Az EU-s vezető, aki a családból hozta magával az európai éthoszt

Azt, hogy miért az Európai Bizottság elnöke lett a Fidesz EU-ellenes kampányának főgonosza, jól értjük. Ő az, akire a legjobban rá lehet fogni, hogy nem adja oda a pénzt. Ez ugyan hazugság, de a kampány paradox módon mégis igazat állít. Nincs ma az uniós vezetők közt még egy, aki tökéletesebb ellentéte lenne mindannak, amit a magyar kormány képvisel, és amit a kormány vezetője megtestesít.

A Bizottság elnöke az idén szeptember 13-án tartotta meg az Európai Parlament stras­bourgi székhelyén szokásos évértékelő oráció­ját, az unió helyzetéről szóló beszédet (State of The European Union – SOTEU) – történetünket ezen a ponton kezdjük.

Negyedórácskával az ülés reggel 9 órai formális kezdete előtt Ursula von der Leyen rövid barátkozási háromnegyed kört tett a szónoki pulpitus előtt, és szívélyesen üdvözölte az első sorban ülő ismerőseit. Itt a parlamenti frakciók vezetői foglaltak helyet, mögöttük szélesedő sávban a frakciókhoz tartozó képviselők. (A függetlennek nevezett, senkinek sem kellő, jobbára nagyon szélsőjobbos vagy nagyon szélsőbalos képviselők – plusz a Fidesz-brigád és Gyöngyösi Márton – a terem bal felén, a leghátsó három sorban, a szamárpadban ülnek.)

Aztán mindenki elcsendesedett, és Roberta Metsola, a máltai házelnök (az Európai Néppárt, az EPP képviseletében) az elnöki pulpitusról megnyitotta az ülést. A sajtó és a látogatók számára épített felső karéj teljesen megtelt, sőt a látogatók csoportjai a beszéd során egymást váltották, annyian voltak kíváncsiak rá élőben; az ülésteremben pedig csak a szélsőjobb padsorai voltak foghíjasak (az árvák soraira nem volt rálátásom).

UvdL angolul beszélt, egészen kicsit németes akcentussal, kifogástalan prozódiával és visszafogott, de határozott gesztusokkal. Egyszer pár passzus erejéig németre, egyszer pedig franciára váltott.

A beszéd kicsit tovább tartott egy óránál, de nem éreztem soknak vagy unalmasnak, közhelyesnek egy pillanatra sem. Sőt, ha eddig nem állt volna össze kellőképpen a kép arról, hogy ki ez az asszony az európai politikában, hogy mit végzett az elmúlt négy évben, és hogy milyen ambíciók és célok motiválják, akkor ennek a tisztázásában sokat segíthetett ez a beszéd. Nem személyes ambíciókról beszélek – bár sokan kortesbeszédet vártak, és ők tulajdonképpen joggal érezhetik, hogy azt is kaptak (erről később) –, hanem az általa képviselt közösség, az Európai Unió lehetséges ambícióiról és céljairól. Ha valakinek a vízió hiányzott, mostanában ennél jobbat nem fog találni, keresse bárhol.

A Bizottság elnöke az európai zöld megállapodást (European Green Deal), a Covid után létrehozott válságkezelési pénzalapot és „a geopolitikai unió megszületését” emelte ki, mint mandátuma elmúlt négy évének legfontosabb vívmányait; ez utóbbin lényegében az unió Ukrajnával kapcsolatos intézkedéseit, s azok hátterét kell értenünk. És ha kortesbeszéd volt a felszólalása, ha nem, és ha szédelgő önfeldicsérésnek igyekszünk is látni, ezen politikák mindegyike valóban új dimenziókat nyitott, sőt egzisztenciális fordulatot hozott az Európai Unió működésében. A zöld megállapodás végső célja az, hogy a kontinens 2050-re „klímasemleges” legyen, azaz csak annyi szén-dioxidot bocsásson ki, amennyit meg is tud kötni. Ennek eléréséhez 2019 óta a Bizottság egy rakás új jogszabályt, illetve jogszabálytervezetet készített, amelyek ösztönzők és tiltások mixével az energiatermeléstől és -kereskedelemtől kezdve a hulladékhasznosításon és az építőiparon át a mezőgazdaságig a legkülönfélébb területeken korlátoznák az üvegházhatású gázok kibocsátását, és védenék Európa természetes erőforrásait. A 800 milliárd eurós válságkezelési alap létrehozása – amelynek egy része ingyenpénz, egy része pedig kedvezményes kamatozású hitel formájában férhető hozzá a Covid-válság sújtotta nemzetgazdaságok számára – önmagában is figyelemre méltó lépés volt, hiszen ez a be­avatkozás vállalatok, munkahelyek és egzisztenciák számszakilag talán fel sem mérhető tömegét menthette meg a csődtől, s ezzel magát Európát is a lehetséges politikai válságtól. Vízválasztóvá mégis az teszi, hogy az EU kereskedelmi banki hitelekből, azaz az Európai Központi Bank kötvénykibocsátásaiból rakta össze ezt a kasszát. (UvdL azért mondott számot: „A világjárvány kitörésekor mindenki az 1930-as évekéhez hasonló tömeges munkanélküliséget jósolt. De mi megcáfoltuk ezeket a jóslatokat, 40 millió munkahelyet mentettünk meg.”)

