Húsz évvel ezelőtt a Hősök terén hallgattam a koncerteket, ünnepeltem az ország uniós csatlakozását. Fiatal voltam, és azt gondoltam, sokkal jobb életem lesz, mint bármelyik felmenőmnek volt. Hittem a bécsi cukrászdában, az egyenes uborkában és abban, hogy az uniós csatlakozással csak olyan történhet az országomban és Kelet-Európában, ami jó. Igazam lett?
Vannak egyértelmű előnyök. Egyetlen személyi igazolvánnyal beutazhatom a kontinenst Reykjavíktól Szófiáig, Portótól Vilniusig. A futócipőmet megrendelhetem Lengyelországból vagy Romániából is, ha épp’ ott adják akciósan, és a csomag majdnem ugyanolyan gyorsan és vámmentesen megérkezik, mintha a Népfürdő utcából kértem volna házhoz. A kontinens szinte bármelyik országában ugyanannyiért netezhetek és telefonálhatok, mint itthon. Dolgozhatok és nyaralhatok is, rajtam múlik, csak fel kell ülni a buszra, repülőre vagy vonatra, ráadásul ez a legtöbb esetben már nem is jelentős tétel. Fel is ülünk a repülőre, hiszen a Covid előtt majdnem 17 millió légi utas érkezett vagy indult Budapestről – húsz éve ez a szám 6,5 millió volt. A pandémia megborította a növekedést, de már beértük a 2019-es számokat.
Ellentétes folyamatok
A világ szó szerint kinyílt, ezzel együtt nem árasztották el a külföldiek Magyarországot: húsz éve 130 ezer külföldi élt hazánkban, tavaly 226 ezer, a többségük itt dolgozik vagy tanul. A világ kinyílt, de honfitársaink nagy részének ez a nyitás nem sokat jelent, hiszen a magyarok jelentős aránya nem beszél idegen nyelvet. A legfrissebb statisztika 2016-os, akkor a lakosság 58 százaléka semmilyen nyelvet nem ismert a sajátján kívül – az unióban ez az arány 36 százalék volt. Ez az 58 százalék ugyanakkor már sokkal jobb, mint a 2007-es adat, amikor a lakosság 75 százaléka nem tudta magát megértetni más nyelven. 2016 óta biztosan javult a helyzet, legalábbis a fiatalok körében. Friss, önbevallásos felmérések szerint a fiatalok majd’ 80 százaléka ismer legalább egy idegen nyelvet.
Aki diplomát szerez, jó eséllyel nyelvvizsgával is rendelkezik – ez a Covid alatti és más amnesztiák miatt nem egyértelmű –, vagyis azt gondolhatnánk, hogy a tudásalapú társadalom kitermeli a nyelvtudást is. Talán így is van, Magyarországon azonban folyamatosan csökken a felsőoktatásban tanulók száma. 2005-ben még 424 ezer volt, 2022-ben már csak 290 ezer. Persze, ahogy fogy a népesség, úgy lesz egyre kevesebb gyerek is, ám ha a középiskolások számának csökkenését ide is vesszük, akkor is szomorú a kép. 2005-ben a középiskolák nappali tagozatán tanulók száma alig volt több, mint az egyetemistáké, főiskolásoké, ehhez képest 2022-ben a gimnazisták számának már csak kevesebb, mint 70 százalékát tették ki a felsőoktatásban tanulók. Vagyis a csökkenés sokkal nagyobb volt a hallgatók körében. Ez ráadásul mintha csak Budapesten kívül zajlott volna le: húsz éve a hallgatók 38 százaléka tanult a fővárosban, 2022-ben pedig már az 53 százaléka. A felsőoktatás koncentrációja megállíthatatlannak látszik, senki sem akar kihelyezett tagozaton tanulni, Budapest mellett csak Debrecen, Miskolc, Pécs és Szeged számít.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
