A Frankfurter Allgemeine Zeitung (FAZ) online kiadásában az olvasók két irányba billenthetnek egy mutatót: vagy afelé, hogy az amerikai csapatkivonás „végzetes jel” Európa védelmének szempontjából, vagy arra, hogy „tőlem aztán mind hazamehetnek”. Mint kiderül, többen hajlanak ez utóbbi véleményre.
Önmagában azon, hogy 34 500 vagy 25 ezer amerikai katona állomásozik Németországban, nem sok múlik, gondolhatnánk. Putyin ettől nem kap vérszemet – már ha egyáltalán fontolgatná Európa meghódítását. És nem kell mindjárt a legrosszabból kiindulni: eddig is beérte kisebb falatokkal, közel fél Ukrajnával például. Lássuk csak: hol vannak még orosz kisebbségek? Az Egyesült Államokból nézve igazán nem látszana nagynak egy kis határigazítás, mondjuk Észtországban.
A csapatcsökkentés amúgy nem lóg ki a trendből: a hidegháború idején Németországban állomásozó több mint 200 ezer amerikaiból az ezredfordulóra már csak 70 ezer, mostanra pedig annak is a fele maradt.
Baromi unalmas mindig azt a szegény embert cseszegetni, aki igazán nem tehet arról, hogy a korlátolt elme és az excentrikus frizura egyáltalán nem akadálya az amerikai elnökségnek. Egy ilyen illetőnek pedig nem feltétlenül kell értenie, mire jó a NATO és a kölcsönös segítségnyújtás.
Mert vegyük Montenegrót. Ezt vette példának a Fox News, Donald Trump kedvenc csatornájának moderátora is két éve, s az elnök így válaszolt: „Igen, Montenegró. Kis ország nagyon erős emberekkel. Nagyon erős, nagyon agresszív emberekkel. Ők nagyon agresszívak tudnak lenni – és gratulálok, már benne is vagy a harmadik világháborúban.” Az elnök bámulatos nemzetkarakterológiai ismereteinek elismerése mellett valljuk be: ki szeretne világháborút néhány agresszív hegylakó kedvéért, és emlékezzünk, hogy az első is onnan nem messze tört ki, első érzésre nem is olyan veszedelmes alkalomból.
Trumpnak amellett igaza van abban, hogy a németek sunyítanak, az amerikaiakon spórolnak. „Amíg nem fizetnek, kivonjuk a katonák egy részét” – mondta tehát. A szemrehányás jogosságát a berlini kormány is elismeri; máskülönben nem értene egyet azzal, hogy a többi NATO-tagállammal együtt a végcél, a bruttó hazai termék (GDP) 2 százalékának irányába emelje a katonai kiadásokat. A növelés meg is kezdődött: a védelmi kiadások 2013 óta 46 milliárdról 2019-re közel 55 milliárd dollárra emelkedtek Németországban; az utóbbi összeg azonban még mindig csak az 1,36 százalékát tette ki az az évi GDP-nek. Tetszetős számot produkál viszont majd idén a koronavírus: mivel a német GDP legalább 6–7 százalékkal csökken, a védelmi kiadások aránya szinte magától ugrik mintegy 1,6 százalékra.
A tényleges növekedést lehetne pozitívan is értékelni; Trumpnak azonban az elnökválasztás évében alighanem fontosabb egy parányi jó pont az amerikai adófizetőknél, mint a jó viszony Németországgal, vagy a bizalom és a megbízhatóság a NATO-n belül.
Ramsteini történetek
Ha az FAZ olvasóinak nagyobb részét nem is érdekli, állomásoznak-e amerikaiak Németországban, a médiában és a politikában fejcsóválás és felhördülés között ingadoztak a fenyegetést fogadó reakciók. Valamiképpen mégis leszerelési lépésként egyedül a Baloldal (Die Linke), a valamikori NDK állampártjának örököse üdvözölte az elnök döntését, javasolva, hogy az amerikaiak „vigyék magukkal az atombombáikat is”.
A németek persze eleve megbántottak, hiszen Trump lépten-nyomon kötözködik velük, és éppen gazdaságuk talpkövét, az exportot próbálja kikezdeni. A szociáldemokrata külügyminiszter, Heiko Maas legutóbb „bonyolultnak”, magyarán rossznak nevezte a német–amerikai kapcsolatokat, általában „életveszélyesnek” Trump magatartását a számára nem rokonszenves újságírókkal vagy a rasszizmus ellen tüntetőkkel szemben, és kifejezte reményét, hogy „felelősségteljes politikusok” álláspontja érvényesül majd az Egyesült Államokban.
