanul egy tisztviselő, Szultán Ahmed. Õ az, aki mindig bajba kerül. A szovjetek a nyolcvanas években ellőtték a lábát. A hadurakkal, akik a szovjet kivonulás után átvették a hatalmat, nem volt jóban, és hajlamos túl sokat beszélni. Rossz néven vette azt is, amikor a helyi parlamenti képviselő, az iszlamista Abdul Raszul Szajaf, aki annak idején szoros kapcsolatban állt Uszáma bin Ládinnal, nekifogott elszedni a tádzsikok földjét (a legjelentősebb afgán népcsoport, a pastu ezen a környéken kisebbség).
"Végül felmentünk a földhöz pár legénnyel, de fegyveresek voltak ott. Egy részük rendőr, de azok is Szajaf emberei" - meséli Ahmed. "Szajaf irányít itt mindent. Az emberei mindenhol ott vannak, ellenőrzik az állami szerveket, terrorizálják az embereket" - a kibontakozó vita lövöldözésbe torkollott, amiben két legénye meghalt, többüket pedig bezárták. Ahmedet végül kirúgták a tartományi tanácsból, nem bírta tartani a száját.
Csanderbaj jó példa, milyen nehézségekkel szembesül Afganisztán még azokon a területeken is, ahol nem dúl a háború a NATO és a tálibok közt. Az állami szerveken hadurak élősködnek, gyakran magánhadseregül használván a rendőrséget, basáskodnak a helyiek felett, sokszor a kábítószerüzletben is benne a kezük. A korrupció felfoghatatlan léptékű. Az etnikai ellentétek állandó forrponton. "Szajaf még a CARE (egy nemzetközi fejlesztési szervezet) munkáját is leállíttatta a környéken, mert attól félt, hogy a legényei elmennek dolgozni, és akkor mi lesz a hadseregével" - mondja Ahmed.
A problémák gyökere a tálibok 2001-es bukását követő politikai megegyezésben rejlik, ami sok helyen újra hatalomra segítette a kilencvenes évek hadurait. Azokat, akik a szovjetek elkergetése után gengszteruralmat vezettek be, és szétrombolták az országot. A régi emberek politikai posztokat kaptak, mert az amerikai inváziónak nem Afganisztán rendbetétele volt a fő célja, hanem a tálibok és az al-Káida megsemmisítése, ehhez pedig szükségük volt segítségre. A Szajafhoz hasonló arcok egy részétől Hamid Karzai kormányának sikerült megszabadulnia az elmúlt években, de még mindig rengetegen vannak. "Karzai tudja, hogy a kormányzók és a miniszterek egy része a saját zsebére üzletel, kábítószerben utazik, de gyakran nem tud mit tenni. Túl erősek, erősebbek, mint ő" - mondja Abdul Szalám Rocketi ("a Rakéta"), a szovjetek elleni háború hőse és volt tálib parancsnok, aki átállt a kormány oldalára. (Interjúnkat vele lásd: "Nem vagyok rossz ember", Magyar Narancs, 2006. április 13.)
A rendőrség
- többségük volt milicista - komoly gondot jelent mindenütt. "A felszerelésük rossz, az elszántságuk kétséges. Ha lehet, inkább elkerülik a bajt. Vannak helyek, ahol nem járnak dolgozni, mert túl veszélyes. A tisztek minősége javult, de a rendőrökről nem mindig tudni, hogy kivel vannak" - mondja egy ENSZ-tisztviselő. Egy részük nem is az államnak dolgozik, hanem a helyi hadúrnak. Benne vannak a drog- és fegyverkereskedelemtől kezdve az emberrablásig mindenben. Abdul Dzsabar Naémi, Wardak tartomány volt kormányzója felidéz egy esetet, amikor egy rendőrőrs egyszerűen eladta a fegyvereit valakinek. Egy másik folyton "elalszik", amikor bizonyos teherautók kelnek át az ellenőrző pontokon.
Helyi kalauzunk is igyekezett elkerülni a rendőrségi ellenőrző pontokat a fővároson kívül, és hazudott a rendőröknek úti célunkról. (Az amerikaiak nemrég egy rendőri újraképzési programot indítottak, ami állítólag számos sikert szült már.)
Ahmed is elismeri, hogy sok minden javult. Csanderbajban épült például egy út, az első eddig, kutakat fúrtak, vízvezetékeket fektettek. Van valamennyi pénz az árvákra és hadirokkantakra (harminc év háború után rengeteg van), még egy leányiskolát is átadtak, számítógépekkel. A kisebb projektekről ráadásul a helyiek dönthetnek, egy választott testületen keresztül. "A tanács tagjai felkeresik a falvakat, és megbeszélik az emberekkel, hogy mire van szükségük. A minisztérium aztán ez alapján hagyja jóvá a projekteket. A rendszer jó, demokratikus" - mondja.
