Minden hírforrás előhozakodik egy rejtélyes adattal: a kínai áradások 240 millió embert érintettek eddig közvetlenül vagy közvetetten. Ez a kínai lakosság egyötödét jelenti, de nem világos, hogy ebbe a gátakon sürgölődő önkénteseket és katonákat - netán az egész hadsereget - is bele kell-e számítani. Van olyan jelentés, amely ötmillió megsemmisült házról számol be, máshol 16 millióról lehet olvasni - igaz, ebbe a csak részben károsodott épületeket is bele kell számítani. Az utolsó adatok szerint tizennégymillió kitelepített lakik hetek óta sátrakban és táborokban. A halottak - hivatalosan közölt - száma még mindig háromezer, és ebbe már az ország más vidékein pusztító árvizek áldozatait is beleszámítják. Eltűntekre vonatkozó becsléseket eddig még nem lehetett olvasni, pedig eléggé valószínű, hogy ezt a rubrikát egyszer majd egy drámaian magas adat tölti ki.
A természet meghódítása
A Jangcét övező gátrendszer lényegében folyamatosan épül a történelem kezdete óta. Az időről időre pusztító árvizek császári dinasztiák bukását idézték elő, a sikeres gátépítő császárok pedig az évszázadok során fokozatosan átvándoroltak a félistenek közé. Maga a kommunista párt is gyakran hangoztatta, miután Tajvan szigetére szorította vissza a Csang Kai-sek vezetése alatt álló Kuomintangot, hogy politikai ellenfelei már 1931-ben - amikor 145 ezer ember halálát okozta a Jangce áradása - bebizonyították, alkalmatlanok az ország vezetésére. Gyakran hangoztatta, legalábbis 1954-ig, amikor a következő nagy áradás pusztított - bár ennek, ha igaz, már csak 30 ezer áldozata volt.
A Jangce gátrendszere átlagos körülmények között sokat kibír - a víztükör szintje sok helyen eleve méterekkel a gátak mögötti szántóföldek és városok felett húzódik évszázadok óta. Az áradások pusztításait pedig mindig is úgy mérsékelték, hogy rányitották a gátakat bizonyos, előre kijelölt területekre, vagy elterelték a vizet a folyó mentén lévő tavakba. A leginkább veszélyeztetett térségben, Hubei tartományban ötven évvel ezelőtt még több mint ezer ilyen, szükségtározói funkció betöltésére is alkalmas tó volt, így is hívták a vidéket: az ezer tó tartománya. Most már csak 325 tó maradt. A legnagyobbnak, az öt-hat balatonnyi Dongting-tónak például a felére csökkent a területe. Mert a Jangce-vidéki embernek csak ezen jár az esze, meghódítani a természetet, mocsarat csapolni, tavat kiszárítani, művelés alá vonni annyi területet, amennyit csak lehet. Közben meg irtani az erdőket, hogy még gyorsabban zúduljon le az esővíz Tibet felől. Az esővízzel együtt zúdul persze a talaj is, tölti az iszap a folyók medrét, meg ami még hozzájön, amikor az építkezéseken kiásott földet is a vízbe öntik tonnaszámra.
A gátakat több helyen most is szándékosan nyitották meg, hogy másutt viszont enyhüljön a víz nyomása. A legfőbb védett terület a hétmilliós Vuhan, amely aligha menekülhetett volna meg a katasztrófától, ha nem áldoznak föl egy sor kisebb-nagyobb települést, és velük együtt hatalmas mezőgazdasági területeket is. Sok helyen viszont az emberi szándékok ellenére engedtek a gátak, és így több tízezres településekre is váratlanul zúdult a víz. Vuhanban például már a nagy áradás első napjaiban, augusztus elején híre terjedt, hogy egy Paizsu nevű, 53 ezer lakosú városban húszezren fulladtak meg, miután átszakadt a Jangce gátja. Innentől kezdve aztán hetekre vége is szakadt a kínai hatóságok tájékoztatási hajlandóságának.
Pénzelvonás
A Nemzetközi Vöröskereszt egy 1996-os katasztrófa-előrejelző jelentése már figyelmeztetni próbálta a kínai hatóságokat, hogy átlagosan húszévente szélsőségesen brutális árvizekre lehet számítani a Jangcén. De ezt persze a helyi erők is tudták, és már 1980-ban elkészült egy részletes jelentés, amelyben a kínai vízügyi vezetés előterjesztette a Jangce gátrendszerének megerősítésére vonatkozó tennivalókat. 1987-ig azonban a szükséges pénznek csak az egyhuszadát fordították erre a célra. Utána pedig elkezdődtek a reformok, a decentralizáció, a gátak meg csak romlottak.
Ráadásul felmerült a világ leghatalmasabb duzzasztó-vízlépcső-vízierőmű-rendszerének a terve, amelyet 1992-ben hagyott jóvá a pekingi törvényhozás - szokatlanul sok ellenszavazat mellett. A legnagyobb duzzasztógátat 185 méter magasra és két kilométer szélesre tervezik, várható költsége 29 milliárd dollár, átadás 2009-ben. És még egy apróság: közel kétmillió embert ki kell telepíteni a lakóhelyéről. Az építkezés támogatói szerint a folyó kordában lesz tartva, irányítani lehet a lezúduló víz mennyiségét, és ha lesz még egyáltalán árvíz, biztos nem akkora, mint a mostani.