És végül az Ukrajna (és a demokratikus Belarusz) melletti elköteleződésről nemcsak az agressziót elítélő nyilatkozatok nagy száma és hibátlan nyelvezete, meg az Oroszország elleni szankciók szavatolnak, hanem az eddig folyósított, illetve kilátásba helyezett 77 milliárd eurónyi gazdasági, humanitárius és katonai segítség is. (Ez csak a Bizottság által megmozdított összeg, a tagállamokét is beleszámolva Európa hozzájárulása Ukrajna víz felett tartásához a kieli világgazdasági intézet, az IfW legfrissebb kimutatása szerint 133,5 milliárd euró. Összehasonlításképpen: az Egyesült Államok 71,4 milliárdnál tart.) Azt pedig, hogy Ukrajna előtt megnyílik az uniós csatlakozás lehetősége, s a következő négy évben újabb 50 milliárd euró segítségre számíthat, UvdL már ebben a szeptemberi beszédben úgyszólván kész tényként helyezte kilátásba.

 

Fotó: Frederick Florin / AFP  

Ezek a mérföldkövek nem csak azt jelzik, hogy az európai nemzetek közössége, illetve e közösség intézményei képesek vagy képesek lehetnek súlyos globális válságok közös kezelésére, de markáns szakítást is tükröznek az EU 2019-et megelőző évtizedének politikáival és uralkodó filozófiájával, vagy inkább azok hiányával. (Azzal együtt is persze, hogy e mostani politikák eredményességéről egyelőre nem mondhatunk ítéletet. Könnyen lehet, hogy a klímaválság hatásainak mérséklésére szőtt tervek, még ha megvalósulnak is, hatástalanok lesznek, s az unió minden eddigi segítsége és kiállása elégtelen lesz Ukrajna állami és területi integritásának helyreállításához.) Szakítást jelentenek a Merkel-korszak, avagy a Merkel–Barroso és a Merkel–Juncker korszak ambíciótalanságával, megalkuvásaival, globális rövidlátásával. Azzal, hogy az EU valódi főnök asszonya, Angela Merkel a „stabilitás” illúziója (vagy tudottan hamis ígérete) mögé menekült az EU alapértékeinek és hosszabb kifutású érdekeinek a képviselete elől, s a geopolitikai megváltást leginkább abban a paktumban fedezte fel, amelyet a német ipar az unió határain innen és túl buzgólkodó autokratákkal kötött. A klímaválság ignorálásával, a 2008-as pénzügyi válság utáni pénzszűkítő politikával és az Oroszországgal szembeni megengedő politikával, amelyet sem a Krím 2014-es annexiója, sem a KLM/Malaysia Airlines Kuala Lumpurba tartó járatának lelövése nem tudott megingatni; s amelynek következményei ma a legnagyobb fenyegetést jelentik Európa és Európa nemzetei számára.

Azt persze, hogy az elmúlt négy év e gyökeres fordulataiban mekkora és milyen szerepe volt a Bizottság elnökének, mekkora az Európai Parlamentnek (EP) és mekkora a Tanácsnak (vagyis a tagországi kormányoknak együtt és külön-külön), illetve e három nagy hatalmi központ között fennálló bonyolult, folyton változó politikai dinamikának, nehéz munka lenne kibogozni. (Nemcsak a kérdés komplexitása miatt, hanem azért is, mert a Tanács és a Bizottság sajnálatos módon titkolja döntéshozatali folyamatainak szinte minden részletét.) És persze, a fenti politikák szükségképpen bírják nemcsak a Bizottság, hanem az EP, s mindenekelőtt a Tanács támogatását is (illetve hát Európa legerősebb kormányaiét, elsősorban a németét). De lehetetlen elképzelni, hogy UvdL ne játszott volna mindebben döntő szerepet. Hiszen a Bizottság az uniós törvények, szabályozások, szakpolitikák kezdeményezője s elnöke, a három fő uniós intézmény közös érintkezési felülete, valamint ő a közel 25 ezres uniós hivatalnoksereg első számú vezetője is.

Merkel árnyékából

Pedig 2019 nyarán, amikor a Tanács javaslatára a második körben végül az EP jóváhagyta a kinevezését, aligha sejtette bárki, hogy ilyen erős, határozott és koncepciózus vezetője lesz a Bizottságnak, még ha az EP-ben a szavazás előtt elmondott utolsó beszéde sokaknak imponált is. A megválasztásához vezető folyamat is kissé méltatlannak tűnt (pedig csak igazi politizálás volt). Először az EP ajánlott a Tanács figyelmébe három főt az elnöki posztra, de közülük a legerősebbet, az ugyancsak néppárti és ugyancsak német Manfred Webert a Tanács – illetve Franciaország és még pár gazdagabb tagország – rövid úton kiszórta. (A másik kettőnek, a szocdem Frans Timmermansnak és a liberális Margarethe Vestagernek egy percig sem volt esélye.) A nyilvános szempontok közül a vétózók azt hányták leginkább Weber szemére, hogy túl sokáig dédelgette a Néppártban Orbán Viktort; a sors fintora, hogy állítólag Weber ellen lépett fel Orbán is. Ezután a Tanácson volt a jelölés sora, s ekkor merült fel UvdL neve, a legenda szerint nem is német, hanem francia javaslatra. De Macronék nagyon ügyelhettek arra, hogy a német kereszténydemokrata politikusok készletéből a legeurópaibbat szemeljék ki, s a tetejében olyat, aki ellen Angela Merkelnek sem lehet kifogása. (A lisszaboni szerződésmódosításban rögzített szabályok szerint a Tanács és az EP egyetértése kell a Bizottság elnökének a megbízatásához. Az EP több jelöltet is a Tanács elé terjeszthet, akiket – a csúcsjelölteket avagy Spitzenkandidatokat – egyszerű többségi szavazással választ meg. A Tanács részéről a minősített többség bele­egyezése kell az EP – valamelyik – jelöltjének megválasztásához; ha a Tanács egyik jelöltnek sem ad bizalmat, úgy a második körben a saját jelöltjét terjesztheti az EP elé. A részletes szabályok egyébként a mai napig nem teljesen tisztázottak.)

