Az állam- és kormányfők megjelenésével finisébe érkezett a johannesburgi Föld-csúcs, melynek eredménye vagy (a jelenlegi állás szerint) eredménytelensége - a zárónyilatkozat tartalmának véglegesítése, illetve elfogadása - lapzártánk után nyer végső formát. A tucatnyi konferenciával megelőlegezett és kísért találkozó hivatalosan a fenntartható fejlődésről szól, és a "környezetről és fejlődésről" tíz éve, Rio de Janeiróban rendezett világtalálkozó óta adódó tapasztalatokat hivatott összegezni, akcióprogramként az elkövetkezendő évtizedekre.Aproblémára, melynek megfogalmazásában és megoldásában a Föld országainak meg kell állapodniuk, már 1972-ben figyelmeztetett a Római Klub jelentése és a stockholmi első nemzetközi környezetvédelmi konferencia: az emberiség gazdasági tevékenysége globális természeti károkat okoz, a Föld erőforrásai végesek és kimerülőben vannak. A riói volt az első és eddig legnagyobb szabású nemzetközi találkozó, mely a globális gazdasági, szociális és környezeti kihívásokat egységben próbálta kezelni - divatba hozva a fenntartható fejlődés fogalmát, melynek jelentése: fejlődés (és nem növekedés), mely a jelen szükségleteit úgy elégíti ki, hogy nem veszélyezteti a jövő nemzedékek szükségleteit. Rióban két fontos dokumentum született. A zárónyilatkozat az alapelveket fektette le, elismerve a "fejlett" országok nagyobb felelősségét a környezeti károk okozásában, s megfogalmazva az óvatosság elvét a technológiai fejlesztések során. Az Agenda 21 a legfontosabb teendőket sorolja fel ajánlásában.
Az azóta eltelt évtized mérlege
A riói alapelvek állandó hivatkozási forrássá váltak; számos nemzetközi keretegyezmény született egy-egy környezeti kérdésről; az Agenda 21 ajánlásai beépültek az országok döntéshozatalába és cselekvési stratégiájába. Ugyanakkor a legtöbb területen romlott a helyzet: a fejlett Észak és a fejlődő Dél közötti különbségek tovább nőttek - a Föld lakosságának kevesebb mint húsz százaléka használja el a Föld erőforrásainak most már több mint nyolcvan százalékát, s ötmilliárd ember osztozik a maradék húsz százalékon. Nem sikerült előrelépni az éhezés és a szegénység felszámolásában, a természeti erőforrások kihasználása nemhogy nem lassult, de felgyorsult: egyre nagyobb erdőterületek tűnnek el, 1970 óta az állat- és növényfajok harminc százaléka pusztult ki. Tíz év alatt az is egyértelművé vált, hogy a nem kötelező érvényű nemzetközi ajánlások nem működnek, és megszeghetetlen, konkrét, megvalósítható célok kitűzésére van szükség.
E tényekhez képest meglehetősen akadoztak az előkészületek. Bár sok tárgyalást és konferenciát rendezett az ENSZ és számos intézete (volt egy Budapesten is), a kormányok jelentős része csak az utolsó pillanatban készült el környezeti állapotfelmérésével, a Rio óta eltelt évtized összegzésével, s az elfogadandó dokumentumok egy része is háttéranyag- és szöveghiányos volt. A civil társadalom aktívabban működött. Jo´burg Memo címmel már áprilisban napvilágot látott egy memorandum, mely a legfontosabb problémákat és teendőket vázolja. Ám nem csak az előkészítés körül voltak bajok. A tíz évvel ezelőttihez képest sokkal nagyobb érdekellentétek, illetve világnézet- és értelmezésbeli különbségek feszülnek a részt vevő országok között. Először is ott van a globális környezeti károktól legkevésbé sújtott, ugyanakkor az egyik legnagyobb szennyezőnek számító Amerikai Egyesült Államok, mely tüntetően csak - afrikai szempontból egyébként politikailag korrekt - külügyminiszterrel (Powell) és a "globális klímaváltozásról, mivel nincs, szó ne essék" mondásnál alig kompromisszumkészebb utasítással ellátott, vállalati lobbistákkal erősített küldöttséggel képviselteti magát. Az eddigi beszámolók szerint egyre inkább defenzívába szorul a tárgyalóasztalnál az eddig a nemzetközi környezetvédelmi megállapodások motorjának számító Európai Unió. Sajátos ingázó szerepet tölt be az EU és az Egyesült Államok között Japán. Két érdekes "nem fejlett" szereplő a globális klímaváltozást kezelni hivatott kiotói szerződés ratifikálását a csúcs idején bejelentő Kína és az azt elutasító Oroszország. A "fejlődők" sem egységesek: az olajtermelő országok (OPEC) számos kérdésben kilógnak a sorból, hisz alapvetően érdekeltek a fosszilis tüzelőanyagok további használatában. A G77 csoportba tömörült legszegényebb országok képviselői a legaktívabb tárgyalóknak számítanak, hisz közvetlenül leginkább rajtuk segíthet a konferencia.