Ma már mindenütt a világon tudják, hogy nagyon nehéz megítélni, milyen következményekkel jár, ha ennyire belenyúlnak a természetbe. Kínának is sokan és sokszor szóltak, hogy baj lehet ebből a lenyűgözően őrült építkezésből (bár lehet, hogy ugyanúgy szabad szemmel lehet majd látni űrhajóból, mint a Nagy Falat).
Egyelőre csak annyit állapítanak meg a terv ellenzői, hogy az itteni hihetetlen költségek miatt elvonták a pénzt a gátak fenntartásától, a folyamkotrástól. Azt csak csendben jegyzik meg, hogy a duzzasztórendszer alatti több száz kilométeren még olyan sok mellékfolyó táplálja a Jangcét, hogy itt még akkor is változatlanul súlyosak lesznek az árvizek, ha feljebb netán mérséklődnek is - ami önmagában is súlyos kételyek tárgya.
A kínai árvízhelyzet részleteihez tartozik, hogy nem csupán a Jangce árad, hanem - csupán egy tetszőlegesen kiragadott példát említve - északon a Szonghua folyó is. Itt egy kilencmilliós nagyváros, Harbin volt veszélyben, és a környéken megelőző intézkedésként szintén százezreket telepítettek ki lakóhelyükről. Úgy tűnik, itt már túl vannak a nagyján.
Kár és haszon
Az eddigi kárérték hivatalos közlés szerint nagyjából húszmilliárd dollár, de vannak, akik kétszer ennyit is reálisnak tartanak. Ez nem tesz ugyan jót Zsu Rong-csi, a kormányfő renoméjának, viszont enyhítheti esetleges politikai kudarcának a súlyát. Amikor kinevezése után, márciusban először nyilatkozott kamerák előtt, a GDP nyolcszázalékos növekedését jelölte meg központi gazdaságpolitikai célkitűzéseként, és személyes garanciát vállalt, hogy így is lesz. A gazdaság élénkségét elsősorban a tizenötmilliós - és az állami vállalatok racionalizálása folytán még tovább növekvő - munkanélküliség enyhítése érdekében kell fenntartani. Tavaly 8,8 százalékos volt a növekedés a Kínai Népköztársaságban, tehát a terv nem volt teljesen irreális, bár a délkelet-ázsiai válság nem javította az exportkilátásokat. Az első félév hétszázalékos eredményt produkált. Az árvízi károk azonban lehetővé tették, hogy a pekingi vezetés lehátráljon a nyolc százalékról, és már el is hangzottak olyan hivatalos kijelentések, hogy a terv esetleg túlságosan ambiciózusnak bizonyulhat.
Amíg a hivatalos becslés szerint csupán 0,4 százalék, addig a nyugati közgazdászok szerint egy százalék mínuszt jelentenek a GDP növekedésében az árvizek - jó alkalom lenne ez arra, hogy az eredeti elképzeléseket felvizezzék. Ezért kifejezetten meglepő, hogy a hivatalos Peking - legalábbis egyelőre - nem próbál a természeti erőkre mutogatva magyarázkodni. A múlt héten egy "hivatalos" közgazdász arról írt, hogy a nyolcszázalékos célkitűzést sokkal inkább veszélyezteti a gyenge belföldi fogyasztás, mint a károk súlyossága.
Hosszabb távon a hatalmas károk még elő is segíthetik a konjunktúra felpezsdülését. A nehéz körülmények azonban egyelőre még csak az árakat hajtják fel, ezért a helyi hatóságok a napokban árellenőrzést és -korlátozást írtak elő. Már az is felmerült, hogy az újjáépítés kezdetekor felszöknek az építőanyagárak is. Érdekes és jellemző, hogy a kínai sajtó nem - legalábbis nem csak - ideologikusan foglalkozik ezzel a lehetőséggel. Egyes lapok már azt a gondolatmenetet fejtegetik, hogy nem is volna olyan nagy baj, ha kissé fokozódna az infláció, amennyiben az újjáépítés frissítően hat a gazdaságra, és felpörgeti a keresletet.
Mindamellett ezekben a hetekben a hazafias önfeláldozási ideológia is bőven bugyog a kínai médiából. Buzgárokat tömeszelő, önfeláldozó katonák, önkéntesen adakozó üzletemberek és főhivatalnokok. A ténylegesen kihirdetett szükségállapot olyan mértékű tömegmozgósítással jár, amilyet a kulturális forradalom óta nem látott az ország, és a feladatok az életveszély elől elsunnyogó pártembereket büntetéssel fenyegetik.
De már a mobilizáció sem a régi: aki mégiscsak ki akarja vonni magát hazafiúi kötelességének teljesítése alól - és nem párttag, nem is katona -, egy mérsékelt összeggel kivásárolhatja magát.
Ko Vang-csi