UvdL-re végül szűk, mindössze kilencfős többséggel bólintott rá az EP. A szavazás titkos volt, így legfeljebb önbevallásos alapon tudhatjuk, hogy ki hogyan voksolt:

a Néppárt vélhetően teljes létszámban felsorakozott mögötte, miként a liberálisok, a Megújuló Európa (Renew Europe) is; de gyűjtött szavazatokat az EPP-től jobbra álló mezőből (például az akkorra az EPP-ből már kiakolbólított Fidesztől és a lengyel PiS képviselőitől), valamint a frakciófegyelem által nem kötött Szocialisták és Demokraták Progresszív Szövetsége (S&D) képviselőcsoportból is.

A radikális baloldal, a zöldek, a szocdemek egy része és a szélsőjobb – meg az akkor még az EP-ben ücsörgő britek – ellene szavaztak, már ha hinni lehet annak, amit a szavazás előtt és után erről állítottak.

Az EU két képviseleti intézménye minden­esetre nagy blamázst úszott meg – ám épp e folyamat törékenysége s a vékony legitimáció miatt kevesen sejthették, hogy az unió elmúlt évtizedeinek legnagyobb hatású bizottsági elnökét sikerült pajzsra emelni. Ezt a benyomást – már ti. az UvdL könnyűsúlyúságáról szólót – erősítették az addigi politikai pályájáról sebtében összeszedett, felületes infor­mációk is: az, hogy egy ideig Angela Merkel az utódját látta benne a kancellári poszton, de aztán ejtette (bizonyára alkalmatlansága miatt), aztán az, hogy korábbi életében csupán politikai értelemben nem túl fontos szövetségi minisztériumokat vezetett hazájában, aztán állítólagos kudarca, sőt lekozmáltsága a német honvédelmi tárca élén. Német és keresztény­demokrata, azaz megfelel a politikai-matematikai egzigenciáknak, de sem komoly múltja, sem hátországa nincs; igazából csak Merkel egykori adjutánsa, aki a legjobb úton volt a politikai süllyesztő felé – ha ugyan nem onnan rángatták elő. Az pedig már ízlés kérdése volt, hogy ki örült ennek és ki fogta miatta a fejét

Pedig meglehet, UvdL neveltetésének, politikai személyiségének és addigi pályájának, nézeteinek, nem egyszerű viszonyának Merkellel már ekkor érdemes lett volna nagyobb jelentőséget tulajdonítani. A Merkel-kormányok sokáig (a főnökön kívül) egyetlen női tagjaként 2005 és 2009 közt család-, majd 2013-ig munkaügyi miniszterként akár baloldalinak is nevezhető – az előző, szocdem kormány által végigvitt szigorú stabilizációs (értsd: megszorító) intézkedések, a Hartz-program szociális következményeit némiképp mérséklő – és markánsan női egyenjogúsító politikák fűződnek a nevéhez; ezeket olykor, mint a bölcsődei férőhelyek bővítését, a CDU maszkulin veteránjainak hangos dörmögése mellett vitte. Sokáig Merkel kedvencét látták benne, akit a kancellár kormányának ún. emberi arcaként mutathat fel; aztán Merkel 2010-ben végül nem őt jelölte államfőnek (hanem a két évre rá rondán megbukó Christian Wulffot), és 2013-ban a honvédelmi tárca is inkább büntetésnek tűnt.

A családi csomag: Ernst Albrecht és öröksége

Bár Merkel és UvdL is a CDU-ban élték érdemi politikai életüket, és közös bennük a korábbi természettudományos orientáció (UvdL orvosi és közgazdasági tanulmányokat folytatott, diplomát 1990-ben közegészségügyi témában szerzett Hannoverben: a diplomamunkával szemben később felmerülő, nem túl izmos plágiumvádakat az egyetem megcáfolta), távolabbról nem is érkezhettek volna a pártba. A könyörtelen elszántsággal, a legtapasztaltabb CDU-rókákat megszégyenítő (és kivégző) intrikákkal magát a párt csúcsaira dolgozó Merkel az NDK szélfútta, kietlen vidékeiről, UvdL pedig egyenesen valamelyik Thomas Mann-regényből: észak-németországi patríciuscsaládból, ahol magától értetődő módon tükröződött össze a nagypolgári életforma és a közösségért vállalt felelősség éthosza. (A felmenők Brémában, illetve a hannoveri választófejedelemségben a 19. század elejétől textilkereskedésből, egyebek mellett az Oroszországban kötött remek üzletek révén szereztek vagyont.)

Von der Leyen apja, Ernst Albrecht 15 éves volt a II. világháború végén, kiskamaszként az amerikai bombázások szétszakadt testű áldozatainak az összegyűjtése volt az egyik elfoglaltsága. Aztán 1946-ban a megszálló ame­rikai hadsereg egy tisztjének ösztönzésére és segítségével egy évet Amerikában töltött, a Cornell Egyetemen ismerkedett a politikai filozófia és a közgazdaságtan alapjaival. Hogy a szövetségesek talent spottingja telibe talált, azt az ifjú Albrecht későbbi karrierje maradéktalanul igazolta. Hazatérte után folytatta közgazdasági tanulmányait, majd 1950-ben egy évig Karl Jaspers egyik szemináriumának egyetlen hallgatója volt a bázeli egyetemen. Jasperset az egzisztencialista filozófia megalapozójaként tartja számon a szellemtörténet, de történetünk szempontjából talán fontosabb lehet az 1946-ban, a nürnbergi perek táján megjelent hosszabb, A bűnösség kérdése című esszéje (magyarul: Noran Libro, 2015). Ebben Jaspers – bő húsz évvel megelőzve azt a kort, amikor a ’68-asok nemzedéke kikényszerítette Németországból a szembenézést a nácizmussal –, megrázóan nyíltan beszélt arról, milyen felelősség terheli az „egyszerű német embereket” a nevükben és a jóváhagyásukkal elkövetett, felfoghatatlan bűnökért.

