A múlt héten kétnapos, tüntetésekkel, összecsapásokkal kísért általános sztrájk volt Chilében. A szakszervezetek követelései között egy új alaptörvény kidolgozása, számukra kedvező munkajogi intézkedések, a munkaadók erőteljesebb megadóztatása szerepelt, de legfőképpen a szélsőséges társadalmi egyenlőtlenségek enyhítése, elsősorban az oktatási rendszer átalakítása révén.
*
A Csendes-óceán partvidékén közel hat és fél ezer kilométer hosszan elnyúló országban kifejezetten felhevült volt az idei tél. Időjárási szempontból amúgy sem gyakori a farkasordító hideg, legfeljebb Patagóniában mérnek komoly mínuszokat, de a politikai konfliktusok még ott is felforrósították a hangulatot egy nagyszabású vízierőmű-beruházás terve körül. A kormány az ország szűkös energiakészleteit meghaladó, perspektivikusan erőteljesen növekvő energiaigényére hivatkozik, a helyiek és a környezetvédők viszont hallani sem akarnak arról, hogy a déli országrész váljon Chile energiaszolgáltatójává, miközben a megújuló energiaforrások felhasználása érdekében nem történnek kellő erőfeszítések - legalábbis szerintük, a kormányzat ezt nem egészen így látja. Akárhogy is, a konfliktus a chilei tél elején, júniusban tömegtüntetések egész sorát robbantotta ki helyben és országszerte. Sztrájkoltak a rézbányászok, a gazdálkodók az erős chilei peso exportnehezítő hatását fájlalták.
Ez a tiltakozási hullám mintegy rácsatlakozott a diákok akkor már javában zajló akcióira. Nem sokkal a márciusi chilei tanévkezdet után, májusban kezdődtek a tüntetések, diáksztrájkok, iskolafoglalások, amelyek mind az oktatási rendszer igazságtalansága ellen tiltakoztak, és a téli szünet után, augusztus elején érték el a csúcspontjukat százezres tömegtüntetések formájában. A megmozdulásokhoz csatlakoztak a pedagógusok és a szülők is, a múlt héten pedig már nemcsak sebesültje, hanem egy 16 éves halottja is volt az összecsapásoknak a rendőrséggel. Szemtanúk azt mondják, hogy rendőrök lőtték le, akik ezek szerint nem csupán könnygázt és vízágyúkat használtak azokkal a fiatal tüntetőkkel szemben, akik londoni mintára fosztogatással fejezték ki a fennálló rendszerrel szembeni elégedetlenségüket.
Chilét a Pinochet-rendszer bukása, 1990 óta a Concertación (összefogás, együttműködés) bal-középbal koalíció irányította, lényegében megőrizve az előzőleg kialakított piaci alapú, az állam szerepét korlátozó gazdasági rendszert. A gazdaság fejlődött, az átlagos életszínvonal emelkedett, a közbiztonságot sikerült fenntartani, eközben viszont az egyenlőtlenségek csak fokozódtak, még ha csökkent is a szegénység mértéke. Az utolsó baloldali államfő, Michelle Bachelet még hivatali ideje végén, 2010 márciusában is élvezte a lakosság háromnegyedének a támogatását, jóllehet hivatali ideje során már korrupciós botrányok, szakszervezeti akciók, diáktüntetések jelezték a Concertación csökkenő népszerűségét. Így ekkor a jobboldali jelölt, Sebastián Pi–era nyerte meg az elnökválasztást, aki az elődje által bevezetettekhez hasonló jóléti gesztusokra tett ígéretet (például egymillió új munkahely!), és akitől alighanem sokan azt remélték, hogy felkavarja a baloldali politikai elit köré poshadt állóvizet.
A várt változások azonban késlekedtek - igaz, közben egy súlyos földrengés is megnehezítette pont az elnökváltás időszakát. A diákok elégedetlenségét pedig az fokozta a végsőkig, hogy a válságot épségben átvészelő chilei gazdaság jó teljesítménye ellenére sem növekedett kellőképpen az oktatás részesedése a költségvetésből.
A chilei oktatási rendszer az eredmények felől nézve viszonylag sikeresnek tűnik. Húsz év alatt majdnem ötszörösére, közel egymillióra nőtt az egyetemisták, főiskolások száma, és üdítő mobilitási adat, hogy 70 százalékuk szülei még középiskolát sem végeztek. A megfelelő korcsoport közel fele középiskolás. A PISA-felmérések eredményei itt a legjobbak Latin-Amerikában - viszont az OECD-országok rangsorában csak az utolsó helyekhez elegendőek (Chile tavaly óta tagja a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezetnek). És ehhez rögtön hozzá kell tenni, hogy a chilei az egyik legszegregáltabb oktatási rendszer: utolsó előtti a PISA 65 országot vizsgáló listáján, ahol csak Perut előzi meg. Az általános iskolai oktatás kötelező és ingyenes, a középiskolásoknak viszont alig a fele tanul állami intézményben, a többiek egy
utalványrendszer
keretében magániskolákba járnak. Ez azt jelenti, hogy az utalványokat a szülők kapják, és ők továbbítják az általuk választott iskolákba, amelyek között igen nagy a színvonalkülönbség, így eleve az esélyek egyenlőtlenségének a melegágyai, hiszen a jobb iskolák tandíját nem fedezik az utalványok. Ami pedig a felsőfokú képzést illeti, aki nem tudja megfizetni a tandíjat, annak meghitelezik, és később, hosszú éveken át kell törlesztenie - szülői kezességvállalás mellett, ami máris érthetővé teszi a szülők lelkes részvételét a megmozdulásokban. Nem az esélyek hiánya, hanem egyenlőtlenségük fokozza a felháborodást, amely nem feltétlenül vezet átgondolt elképzelésekhez.
A diákok fő követelése, hogy az oktatás teljes egészében kerüljön állami kézbe, és legyen ingyenes, amit ebben a szélsőséges formában kevés szakember tart elfogadható, ésszerű megoldásnak, azt a követelést pedig nem ok nélkül minősítik demagógiának, hogy a kérdést ebben a leegyszerűsített formában (ingyenes állami oktatás, igen, nem) bocsássák népszavazásra. A kormány csak szerényebb intézkedésekre hajlik, például szegényebb családok esetében az utalványok értékének növelésére, jobboldali szavazóbázisa aligha támogatna radikálisabb lépéseket. Bár Pi–era elnök a maga 26 százalékos népszerűségi mutatója mellett okkal és joggal mondta, hogy a Chilében jelenleg tapasztalható egyenlőtlenséget ő maga is erkölcstelennek tartja.
