Elsõ akciójukat tavaly júliusban hajtották végre a Moszkva melletti Tusino rockkoncertjének közönsége ellen. A mindenre elszánt végrehajtók, akiket az orosz sajtó többnyire csak "fekete özvegyekként" vagy sahidkákként emleget, azóta visszatérõ szereplõi a meg nem alkuvó ellenállás, avagy a bosszú újabb és újabb fejezeteinek. 'k robbantottak tavaly december elején is, néhány nappal a duma-választások elõtt Moszkva szívében, az alsóház épületétõl mindössze pár száz méterre. De sahidkák a feltételezett elkövetõi a néhány hete pár percnyi különbséggel lezuhanó két orosz belföldi járatú repülõgép elleni támadásnak, és a moszkvai metróbejárat elõtti, augusztus végi robbantásnak is.
Párhuzamosan mindezzel az észak-kaukázusi helyzet is egyre feszültebbé válik. Hiába sikerült tavaly tavasszal keresztülerõltetni az új csecsenföldi alkotmányt, majd október elején megválasztatni a kis köztársaság élére a Moszkva iránt lojális Ahmad Kadirovot, mindez nem hozott valódi stabilitást a térségnek. A szövetségi erõket érõ csaknem mindennapos kisebb támadások mellett az ellenállóknak arra is futotta, hogy nagyszabású akciókat hajtsanak végre a Moszkvával együttmûködõ helyi hatóságok több fontos közintézménye ellen. Sõt: május 9-én - az oroszországi hivatalos ünnepek talán legfontosabbikán - a grozniji stadionban levegõbe röpítették az egykori fõmuftit, Kadirov elnököt.
Ezután egymást követik a nyugtalanító fejlemények. Június 21-én éjjel egy csaknem kétszáz fõs, ingusokból és csecsenekbõl álló csapat betör Ingusföldre. A támadók sorra mészárolják a helyi belügyminisztérium és ügyészség munkatársait, áldozatul esik az ingus belügyminiszter is. A támadók rövid idõre felügyeletük alá vonják Nazranyt, az ingus fõvárost, majd továbbállnak. A véres akció mérlege több mint kilencven halott. Két hónappal késõbb, augusztus 21-én egy hasonló létszámú fegyveres osztag immár a csecsen fõvárosba tör be. Több mint két napon keresztül utcai harcok folynak az augusztus 29-i elnökválasztásra készülõ Groznijban. A betörés egyes források szerint csaknem százötven ember életébe kerül. Az orosz társadalom tájékoztatásában kulcsszerepet játszó központi televíziók az akcióról nem számolnak be, a lakosság nagy része csak napokkal késõbb szerez róla tudomást. Alig, hogy befejezõdik a napokig tartó grozniji lövöldözés, és a támadás életben maradt végrehajtói visszavonulnak, jön az újabb hír: néhány percnyi különbséggel lezuhan két orosz repülõgép. Még ugyanazon a napon, vagyis augusztus 24-én Moszkva egyik gyorsforgalmi útja, a Kasirszkoje sossze mellett robbantásos merénylet történik, szerencsére ezúttal áldozatok nélkül. Egy héttel késõbb, augusztus 31-én már kilenc járókelõ veszti életét, amikor a fõváros egyik pályaudvara melletti metróbejáratnál öngyilkos merényletre kerül sor. Ezzel idõrendben el is érkeztünk a borzalmak kapujához. Egy nappal késõbb, szeptember 1-jén reggel az észak-oszétiai iskolai túszejtés következik.
Ki az ablakon
Nyilván a nyomozás és az ügyészi eljárás feladata lesz feltárni, hogy van-e (ha igen, milyen) összefüg-gés az egymást gyors egy-másutánban követõ drámai események között. Nehéz azonban szabadulni attól az érzéstõl, hogy ezeket az akciókat vagy legalábbis jó részüket felettébb tudatosan, egyetlen központban tervezték meg. Mégpedig azzal a céllal, hogy értésére adják minden oroszországi polgárnak: nincs hely, ahol biztonságban lehetnek.