Albrecht végül – részben Jaspers tanácsait követve – a közgazdaságtanra koncentrált. „Azt mondtam magamban: Hitler és a rákövetkező szörnyűségek sosem következtek volna be, ha a Weimari Köztársaság politikusai jobban értették volna a gazdaságot, és ha nem követték volna el azt az óriási hibát 1923-ban, amikor pénzt kezdtek nyomni a Ruhr-vidék megszállásakor – ami tönkretette a középosztályt –, és ha nem deflációs politikát követtek volna 1930-ban, a nagy gazdasági világválság idején, ami tömeges munkanélküliséghez vezetett, és így előkészítette a politikai talajt a nemzeti szocialistáknak.” A Szén- és Acélközösség megalakulásának évei voltak ezek, amikor az épülő európai egység nagy formátumú fantasztái, Schuman, De Gasperi, Jean Monnet hasonló elkötelezettségű, hasonlóan idealista és hasonlóan szenvedélyes fiatalokat kerestek az új, közös struktúrák és intézmények megalkotására és működtetésére. Albrecht és a formálódó államszövetség 1954-ben talált egymásra, ekkor a 24 éves fiatalember a Szén- és Acélközösség luxembourgi titkárságán kapott állást. „Azt olvastam valahol, hogy Robert Schuman magas rangú politikusként is megpróbált barátokat csinálni a volt ellenségekből és megteremteni az európai közösséget. Ez az idea, ez a közösség inspirált a kezdetektől, és ez megmaradt bennem egészen az életem végéig.” „Elvonatoztam Luxembourgba – éle­temben először másodosztályon –, és meg­jelentem az Európai Szén- és Acélközösség Miniszteri Tanácsának Tiktárságán (ebből a szervezetből nőtt ki a mai Európai Tanács – B. B. E.). Egy kis, polgári ház volt, két emelet, három szoba mindegyik emeleten. Ez volt az egész titkárság. És akkor franciául elbeszélgettem Mr. Calmesszal Karl Jaspersről és a filozófiájáról. (Christian Calmes, 1913–1995, luxemburgi jogász, a titkárság akkori vezetője – B. B. E.) És a végén azt mondta, hogy örömmel alkalmaz.”

A következő években Albrecht egyre fontosabb posztokat töltött be a formálódó uniós bürokráciában, egy idő után az Európai Gazdasági Közösség Bizottságának alkalmazásában. Hans von der Groeben (1907–2005, német jogtudós, az EGK-t megalapozó ún. Spaak-jelentés egyik szerzője, a mai Európai Bizottság elődjének első gazdasági biztosa) kabinetfőnöke lett, és közreműködött a közös, egységes piac tör­vényi szabályozásának megteremtésében. Abban a hosszú, sokszor – és rendszerint De Gaulle francia elnök ellenállásán – elakadó, rendkívüli tudást, politikai leleményességet és iszonyú munkát igénylő folyamatban, amely kidolgozta a vámunió, a közös adópolitika, a közös versenyjog, a közös agrárpolitika, az egységes szabványok, a gazdaság összeurópai szabadságának megannyi aprólékos részletét – azt a rendszert, amely az uniós tagállamok gazdasági virágzásának a záloga azóta is.

E munka zongoracipelői az Albrechthez hasonlóan gondolkodó, jórészt hasonló korú francia, olasz, holland, luxemburgi – jobbára jogász vagy közgazdász képzettségű, több nyelven beszélő – hivatalnokok, az első európai közszolgák voltak.

Mind, nemzetiségtől függetlenül, meggyőződéses föderalista, akárcsak maga ­Albrecht, aki a német hagyományból épp ezt, a föderalista tapasztalatot dobhatta be a közösbe. „Megéltem a nemzeti hivatalnoki karok közötti együttműködés kezdetét is. Ezt mindig is az integráció fontos tényezőjének tartottam. A közös munka és a közös felelősség természetes módon alakult át barátsággá. A nemzeti hivatalnokok olyan közel kerültek egymáshoz, annyira megkedvelték egymást, sokszor egyenesen baráti, bizalmas viszonyba kerültek, hogy már önmagában ezt, mint béketeremtő tényezőt lehetetlen túlbecsülni.”

Az Albrecht család pár év múlva Luxem­bourgból Brüsszelbe költözött, Albrecht 1971-ig maradt az Európai Közösség alkalmazottja. Ekkor már a hivatalnoki kar főnöke: ez az európai közszolgálati hierarchia csúcsa. Visszatért Németországba és a CDU-hoz, 1971-ben Alsó-Szászország tartományi miniszterelnökévé választották. Abban a kétrészes életútinterjúban, amelyből a fenti idézetek is származnak (Historical Archives of the European Union, archives.eui.eu/en/oral_history#ESA), az 1958-ban Brüsszelben született Ursulát talán egyszer említi meg, fiai üzleti sikereiről hosszabban beszél. Hosszú betegség után, Alzheimer-kórtól elhomályosult elmével halt meg 2014-ben. Azt, hogy a gyerekkorát Brüsszelben töltő, francia nyelvű iskolába járó, par excellence európai közegben felnövő lánya átugrotta a számára áthatolhatatlan szakadékot, s egykori idoljának, Walter Hallsteinnek az utódja lett (1901–1982, német jogász, diplomata, az EGK Bizottságának első elnöke – B. B. E.), s annak az európai intézménynek a választott politikai vezetője, amelynek ő az egyik csavarja, s pályája csúcsán az első számú alkalmazottja volt, már nem érte meg.

