Csak nyelvében élne

Śląsk lengyelül, Schlesien németül, Slezsko csehül, Ślůnsk sziléziai nyelven – Lengyelország délnyugati csücskének nem csak a múltja hányatott, a jelene sem könnyű. A helyi, alapvetően lengyel tudatú kisebbség és annak nyelve körüli, több évtizedes vita újraéled, mert a szejm regionális nyelvvé nyilvánította a sziléziait. Kaczyński hülyéinek több se kellett.

Támogasson-e az állam egy olyan kisebbségi nyelvet, amelyet 38 millió polgára közül félmillióan beszélnek? Hazaáruló-e, aki nemcsak lengyelnek vallja magát, hanem sziléziainak is? És egyáltalán ki dönti el, hogy mi nyelv, illetve mi csupán nyelvjárás vagy tájszólás? A népszámlálás adatai szerint 467 ezer ember mondta, hogy otthon szilézül is beszélnek (ezt a rövidebb, magyarul könnyebben ragozható változatot használom a továbbiakban), közülük 55 ezren pedig azt, hogy csak így. Csaknem 600 ezer ember sziléz nemzetiségűnek is vallotta magát, nagy többségük úgy, hogy lengyelnek is, de a törvény most csak a nyelvvel foglalkozik.

Külön utakon

Szilézia története egészen más, mint Lengyelország többi részéé. Amikor a sok kis fejedelemség a 14. században két évszázad után újra egyesült, annak a szilézek csak rövid ideig voltak részesei. Nem voltak királyaik a Jagellók vagy Báthory István, évszázadokon át a porosz királyok és a cseh királyként is uralkodó Habsburg-császárok alattvalói voltak. Ők az 1410-es grünwaldi csatában a keresztesek oldalán álltak. (Ekkor a II. Ulászló király és Vytautas fejedelem vezette lengyel–litván közös erők fontos győzelmet arattak a Német Lovagrend felett, és megfékezték annak keleti terjeszkedését – a szerk.) A svédeket nem a Sienkiewicz által leírt Özönvíz okozójaként ismerik, hanem úgy, hogy Sziléziának a katolikus Habsburgok uralma alatt álló részén XII. Károly svéd király néhány évtizeddel később szabadságot hozott a lutheránusoknak. A Poroszországhoz tartozó részen Nagy Frigyesben sem hódítót láttak, hanem régiójuk jótékony fejlesztőjét. Nem éltek át bukott felkeléseket, és nem olvasták Mickiewiczet.

A lakosság többsége évszázadokon át német volt, de mindig élt ott lengyelül beszélő kisebbség. Ők, miután Lengyelország 1918-ban visszanyerte függetlenségét, három felkelést is kirobbantottak, és a nagyhatalmak ettől megriadva 1921-ben népszavazást írtak ki, amely a németek számára kedvezően alakult, de az eredményhez képest a lengyelek jártak jól: a felső-sziléziai népszavazási terület 29 százalékát kapták meg a lakosság 46 száza­lékával, jelentős bányászati és nehézipari bázisokkal. Felső-Szilézia nyugati része és Alsó-Szilézia csak 1945-ben került Lengyel­országhoz. Akkor a maguktól el nem menekült németek zömét kegyetlen körülmények között kitelepítették Németországba. (Helyükre a Szovjetunióból költöztettek kényszerből vagy önként áttelepült ukrajnai lengyeleket.) Később volt még néhány kivándorlási hullám, így mára egyedül Opole vidékén maradt számottevő német lakosság, amely képviselteti magát a helyi önkormányzatokban, sőt 2023 őszéig – a bejutási küszöb alól felmentést élvezve – parlamenti képviselője is volt. Érdekes, hogy sziléziai pártvezérként került az állampárt élére az 1970 és 1980 közötti első titkár, Edward Gierek, aki sok földijét juttatta országos vezető beosztásba, és bőkezűen fejlesztette a területet, csak nem elég okosan, lásd például a túlméretezett katowicei kohót.