A baj csak az, hogy a tanács tele Szajaf embereivel. A nagyobb fejlesztések így inkább akadoznak, például az elektromosság bevezetése vagy a gát megépítése. "Nincs rendszer. Összevissza költenek. Az öntözőrendszert még mindig nem sikerült megjavítani. Nincs áram. Mintha senkit nem érdekelne a dolog" - sorolja Ahmed. Az emberek csalódottak és mérgesek. Alap összeesküvés-elmélet, hogy azért nincs pénz, mert a nemzetköziek lenyúlják vagy magukra költik. "Ha tényleg itt lenne az a sok milliárd dollár, amit ígértek, Afganisztán már olyan lenne, mint Európa" - így Ahmed. Ez persze túlzás, de tény, hogy az építkezés az állam gyengesége, korrupciója, illetve a nemzetköziek ügyetlenkedése miatt nem megy túl jól. Csanderbajban legalább van állam.
Kabulból délre
vagy keletre indulva addig tart a civilizáció, ameddig az aszfaltozott út. A fővárostól száz-százötven kilométerre, a pakisztáni határ felé ellenséges törzsi vidékek kezdődnek, ott az állam gyenge, inkább csak a városokban jelen lévő, a NATO-ra támaszkodó, a helyi pastu törzsek által úgy-ahogy megtűrt képződmény. A sikert vagy a kudarcot nem a korrupció szintjében, a fejlesztések sebességében mérik, hanem abban, sikerül-e szinten tartani az erőszakot, a lázadók és haramiák garázdálkodását. Hogy a bizonytalan (de inkább rossz) biztonsági helyzet nyílt háborúvá változik-e vagy sem, mint a déli tartományokban, ahol több tízezer NATO-katona harcol a tálibok ellen.
Ez részben azon múlik, hogy milyen a kapcsolat a hagyományosan független törzsekkel. Például "Paktia tartomány viszonylag stabil, és ez főleg annak köszönhető, hogy jó az együttműködés a kormány, az amerikaiak és a törzsi milíciák között. A városokon kívül ők tartják a rendet a saját törvényeik szerint" - mondja egy ENSZ-tisztviselő Gardezban, a tartományi székhelyen. Kelet-Afganisztán törzsi struktúrája viszonylag erős, a megállapodásokat a törzsi vezetők be tudják tartatni a saját területükön. Ez fontos előny a déli tartományokkal szemben, ahol teljesen felőrlődött a hagyományos társadalom, az űrt pedig gengszterek és őrültek töltötték ki. Az utak veszélyesek, a konvojokat érő rendszeres támadások miatt a segélyszervezetek nem jönnek ide. A kormány sokakat állított a maga oldalára pénzzel, pozíciókkal. De az e térségben aktív tálibok egy részével, például a véres múltú Dzsalaluddin Hakkanival, képtelenség kompromisszumra jutni.
Az egyébként békés törzsek egy része is nyugtalan. "Készen állunk együttműködni a külföldi katonákkal - mondja egy paktiai törzsi vezető. - De azt nem tudjuk elfogadni, hogy nem tartják tiszteletben a szokásainkat. Hogy bemennek a házainkba az engedélyünk nélkül, hogy szemet vetnek az asszonyainkra. Sokan úgy érzik, hogy nem is azért vannak itt, hogy az al-Káida ellen harcoljanak, hanem azért, hogy a saját kis ügyeiket bonyolítsák. A pénz eltűnik, a biztonsági helyzet csak romlik, és ki tehet róla? Szerintünk a NATO. Itt már senki nem bízik bennük. Miért nem tárgyalunk inkább a tálibokkal? Miért harcolunk a sajátjainkkal? Unjuk már a háborút!" - mondja a férfi, villogó szemmel.
A keleti vidékeken nagyon aktívak a lázadók. Egy részük külföldi - arab, pakisztáni - fanatikus, aki semmit nem tud Afganisztánról, csak jön Pakisztánból, hogy "dzsihádot" vívjon a NATO ellen. Sokan persze innen valók. 'ket nem valami zavaros Nyugat-ellenes ideológia motiválja, mint a tálibok kemény magját, csak elegük van a korrupt és alkalmatlan állami szervekből, az ópiumtermelés felszámolásából, amiből itt rengetegen élnek, és a NATO-ból. Bár a civil áldozatok száma idén nagyot esett, mert a NATO kezd odafigyelni, nincs garancia, az eddig békés törzsek bármikor a lázadók oldalára állhatnak. "Allahra, ez a mi területünk. A NATO a vendégünk, és jobban teszi, ha engedélyt kér mindenhez, amit csinálni akar" - mondja ez a törzsi vezető. Hozzáteszi, hogy ő nem azt akarja, hogy a nemzetköziek elmenjenek - a segélyek és a határon beszivárgó fanatikusok kiszorítása miatt szüksége van rájuk -, csak azt, hogy javítsák az együttműködést a helyi hatóságokkal. Ez azért is fontos, mert az erőszak egy része abból származik, hogy a ravasz törzsi vezetők gyakran megpróbálják bevonni a NATO-t a saját konfliktusaikba.
A törzsek
évszázadok óta rivalizálnak, a legkisebb vitából is könnyen lesz vérengzés, a viszonyokat nem mindig értő külföldi katonákat pedig könnyű felhasználni. Sokáig elég volt nekik annyit mondani, hogy itt és itt "al-Káida van", már repült is egy féltonnás bomba. Ezeket a konfliktusokat Paktiában csökkentette, hogy a kormány létrehozott egy tanácsot a törzseknek, ahol megbeszélhetik a dolgokat.