„Az uniónk ma azoknak a vízióját tükrözi, akik a II. világháború után egy jobb jövőről álmodtak. Egy olyan jövőről, amelyben nemzetek, demokráciák, népek közösen dolgoznak azért, hogy osztozzanak a békében és a jólétben. Ők abban hittek, hogy a történelem hívó szavára Európa a válasz. Amikor ifjú emberek új nemzedékével beszélek, a jobb jövőnek ugyanezt a vízióját látom, Ugyanazt az eltökéltséget, hogy valami jobbat hozzunk létre. Ugyanazt a hitet, hogy a bizonytalanságok világában Európának ismét felelnie kell a történelem kihívására” – kezdte beszédét idén szeptember 13-án a Bizottság elnöke, s e szavak mögött lehetetlen nem felfedezni az apa alakját.

 

Apa és lánya (1976) 

2024-re is figyelve

De ha még az EU alapvető létokának, a II. világháborús nemzedékek tapasztalatának a felidézését retorikai közhelynek is vélhetjük, a SOTEU beszéd szociáldemokrata és zöld kebleket melengető hivatkozásai bizonyosan nem azok voltak. A zöld Európa törvényalkotási sikereinek felemlegetése mellett UvdL a szinte teljes foglalkoztatottságot, a Covid következményeképpen fenyegető tömeges munkanélküliség veszélyeinek az elhárítását emelte még ki. „Ez Európa szociális piacgazdasága működés közben!” – kiáltott fel egy ponton. „És erre büszkék lehetünk!” Majd pedig kilátásba helyezte az unió szociális dimenziójának további kiszélesítését, legelőször az „európai szociális párbeszéd felújításával”.

Az persze vitatható, hogy ennyi kedvezés a bérből és fizetésből élőknek sok-e vagy kevés, s ebből mennyi tulajdonítható a Bizottság fellépésének, illetve mennyi az európai gazdaság válság utáni felpattanásának – de e kanyar korántsem csak retorikai volt. A mezőgazdaság zöldítése súlyos sérelmeket okozhat a nagy­ipari mezőgazdaságnak; azt pedig, hogy UvdL az Európába exportált kínai elektromos autók szubvenciós vizsgálatát helyezte kilátásba, sértheti a három nagy német autóipari konszern érdekeit, lévén ezek az autóikat részben Kínában gyártják, s őket sújtanák a pekingi kormány esetleges válaszintézkedései is. Márpedig a mezőgazdaságban foglalkoztatottakkal és a földtulajdonosokkal, meg a német nagy­iparral ujjat húzni nem tartozik kifejezetten a jobboldali és konzervatív politikai formációk kedvelt elfoglaltságai közé. Mint ahogy a nők egyenjogúsága és a férfiakéval azonos bérezése melletti harcos kiállás sem – UvdL a legnagyobb tapsot a teremben talán akkor kapta, amikor a nők elleni erőszakról beszélt.

 

Bucsai áldozatok előtt (2022. április 7.)

Fotó: AFP/Sergei Supinsky

A centrumon túli, attól (kissé) balra fekvő vidékek szívéhez szóló szavakat a legkönnyebb kortesbeszédként értelmezni – és miért is ne lett volna az, amit hallottunk. Bár mindeddig semmiféle hivatalos bejelentés nem hangzott el, minden vonatkozó pletyka szerint UvdL újraindul a posztért. A sikerhez, mint láttuk, egyszerre lenne szüksége a Tanács (a tagállami kormányok) és a parlament többségének a támogatására (s persze ezek első feltételeként az európai polgárok szimpátiájára, még ha ők közvetlenül nem is szavaznak a Bizottság elnökére). A Bizottság következő elnökének megválasztása jövő nyáron esedékes, az EP-választások után, azaz már az új összetételű parlament jelöli a csúcsjelölte(ke)t. A Politico napi frissítésű összesített közvélemény-kutatása, a Poll of Polls szerint, amely az összes tagállam aktuális szavazói preferenciáiból kalkulálja ki a várható mandátumszámokat, ha most (december 13-án – a szerk.) tartanák az EP-választást, a parlament összetétele alig változna; azaz valamiféle általános neofasiszta áttörés híján a demokratikus centrumpártok – az EPP, a szocialisták, a Renew és a Zöldek – támogatása bőségesen elég lenne UvdL újraválasztásához.

Arra tehát erős politikai lehetősége van a Bizottság elnökének, hogy 2024 nyarán vagy őszén ne kelljen ismét a Fidesz, a PiS vagy bármely, az EPP-től jobbra, netán a szociáldemokratáktól balra álló gyanús alakzatok szavazataiért kuncsorognia.