A kommentárok jól értik, hogy az elnök büntibe rakta Németországot, és ezt az attitűdöt külön kifogásolják. Nem mintha nem az amerikaiak mondták volna meg már eddig is a tutit a NATO-ban. De léteztek elvek: bizalom, átláthatóság, partneri viszony. Létezett jó modor. Hogy legalább előre szólnak.
Amellett nem győzik hangsúlyozni, hogy Trump ezzel – ne feledjük, képletesen – a saját farkába harap, az amerikai pozíciót gyengíti Európában, amennyiben itt, Kaiserslauterntől nyugatra található a Ramstein Air Base, az Egyesült Államok európai légierejének főparancsnoksága. Itt koordinálják, ha muszáj megbombázni valahol valakit drónokkal Ázsiában vagy Afrikában. Az akkori elnök, Barack Obama igen erősen tagadta 2013-ban, hogy ott lenne az alighanem nemzetközi jogba ütköző bevetések „kiindulópontja”. Ezt azonban nem is állította senki; annál inkább azt, hogy a drónok közvetítette adatokat Ramsteinen keresztül küldik az Egyesült Államokba a pilótáknak.
A német igazságszolgáltatást is foglalkoztatták már ramsteini történetek. 2014-ben egy jemeni drónbevetés két – feltehetően ártatlan – áldozatának hozzátartozói perelték be a német kormányt. Felmerült továbbá a gyanú, hogy a légitámaszponton keresztül küldtek fegyvereket szíriai felkelőknek. S netán Ramsteinből szállítottak 2003-ban egy CIA által elrabolt imámot némi kínzásra Egyiptomba? Az ügyészség és a bíróság azonban tehetetlen: a támaszpont olyan, mint egy követség, immunitást élvez.
Ramstein történetéhez közvetlenül is kapcsolódnak tragikus események: 1981-ben a nyugatnémet terrorszervezet, a Vörös Hadsereg Frakció üzeneteként két harminckilós bomba robbant ott egy Volkswagen csomagtartójában. A robbanás tizenhét embert sebesített meg, többeket életveszélyesen. 1988-ban pedig egy légi parádé alkalmával a tömegbe zuhanó vadászgép hetven ember halálát és több száz sebesülését okozta.
A Mikulás neve: Elvis
Aligha szükséges sorolni, hogy Európa, s benne Németország, mi mindent köszönhet az Egyesült Államoknak: nélküle a kontinens már csak domborzati értelemben, nem pedig kultúrkörként, civilizációként létezne. Másfelől: ehhez a léthez, látja-e ezt az aktuális amerikai elnök vagy sem, az Egyesült Államoknak is fűződik érdeke.
Az FAZ olvasóinak véleményében kifejeződnek az amerikai–német viszony hagyományának ellentmondásai is. A nyugatnémet politikai elit hozzáállását a II. világháború óta jól írják le a hála és a feltétlen szolidaritás fogalmai, s ezzel először a Schröder-féle szociáldemokrata–zöld kormány szakított látványosan, amikor távol tartotta magát az Irak ellen koholt vádak alapján indított háborútól. Merkel felvette ugyan az elejtett fonalat, de Trumppal, ezzel a különös modorú, állandóan kifogásokat kereső alakkal ő sem tudott mit kezdeni.
Ennél jóval kétértelműbb a német társadalom különböző rétegeinek viszonya az „amerikaiakhoz”. Míg konzervatív értelmiségiek mindig is az ottani életvitel és gondolkodás talmi voltát kifogásolták, a hatvanas évektől fellépő (új)baloldali entellektüelek az imperializmus fészkeként tekintettek Amerikára. A nyugatnémet társadalom széles rétegei viszont – ha kezdetben esetleg nem is tudták eldönteni, hogy az amerikaiak legyőzték vagy felszabadították őket – a hidegháború idején nem nézhették másként az itt állomásozó katonákat, Elvis Presley-t is beleértve, mint jólétük végső biztosítékaként. A mentális különbségen és a lappangó nemzeti büszkeségen alapuló fanyalgás azonban sosem múlt el. Amellett az Egyesült Államok szemléletének paradoxona, hogy még a kritika is a nyugatnémet társadalom folyamatos amerikanizálódásának, először gazdasági, majd kulturális mintakövetésének keretében indult virágzásnak.
(Berlin)