A NATO is kezdi fölfogni, hogy a lázadás leveréséhez nem elég az erőszak, nyújtani is kell valamit a lakosságnak. Megvédeni őket a lázadóktól, akik terrorizálják őket és nem törődnek a civil áldozatokkal; utakat építeni, hogy bevonják a településeket a vérkeringésbe; közszolgáltatásokat nyújtani, hogy szűnjön a nyomor. Van haladás, de kevés, és az elégedetlenségből könnyen baj lehet. "Négy éve megígérték, hogy bevezetik az áramot, de nem lett belőle semmi. A fejlesztések teljesen leálltak. Sok ember pedig olyan szegény, hogy ha a tálibok fizetnek neki, beáll a lázadók közé, egyszerűen a pénz miatt" - mondja a paktiai tartományi gyűlés egyik (női) tagja.
Egyes törzsek nyílt ultimátumot intéztek a kormányhoz, s vannak is jelek, hogy a kormány kezd észbe kapni. Próbálják elcsapni a korrupt tartományi kormányzókat, rendőrfőnököket. Az új megközelítést ugyan méltányolják, de "eddig nem sok konkrét eredményt láttunk" - mondja Abdul Dzsabar Naémi, aki azért mondott le kormányzói posztjáról, mert nem kapott elég támogatást a kormánytól. A jövő évi elnökválasztás közeledtével feltehető, hogy
Hamid Karzai
kormánya kevés konfliktust vállal majd. Karzaijal egyébként is vannak bajok. Bár választáson került hatalomra, és eleinte az afgánok többsége bízott is benne, azért jobbára az amerikaiaknak köszönheti pozícióját, rezsimje fennállását végeredményben a NATO garantálja. Helyi támogatóinak többségét mára elveszítette, így az üzbégekből, tádzsikokból és hazarákból álló Északi Szövetséget, és sok fontos pastu törzset, amelyek hagyományosan uralták Afganisztánt, ám az új rendből kizárva érezték magukat. Az elnök ezért elkezdett a vallási szélsőségeseknek udvarolni: egyre erősebbek a hangok, amik követelik, hogy tiltsák be a népszerű indiai szappanoperákat, ne engedjék a nőknek, hogy kilépjenek az utcára férfikíséret nélkül, illetve hogy állítsák fel újra a tálib Bűn és Erény Minisztériumát, ami egyfajta vallási rendőrségként terrorizálta a lakosságot. Karzai nyugati támogatóival is kötekedik, talán, hogy a függetlenségét mutassa az afgánoknak.
Ugyanakkor hiteles alternatívát, akinek vannak támogatói saját törzsén-etnikumán túl is, nemigen látni. Az afgán társadalom többsége, úgy tűnik, akarja, hogy az új rend működjön, a tálibok visszatérését kevesen kívánják.
Állam és valóság
A tálibok bukását követően született 2003-as alkotmány alapján Afganisztán elvileg demokratikus, centralizált állam, elnöki rendszerű kormányzattal. Az elnököt (2004 óta Hamid Karzai) közvetlenül választják, ahogyan a parlament alsóházát (voleszi dzsirga) is. A tartományi kormányzókat az elnök jelöli ki. A gyakorlatban a kormány az ország területének legfeljebb harmadát ellenőrzi közvetlenül. A fennmaradó részeken hadurak és törzsi szövetségek gyakorolják a hatalmat, bár többségük legalább formálisan elismeri Kabul fennhatóságát. A déli és keleti tartományokban a NATO, a tálibok és más szélsőséges szervezetek háborúznak egymással.
Az állam működését tekintve premodern képződmény, amit áthat a törzsi kapcsolatokon alapuló nepotizmus. Funkciói minimálisak: úgy a biztonsági feladatok, mint a közszolgáltatások nyújtása tekintetében a kormány nagyrészt a NATO-ra, az ENSZ-re és más nemzetközi szervezetekre hagyatkozik. A parlament egyelőre inkább csak szerepét próbálgató intézmény, amelyet aláás az állam gyengesége, a pártok hiánya, a rossz választási rendszer és a tény, hogy a képviselők nagy részét különböző hadurak ellenőrzik - mondja Wagner Péter, a Magyar Külügyi Intézet Afganisztán-szakértője.
Az államot hagyományosan a fő népcsoport, a pastuk vezették. Rajtuk kívül három fő etnikum van, a tádzsikok, az üzbégek és a hazarák. Az etnikai alapú vetélkedés nem különösebben jellemzi az afgán politikát, amely inkább törzsi alapokon szerveződött - az etnikai szempont megjelenése főleg a kilencvenes évek belháborúinak következménye. Az 1979 óta szinte megszakítás nélkül dúló erőszak ugyanakkor a törzsi struktúrákat is felőrölte. Az ország nagy részén még a törzsek sem rendelkeznek valódi hatalommal - a helyükbe hadurak, iszlamista szervezetek vagy közönséges bűnözők léptek.