(Amit hiába is tenne: a Fidesz-kormány már jóval az ellene indított plakátkampány előtt, épp a SOTEU beszéd elő­estéjén megvonta tőle a támogatását, és a Kaczyński-párt is szívesen tudná a politikai hullák temetőjében.) A centrum összetartása, kiegyezése UvdL következő ciklusában, s az általa képviselt föderalizmus nem tűnik tehát kivitelezhetetlen feladatnak, de azért nem is magától értetődő. Egy a beszéd előtt tartott háttérbeszélgetésen az EP egyik, zöldpárti alelnöke, Heidi Hautala nehezen tudta (nem is igen próbálta) leplezni elégedettségét UvdL-lel – 2019-ben, mint láttuk, még nem ez volt a helyzet –, s nemigen fognak kisorolni mögüle fél-egy év múlva a liberálisok, a Renew sem. A szocialisták portugál alelnöke, Pedro Silva Pereira ugyanezen a fejtágítón nem kötelezte el magát UvdL mellett – végül is a szocdemek először inkább többséget szereznének az EP-ben, hogy ők állíthassanak első számú Spitzenkandidatot –, és arról beszélt, hogy mennyire aggódik az EPP, illetve az EPP pártjainak jobbra sodródása miatt, s tart attól, hogy – a szélsőjobbról megszerezhetőnek vélt szavazatok delíriumában – nem zárják le légmentesen jobbszéli sáncaikat például a menekültkérdésben. De eme enyhén feddő szavakból sem a centrista koalíció elutasítása következett, hanem inkább az ellenkezője.

A képhez – némiképp talán váratlan módon – hozzátartozik az is, hogy UvdL-nek meg kell küzdenie az EPP támogatásáért is, illetve e támogatás fenntartásért. A lappangó feszültségekről s a felszín alatti áramlatokról sokat elárul az EP július 12-i munkanapjának fontos szavazása. A parlamentnek a Green Deal egyik központi eleméről kellett döntenie ekkor, a „természet helyreállításáról” szóló, a Bizottság által kidolgozott és a Tanács által támogatott rendeletről. Ennek értelmében a biodiverzitás megőrzése és az ökoszisztémák védelme érdekében a tagországok – két céldátumig, 2030-ig és 2050-ig – legalább az EU összterületének 20 százalékára növelik a védett szárazföldi területek és tengerek arányát. (És egyéb intézkedéseket is tesznek, többek közt „a beporzópopulációk védelme” érdekében). A rendelet megnevezi a természetes környezet pusztulásának főbb okait is, miszerint „a külterjes mezőgazdaság megszüntetése, az intenzívebb gazdálkodási gyakorlatok, a hidrológiai rendszerek megváltoztatása, az urbanizáció és a szennyezés, valamint a nem fenntartható erdészeti tevékenységek és a fajok kiaknázása”. Azt elég nehéz elképzelni, hogy a valamilyen szinten védett területek jelentős növekedése ne járjon gazdasági érdeksérelmekkel; s ettől, meg a nagyüzemi mezőgazdaságból élők várható haragjától megrettenve a Néppárt a rendelettervezet jóváhagyása ellen foglalt állást. Manfred Weber, az EPP frakcióvezetője is erre szólította fel képviselőtársait. De nem minden néppárti képviselő tartotta a fegyelmet: a csomag, UvdL pet projectje a zöldek, a szocdemek, a Baloldal, a Renew és 15 szakadár EPP-képviselő voksával ment át – éppen hogy.

A SOTEU beszéd elhangzása után a frakció­vezetők 8-8 percben foglalhatták össze észrevételeiket, bírálatukat, meglátásaikat. A jogos büszkeség hangját ütötte meg, s a kiváló munkájának folytatására biztatta az elnököt Manfred Weber. Mind a zöldek, mind a szocialisták szószólója további zöld, illetve szociáldemokrata intézkedéseket követelt – azt végül is nem mondhatták, hogy az adott körülmények között mi se csinálhatnánk jobban, de még így sem, szóval chapeaux bas. Különösen szenvedélyesen állt ki a szocialisták élénkpiros kosztümben fellépő baszk frakcióvezetője, Iratxe García Pérez a munkavállalók mellett. Figyelemre méltó volt a Renew frakcióvezetőjének, Stéphane Séjourné felszólalása is. Bár nem fukarkodott a közös munka eredményeit dicsérő szavakkal, arra biztatta UvdL-t és a Bizottságot, hogy tegyenek többet a demokratikus normák érvényesüléséért és „Európa orbanizációjának” a megakadályozásáért. (Meglehet, e vehemencia forrása a Renew két agilis Momentum-képviselője volt.) És valóban: beszédében a Bizottság elnöke épphogy csak megemlítette az EU történetében ugyancsak fordulatot hozó jogállamisági mechanizmus 2020. decem­beri elfogadását – mintha egy kellemetlen családi betegségről kellett volna szót ejtenie. De aztán válaszában első helyen a demokratikus európai normák iránti elkötelezettségéről biztosította a publikumot. (E kelletlenség dacára is korai lenne pálcát törni felette azért, mert a Bizottság cserébe pár, a magyar igazságszolgáltatást érintő egyébként valóban fontos beavatkozásért cserébe, netán a magyar kormányfő zsarolásának engedve „odaadott” Orbánnak 10,2 milliárd eurót. Egyrészt mert nem adta oda, másrészt mert nem tudjuk, hogy ki adta oda, harmadrészt pedig Ukrajna uniós csatlakozásának elindításánál semmi nem lehetett fontosabb a de­cember 14–15-i tanácsülésen [lásd jelen lapszámunk vezércikkét – a szerk.])

A frakcióvezetők felszólalása után kezdődött az általános vita, de az érdeklődés az ülés ezen szakaszában erősen megcsappant. A terem csak a délutáni első felszólaló érkeztekor telt meg ismét.