És ezek csak a szavazó kormányküldöttségek. Rajtuk kívül részt vesznek különböző vállalatok lobbistái - általában az országuk delegációjában. Számos nem kormányzati szerv (NGO) is képviselteti magát: környezetvédő, emberjogi, mezőgazdasági érdekvédelmi, fogyasztóvédő, szociális, egészségügyi, feminista szervezetek, hálózatok, mozgalmak - a Vöröskereszttől a Greenpeace-en át a Third World Networkig. (Míg az előbbiek inkább csendben munkálkodnak a szövegtervezeteken, addig az utóbbiak a sajtón keresztül is próbálnak nyomást gyakorolni a döntéshozókra.)
A johannesburgi konferencia a szegénység és az ökológiai problémák felszámolásának, az erőforrások megőrzésének együttes kezelését - s mintegy ötven nagyobb kérdéskör tisztázását - tűzte ki célul. A túlhalászat korlátozásán és a veszélyes anyagok kezelésén kívül lapzártánkig még semmilyen lényegi pontban nem sikerült megállapodni, sőt egyes kérdésekben olyan nagy az ellentét, hogy csak felhígított és nagyon általános kompromisszumok megkötésére látszik remény.
A legforróbb téma
szó szerint a globális klímaváltozás, átvitt értelemben a kereskedelem és gazdasági tevékenység szabályozása. Az előbbiben eredmény: a résztvevők beszóltak a kiotói egyezményt még alá nem íróknak (például az Egyesült Államok, Oroszország, Kanada), hogy legyenek szívesek kultúremberek módjára betartani a közösen meghozott játékszabályokat. Az utóbbi terület két legfontosabb kérdésén viszont az egész csúcs elúszhat. A fejlődők és a civilek szorgalmazzák (az EU épp kihátrálóban van a javaslat mögül) annak az elvnek a kimondását, hogy a többoldalú nemzetközi környezetvédelmi szerződések legalább egyenrangúak legyenek a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) szintén többoldalú nemzetközi szabályaival. A jelenlegi szövegtervezet ennek az ellenkezőjét mondja ki, alárendelve a környezeti, szociális és emberjogi szabályozásokat a WTO-szabályoknak. A másik kérdés a kereskedelem további liberalizációja. Az Egyesült Államok számára ez a bajok megoldásának kulcsa: lebontani minden akadályt a kereskedelem útjából. A fejlődők és a civilek egy része azt követeli, hogy a szűnjön meg a kettős mérce: míg a harmadik világ a hitelek fejében kénytelen teljesen megnyitni piacait, addig a szabad kereskedelemről papoló gazdag államok védővámokkal, kvótákkal és szubvenciókkal óvják piacaikat. A civilek és a fejlődők egy másik része a nemzeti szabályozások és korlátok erősítését szorgalmazza, arra hivatkozva, hogy az elmúlt tíz év tapasztalatai bebizonyították: a piaci liberalizáció tovább rontott a környezeti és szociális feltételeken.
Szorosan kapcsolódik a fentiekhez a mezőgazdaság és az élelmiszer-termelés kérdésköre. A fejlődők azt követelik, hogy az Egyesült Államok és az EU szüntesse meg vagy terjessze ki a harmadik világra is mezőgazdasági támogatási rendszerét, mert ez behozhatatlan hátrányokat jelent a világpiacra való kilépésben a tőkehiányos és mezőgazdasági termelésből élők számára. A civilek jó része a környezetkárosító termelési módok fenntartásának támogatása miatt bírálja a szubvenciókat. A fejlődők nem alamizsnára várnak, hanem a "hálót, s ne halat adj" elvet kívánják érvényesíteni, míg az Egyesült Államok gyakorlatilag az agyontámogatott farmerei által előállított, génkezelt élelmiszer-feleslegét akarja rásózni az éhezőkre. Ezzel szemben mind az EU, mind a G77, mind a civilek elutasítják a génkezelt élelmiszereket.