Tudjuk, a beszláni iskola elfoglalására már jóval a végrehajtása elõtt készültek. Az iskola nyári felújítási munkálataiban a késõbbi túszejtõk közül többen részt vettek, ami megkönnyítette tájékozódásukat, s azt, hogy nagy mennyiségû robbanóanyagot és fegyvert rejtsenek el a színhelyen. (Ez kísértetiesen emlékeztet a két évvel korábbi moszkvai túszejtésre. Ott is hetekkel korábban megkezdték a robbanóanyagok kiszállítását. Akkor a rejtekhely a színházépü-let büféjének raktára volt.) "riási elõnyt adott, hogy az épület adottságait és tereit nem csak tervrajzokból ismerhették: több mint ezer embert - pontos számuk ma sem ismert - harminc-egynéhány túszejtõ viszonylag könnyen fogságba ejtett. Pontosan tudták, hogy kiket hová akarnak terelni. Arról is gyorsan gondoskodtak, hogy a túszok közt ne akadjon olyan, aki késõbb bajt csinálhat. Már az elsõ napon kiválogatták az életerõs férfiak egy húszas csoportját, és az iskola egyik emeleti tantermében kivégezték õket. Errõl a tényrõl a válságstábnak valószínûleg már akkor lehettek értesülései - ha máshonnan nem, hát attól a két elmenekülõ férfitól, akiknek a holttesteket kellett kidobniuk az iskolaablakból. A szerencsétlen túszok - kihasználva fogva tartóik figyelmetlenségét - magukat is kivetették az ablakon. A tekintélyes moszkvai napilap, a Nyezaviszimaja Gazeta online változata már csütörtök este beszámolt minderrõl, így aligha lehetett kétséges, hogy a hatóságok - nyilatkozataik dacára - készülnek a túszszabadításra. És ez rendjén is van, hiszen bebizonyosodott: a terroristák mindenre elszántak. Az élelem- és a vízhiány miatt amúgy sem kalkulálhattak hosszadalmas tárgyalásokkal. A túszok nagy többségét étlen-szomjan egy szûk tornateremben zsúfolták össze. Az egymáson is fekvõ gyerekek és felnõttek több mint ötven órán át várták sorsuk jobbra fordulását. Ilyen körülmények között legfeljebb még két-három napig tarthatták volna magukat, ezután már aligha lett volna kit kiszabadítani.
Újragondolni
Nem tudjuk, talán soha nem is tudjuk meg, hogy mire készültek az orosz speciális erõk. Az azonban bizonyos, hogy kezdettõl fogva rendkívül egyenlõtlen helyzet állt fenn a túszszedõk és a potenciális túszszabadítók között. A terroristák a tornateremben összezsúfolt gyerekek és felnõttek fölött, a két kosárpalánk közé kifeszített drótra függesztették föl robbanóeszközeik egy részét, esélyt sem adva rá, hogy jelentõs emberáldozat nélkül bárminemû szabadító akciót lehessen végrehajtani. Utóbb valószínûleg épp ezek egyikének leszakadása szabadítja majd el azt a katasztrófasort, aminek döbbenetes következményeivel pontosan még ma sem vagyunk tisztában.
De akár "spontán" elszabaduló katasztrófa, akár a túszejtõk tudatos, kitörésüket segítõ robbantása áll a pénteki, beszláni idõ szerint negyed kettõ körül meginduló események hátterében, egy biztos: sem a speciális erõk, sem az iskolát gyûrûbe vevõ rendfenntartó csoportok nem készültek fel a helyzetre. A káoszt fokozta, hogy nem sikerült feszes és többszörös gyûrûbe vonni a tragédia színhelyét. Ezt a hatóság talán attól való félelmében nem tette meg, hogy a rokonaikért aggódó, jelentõs részben akkor már fegyvert ragadó oszét "opolcsenci", vagyis önvédelmi erõk úgysem engedelmeskednének, nem kell hát fölösleges feszültséget szítani. Nyilván az is mérsékelhette volna a súlyos veszteségeket, ha az iskola közelébe jóval nagyobb számban vonnak mentõautókat, és telepítenek tábori kórházakat. Minden bizonnyal egyéb hibák is történtek.