A fehér-piros-fehér zászló

„A zsarnokok az Európai Uniót úgy szeretnék látni, mint dekadens kártyavárat, amely bármelyik pillanatban összedőlhet. De számunkra Európa az otthon és a család. És mi, belaruszok – akárcsak az ukránok, a moldovaiak és más szabadságszerető népek – részei akarunk lenni ennek a családnak.” Ezek már a délutáni ülés fő szónokának, Szvjatlana Cihanouszkajának a szavai, akit Roberta Metsola a „legbátrabb, legkeményebb és legelszántabb vezetők egyikeként”, s „igazi barátként és szövetségesként” szólított a szónoki emelvényre.

 

Szvjatlana Cihanouszkaja az Európai Parlamentben

Union Europeenne / Hans Lucas / Hans Lucas via AFP) 

„Amikor látom ebben a teremben ezeket a csodálatos zászlókat, elképzelem, hogy milyen büszkék lehetnek önök, amikor a sajátjukat is látják a többi között. És azt szeretném, hogy egy nap itt lássam a mi fehér-piros-fehér zászlónkat is” – mondta az emigráns belarusz ellenzéki vezető. Megidézte a Lukasenkával – és Putyinnal – szembeni ellenállás mártírjait: „Az ukrajnaival szemben a miénk csendes háború. Ennek a csendes háborúnak sok csendes hőse van. Olyan hősök, mint Dzmitri Klimau. Amikor az oroszok megpróbálták a Kijiv felé vezető utat Belaruszon keresztül lerövidíteni, megrongálta a vasúti berendezéseket, és megállította az orosz tankokat szállító szerelvényeket. És mit csinált a KGB? Letartóztatták, és szétlőtték a térdét. Dzmitrit és 11 másik vasúti partizánt összesen 200 év börtönre ítélték. Olyan hősök, mint Natalija Szuszlava, a gomeli egyetemi tanár, akinek Pavel fia az életét adta Ukrajna szabadságáért harcolva. Ő pedig odautazott, és fia bajtársainak gondoskodó édesanyja lett. Olyan hősök, mint Alesz Puskin, a híres festő, aki egy rendőrkordon előtt az unió zászlaját emelte magasra. Aztán letartóztatták, és a nácizmus terjesztésével vádolták meg. Ma már halott, meggyilkolták egy grodnói börtönben.”

Cihanouszkaja rezzenéstelen arccal arról is beszámolt, hogy ő és a kislánya hat hónapja semmilyen hírt nem kaptak férjéről, Szjarhej Cihanouszkijról, a 2020-as választáson elinduló ellenzéki elnökjelöltről, akit a rezsim 2020-ban, a választási kampány kellős közepén elhurcolt, majd 2021-ben 18 év börtönbüntetésre ítélt. A teremben kézzelfogható volt a döbbenet, mellettem a sajtópáholyban többen sírtak.

Cihanouszkaja arra kérte a képviselőket, hogy támogassák Belarusz európai jövőjét. „A belaruszok azt akarják hallani önöktől, hogy az országunkat nem adják oda Putyinnak vigaszdíjként. Arra szólítom fel ezért önöket, hogy fogadják el azt a határozatot, amelyet Petras Austrevičiuš terjesztett elő, s amely a megfelelő megvilágításba helyezi a belaruszok európai törekvéseit.” Ez a dokumentum hosszú oldalakon át, precízen okadatolva sorolja mindazokat a rémtetteket, amelyeket Aljakszandr Lukasenka a saját népe ellen elkövetett. A politikai okokból hosszú börtönbüntetésre ítélt aktivisták, újságírók, ellenzéki politikusok, egyszerű emberek nevét, a börtönökben megkínzottakét. Részletezi a rezsim bűnrészességét az Ukrajna elleni orosz agresszióban, s törekvéseit a belarusz nemzeti kultúra elnyomására. A litván néppárti képviselő által jegyzett és az EP külügyi bizottsága által összeállított jelentés ezenkívül ajánlásokat tesz az uniós intézményeknek és a tagországoknak arra vonatkozóan, hogyan gyakoroljanak nyomást a Lukasenka-rezsimre, és hogyan segítsék a demokratikus ellenzéket. A keveset, amit az EU megtehet, legalább azt tegye meg.

A külügyi bizottságban a határozati javaslat még július végén két tartózkodás és három ellenszavazat mellett ment át: a három nemmel szavazó közül az egyik Gál Kinga, a Fidesz képviselője volt; a pletykák szerint az ürügy erre az volt, hogy a jelentés külön passzusban ítélte el Szijjártó 2023. februári minszki látogatását. A másik két ellenszavazat két francia szélsőjobboldalitól érkezett, az egyik közülük Putyin fizetett lobbistája.

A parlament a határozatot nagy többséggel elfogadta.

Ez a nap, szeptember 13-a biztosan az övék volt, a három asszonyé – Roberta Metsoláé, Ursula von der Leyené és Szvjatlana Cihanouszkájáé.

Vigyázat!

„Tisztelt kollégák, kedves polgárok! Az egységes piac nevű vicc, aminek az lett volna a dolga, hogy a polgároknak sokszorosan olcsóbb életet és energiahordozókat biztosítson, hová vezetett? Az energiahordozók 100, 200 százalékos drágulásához. Az ingatlanok 200, 300 százalékkal drágultak meg. Mi ennek a javaslatnak az egyetlen célja? Az, hogy az Európai Bizottságnak, vagyis a verhovnij szovjetnek még több hatalmat adjon, hogy teljesen megsemmisítsék az egyes államok szuverenitását. Még a mostani, ennél kisebb hatalom segítségével Ursula von der Leyennek, a verhovnij szovjet elnök asszonyának sikerült elkövetnie az emberiség történetének legnagyobb rablását, és elégetnie az Európai Unió polgárainak 70 milliárd euróját. Mi célból? Nem létező oltóanyagokra, amelyek nem csak nem hatásosak, de uniós polgárok millióinak vették el az életét és az egészségét. Most még több hatalmat akarunk nekik adni! Hát ez őrület.”