Kiemelt kérdéskör
az ivóvízellátás
Jelenleg több mint egymilliárd ember nem jut tiszta ivóvízhez, s az ENSZ el szeretné érni annak az ajánlásnak az elfogadását, hogy 2015-ig a felére kell csökkenteni ezt a számot. Ehhez az eddigi fejlesztési összegeket meg kellene kétszerezni, de ezt a nyugati országok többsége nem támogatja. Hasonlóképpen a forráshiányon bukhat meg a közegészségügyi ellátásnak, a higiéniás viszonyok javításának, illetve a legsúlyosabb fertőző betegségek felszámolásának programja.
Energiaügyben az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália, Japán és az OPEC ellenére valószínűleg lesz kötelező érvényű előírás. A puhább EU-álláspont szerint 2010-re a teljes energiafelhasználás minimum 10 százalékát kell megújuló energiákból fedezni, a fejlődők plusz Norvégia szerint ezt fel lehet tornászni 15 százalékra. A fő vitapont az, hogy míg az EU a giga vízi erőműveket is megújulónak tekinti, addig az utóbbi csoport csak a szél-nap-geotermikus hármast, illetve a helyi szükségleteket kielégítő kisméretű vízi erőműveket tartja annak.
Nem csak a fő kérdéskörökben, az alkalmazandó eszközök tekintetében sincsen egyetértés. Míg az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Japán a konkrét határidőktől és célkitűzésektől hideglelést kap, addig az EU e téren meglehetősen határozott. Ugyanakkor mind az Egyesült Államok, mind az EU támogatja az állami-vállalati partnerséget, azaz hogy a harmadik világban számos közszolgáltatást (az erdővédelemtől a védőoltásig) multinacionális vállalatok és az érintett államok közösen finanszírozzanak. A javaslattal szemben számos fenntartás hangzik el: kétséges, hogy egy adott tevékenységben érdekelt cég önkorlátozóan viselkedne-e, és nem pusztán profitszerzésre használná az így adódó lehetőségeket, s valóban a fontos problémákat részesítené-e előnyben. A fejlődők inkább a kötelező érvényű multilaterális egyezményekben bíznak, és nem a fejlettek és cégeik önkéntességében. A civilek még a fejlődőknél is erősebb szabályozók bevezetését, illetve globális ellenőrző szervezetek, például Nemzetközi Környezeti Szervezet (WEO) létrehozását javasolják.
A legfontosabb kérdéskör:
ki finanszírozza mindezt?
A fejlett országok riói vállalásukat, miszerint a nemzeti össztermékük (GNP) 0,7 százalékát fejlesztési segélyekre fordítják, néhány európai állam kivételével nem teljesítették: az átlag 0,22 százalék. A fejlettek arra hivatkozva nem kívánnak nagyságrendileg nagyobb összegeket áldozni, illetve adósságot elengedni a fejlődők felé, hogy azok pazarlóan bánnak a segélyekkel, sok a korrupció és a lenyúlás, s nem hajlandóak strukturális reformokat végrehajtani. A fejlődők ezzel szemben az egész finanszírozási és adósságrendszert megkérdőjelezik. Érveik: mivel a környezeti károk jelentős részéért a fejlettek felelősek, nekik is kell állniuk a számlát. Tőkehiánnyal és teljesen eladósodva semmilyen strukturális reformot nem lehet végrehajtani, ráadásul a Nyugat által kínált receptek nemhogy nem javítják, de rontják mind gazdasági, mind szociális helyzetüket (lásd az IMF-éltanuló Argentína csődjét). Több civil szervezet és fejlődő ország felvetése az ökológiai adósság kérdéskörének tisztázása, hisz számos természeti kincs és kollektív előny (tiszta levegő, szén-dioxid-elnyelés, klímaegyensúly, genetikai sokszínűség, esőfelhők víztartalma, erdőségek) a fejlődő országok területén keletkezik, s ezekért a mindezen erőforrásokat intenzíven használó fejlettek semmit sem fizetnek. (A modellszámítások szerint nem Brazília tartozna a fél világnak, hanem a fél világ tartozna Brazíliának.)
Az ENSZ illetékesei szerint e kérdésekben a (szeptember negyedikei) zárónapig konkrét megállapodás születik: a Johannesburgi nyilatkozat, illetve az akcióterv.
Fonyó Attila