Ám - bármennyire fájdalmas is ezt kimondani - nem valószínû, hogy mindez a lényegen bármit is változtatni bírt volna. Mivel az események váratlanul és felkészületlenül érték a hatóságokat, még az a halvány remény is elveszett, amit a speciális Alfa-csoport esetleges rajtaütése teremtett volna. Az orosz elitkommandó csak futott az események után, anélkül, hogy igazi erejét és képességeit érvényesíthette volna. Mindez jól látszik a veszteségeken is. Nem hoztak ugyan nyilvánosságra pontos adatokat, de annyit tudni lehet, hogy e kötelékbõl több mint tízen vesztek oda.
Joggal merül föl a kérdés: ilyen kilátástalan helyzetben nem kellett volna mégis tárgyalni? Ha ennyire reménytelen volt a túszok helyzete, nem kellett volna legalább látszat-engedményeket tenni? Ígérni, majd késõbb lecsapni? Roppant nehéz erre válaszolni, már csak azért is, mert a három korábbi oroszországi nagy túszejtés (Bugyonovszk, Kizljár, Dubrovka utcai színház) során már próbálkoztak ilyesmivel. 1996 januárjában, a kizljári túszdráma idején szabad utat adtak Szalman Radujev csapatának, abban bízva, hogy miután elengedik a túszokat, lecsaphatnak a túszszedõkre. A harci repülõk azonban elõbb kezdtek támadni, mint hogy a túszok kiszabadultak volna. A mérleg 128 civil túsz, valamint 78 katona és rendõr halála. Ráadásul ezt az esetet megelõzte a bugyonovszki túszdráma (1995. június), amikor maga a szövetségi miniszterelnök, Viktor Csernomirgyin alkudozott a televízió nyilvánossága elõtt Samil Baszajevvel. Erre a két esetre manapság nem szívesen emlékeznek Moszkvában. Úgy vélik, jelentõs részben épp azért tart ott Oroszország, ahol tart, mert akkor nem mutatott erõt.
Nem tudjuk, ugyanakkor nem is tartjuk valószínûnek, hogy Moszkva késznek mutatkozott volna ezúttal akár csak látszatengedményeket is tenni. Az elszabaduló események pillanatok alatt túlléptek ezen a lehetõségen. Annyi azonban biztosnak látszik, hogy a Kreml nem hajlandó semmiféle terrorfenyegetésnek engedni, és a fenyegetés árnyékában politikai engedményeket adni. Ezt jól teszi. Ellenkezõ esetben újabb és újabb túszejtésre hívna fel. Ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy ne lenne oka csecsenföldi politikájának újragondolására, esetleges módosítá-sára. Reméljük, Moszkva ezt saját akaratából meg is teszi, még akkor is, ha egy engedékenyebb, a csecsenekre többet rábízó politika nem hozza magával automatikusan a terrorfenyegetettség megszûntét, még csak mérséklõdését sem.
Mégis Moszkvának, miközben az észak-kaukázusi térség biztonságának megerõsítésén fáradozik (és ezt joggal teszi), el kell gondolkodnia azon is, hogy miként tudja fokozatosan a csecsen társadalom egyre növekvõ részének lojalitását elnyerni. S ez - számos ok miatt - roppant nehéz feladat. Meg kell tenni érte szinte mindent, mert ellenkezõ esetben remény sincs a térség stabilizálására. Most azonban van egy ennél is közvetlenebb és fenyegetõbb kihívás: meg kell õrizni az Észak-Kaukázus relatív stabilitását. Meg kell gyõzni a keresztény (ortodox) oszétokat arról, hogy a beszláni túszejtõk legfõbb célját teljesítenék be azzal, ha jogos és érthetõ fájdalmukban a bosszúállást választanák.
Sz. Bíró Zoltán