Ez az egyperces hozzászólás a SOTEU előtt egy nappal hangzott el. A délceg testét szűk kék öltönybe préselő Mislav Kolakušić horvát képviselő (a függetlenek csoportjából) katonás, döngő léptekkel közelítette meg a szószéket, és ellentmondást nem tűrő eréllyel adta elő gondolatait. Aztán ugyanilyen határozottsággal, emelt fővel masírozott le a pódiumról – hiányérzetet talán csak a római karlendítés elmaradása kelthetett a fellépés amúgy szűk számú nézőseregében.

A vita aznap délután egy olyan bizottsági rendelet tervezetéről szólt, amely a Bizottságot válsághelyzetek esetén rendkívüli intézkedésekre hatalmazná fel az egységes belső piac védelmében, részben a nemzeti kormányok, részben pedig magánvállalatok rovására. Az „egységes piaci szükséghelyzet eszközről” szóló elgondolást a Covid-járvány kitörése utáni súlyos válság inspirálta: az EU heteken, hónapokon át tanácstalanul toporgott, a nemzeti kormányok pedig a maguk szakállára, külön utakon és gyakran egymással szemben igyekeztek oltóanyaghoz, maszkhoz, kórházi felszereléshez jutni, sok esetben nem csak az áruk, de a személyek szabad mozgását is korlátozva. Hogy a tervezet javasolta szabályozás képes lenne-e a következő hasonló válság sokkhatásait kivédeni, s hogy a vele szemben a parlamenti vitában felhozott, leginkább az EPP-től jobbra elhelyezkedő szektorból érkező érvek – miszerint megengedhetetlenül súlyosan korlátozná úgy a vállalatok piaci szabadságát, mint a nemzeti szuverenitást – mennyire állják meg a helyüket, azt nem merném megítélni. De nem is kell, mivel az EP a tervezetet nagy többséggel további kidolgozásra – számos módosító javaslattal – visszadobta a Bizottságnak. Annyit mindenesetre érdemes felidéznünk, hogy miután 2020 második felében a Bizottság magára talált, az egységes oltóanyag-beszerzés, az engedélyeztetés egyszerűsítése és főként a hatékony oltóanyag EU-n belüli disztribúciója döntően hozzájárult a válság leküzdéséhez – amikor UvdL a beszédében az „egészségügyi unió” (health union) alapjainak megteremtéséről beszélt, bizonnyal erre gondolhatott.

A horvát képviselő azonban nem tartozott az érdemi ellenérveket megfogalmazó hozzászólók csoportjába. Végzettségét tekintve Kolakušić jogász, 2019 előtti pályáját bíróként futotta. Idővel ismert közszereplővé vált, mint a horvát igazságszolgáltatás állítólagos korruptságának és a mindenkori törvényhozás romlottságának ostora. A 2019-es EP-választáson mindenki legnagyobb meglepetésére egyéni indulóként (Horvátországban ilyen is van) a két nagy párt, a HDZ és az SDP mögött harmadik helyen futott be, közel 70 ezer szavazatot s ezzel képviselői mandátumot szerezve. Egyébről, mint a korrupció, alig beszélt, azt sem lehetett tudni, hogy jobb- vagy baloldaliként határozza meg magát, de azt igen, hogy szíve szerint mindenkit, aki érintett – tulajdonképpen bármiben –, azt nyomban lecsukna. A kampányban arról fantáziált a két nagy pártot egyaránt elutasító, „harmadik utas” hívei előtt, hogy az EP-képviselőség csak a kezdet, ő akar lenni Horvátország igazságügyi minisztere és rendőrminisztere egy személyben, aki ezek mellett a kormányfői posztot is betölti – önkéntes alapon.

A futóbolond Kolakušićot természetesen nem fogják újraválasztani. Idézett felszólalása – és hasonló egyéb egypercesei – azonban nem csak szokatlan agresszivitásuk vagy értelmetlenségük miatt alkalmasak a nyugalom megzavarására. A szélsőjobb szokásos toposzai, az Európa permanens gazdasági, népképviseleti, korrupciós, morális válságáról és intézményeinek helyrehozhatatlan romlottságáról szóló beszéd, ha nem is átütő, de nem is elhanyagolható választói rezonanciát kelt szerte Európában már most is; s motívumai fel-felbukkannak tiszteletre méltóbb politikai szereplők irányából is. És miközben a centrumpártok vezetői és képviselői, azok segédei, szakértői, vendégei a dolguk után szaladgálnak és Európa ügyeit intézik nagy elánnal, ezekkel a figurákkal senki szóba sem áll (jobbára ők sem egymással), és ignorálja tirádáikat, hazugságaikat, szidalmaikat. (Nem is kell sok időt eltölteni ebben a közegben ahhoz, hogy ráérezzünk a Fidesz és Magyarország európai elszigeteltségének dimenzióira.) Mintha igazán senki nem kételkedne abban, hogy ezek nem győzhetnek. Hogy nem győzhetnek még egyszer. Hiszen az ellentmondana minden józan észnek.

Szeptember 12-én a parlamenti ülést vezető alelnök, Heidi Hautala mindenesetre megtette, amit megtehetett: rendre utasította a horvát képviselőt, s felhívta a figyelmet arra, hogy „amit Kolakušić úr mondott a Bizottság elnökéről, nem felel meg az eljárási szabályainknak és a kollégáktól elvárható viselkedésnek”.

(A Magyar Narancs strasbourgi látogatását az Európai Parlament támogatta.)