Magyar Narancs: Magyarországon nem közölték a nyilvánossággal az első látásra kevéssé érthető lépés okát. Önök mit gondolnak erről a nem túl barátságos gesztusról?
Urmas Paet: Magukról a tényekről én sem tudok többet. Természetesen minden országnak joga van eldönteni, hol kíván diplomáciai képviseletet nyitni. Nem is fognám fel túl tragikusan a dolgot, hiszen a kapcsolat, a kommunikáció mindenképpen fennmarad Magyarország és Észtország között. Azt értem ezen, hogy a budapesti Észt Intézet fennmarad, akárcsak Tallinnban a magyar, és folytatódnak a diplomáciai és munkakapcsolatok is. Nehéz erről többet mondani. Gazdasági okokból mi is gondolkozunk egy ideje bizonyos képviseleteink felszámolásán, de a legtöbb európai nagykövetségünket eddig igyekeztünk fenntartani, köztük a budapestit is. De látva a magyar lépést, most úgy döntöttünk, hogy szeptember végén mi is bezárjuk budapesti nagykövetségünket.
| Búcsúzzunk el együtt az észt nagykövetségtől! A csütörtök este 6-ra a fenti címen meghirdetett esemény szervezői ezt írják a Facebookon: Az észt nagykövetség budapesti működése során nemcsak méltóképpen képviselte Észtországot, hanem egyúttal számos hazai tudományos, művészeti és más rendezvényt is támogatott, továbbá sok magyar és magyarországi észt állampolgárnak, szervezetnek, diákoknak, kutatóknak, vállalkozóknak és másoknak nyújtott segítséget észt ügyeikben. |
MN: Itt azért másról is szó van, mint két európai állam kapcsolatairól: például a nyelvrokonságról.
UP: Az észt–magyar–finn, tehát a finnugor rokonság fontosságát én sem vitatom, és remélem, hogy ez a kapcsolat fenn is marad. Több rokon nép is van – például Oroszországban –, és közösen kell támogatnunk kulturális identitásuk megőrzését. A közös kulturális örökség védelme természetesen továbbra is feladatunk, hiszen csak három finnugor ország van Európában. A jövőben elsősorban alighanem a többi, kisebb finnugor nép támogatására fogunk összpontosítani.
MN: Hogyan reagált Észtország, az észt kormányzat az orosz–ukrán konfliktus kirobbanására?
UP: Észtország álláspontja teljesen világos és egyértelmű. Egyrészt a Krím annektálása és elfoglalása teljes mértékben elfogadhatatlan, és változást követel. Az, ami Kelet-Ukrajnában történik, beleértve az erőszakos aktusok támogatását, ugyancsak elfogadhatatlan. Örülök, hogy az egész demokratikus világ így látja. Sajnos az eddigi diplomáciai erőfeszítések sikertelenek voltak. Ezért is lett szükség egyre szigorúbb szankciókra, hogy Oroszország változtasson Kelet-Ukrajnával kapcsolatos politikáján. Mindez persze egész Európa biztonsági helyzetét átalakította. Emiatt a szeptemberi NATO-csúcsnak minden bizonnyal a közös védelem lesz a központi kérdése.
MN: A biztonsági környezet általános romlásán belül a balti államokban nincsenek különleges, még a szovjet megszállást felidéző félelmek, amelyek a balti–orosz kapcsolatokra is hatnak?
UP: Mint szomszédos országoknak, bonyolultak a kapcsolataink, de ami Ukrajnában történik, szerintem nem kelt különösebb aggodalmakat Észtországban. Még egyszer hangsúlyozom, hogy ez a konfliktus Európa egészét érinti, hiszen az erő alkalmazása a 21. században nem lehet napirenden. Természetesen különbség van a NATO- és az uniós, illetve az ezekhez nem tartozó országok között. Jól mutatják ezt a 2008-as grúziai vagy a mostani ukrajnai események. Egyik ország sem tagja egyik szervezetnek sem. Ami pedig az ukrajnai konfliktus megoldását célzó diplomáciai erőfeszítéseket illeti, Észtországnak az az egyértelmű álláspontja, hogy közös európai lépéseket kell tenni. Csak akkor van rá esély, hogy Oroszországra hatást gyakoroljunk, ha az unió összetart, és közös politikát, diplomáciai elképzeléseket dolgoz ki. Szóval újra csak azt tudom mondani, hogy az ukrán helyzet egész Európát érinti, de még csak nem is csupán Európát, hanem az Egyesült Államokat és minden demokratikus országot. Vagyis mindnyájunknak közösen kell reagálnunk a helyzetre.
MN: Mennyire egységes Észtország ebben a tekintetben? Az ott élő orosz kisebbségre gondolok. Közvetlenül az észt függetlenség visszaszerzése után nem a legjobb volt a viszony észtek és oroszok között. Mi a helyzet manapság?
| ||
UP: Nincsenek – hogy is mondjam – nagyobb nehézségek. Az Észtországban élő oroszok többsége észt állampolgár, és teljes mértékben biztos vagyok benne, hogy az Észtországban élő oroszok itt is akarnak élni, nem pedig Oroszországban vagy másutt. Szóval azt kell mondanom, hogy a mostani nehéz biztonsági helyzetben az észt társadalom normálisan, egészségesen működik. Néhány hónappal ezelőtt részt vettem néhány találkozón Narvában, amely az orosz határ mellett fekszik, és 97 százalékban oroszok lakják. Ottani lakosokkal találkoztam, akik világosan jelezték, hogy nem kívánnak semmiféle párhuzamot vonni a saját helyzetük és az ukrajnai oroszoké között, hogy ők Észtország polgárai, és nincs terepe semmi egyébnek. Ezért is mondhatom teljes bizonyossággal, hogy az észt társadalmon belül nem látok semmiféle új választóvonalat az Ukrajnában történtek hatására. Biztos vagyok benne, hogy az észtországi lakosság hatalmas többségét – legyen szó észtekről, oroszokról, ukránokról, finnekről, bárkiről – az észt társadalom fejlődése foglalkoztatja.
MN: Mi volt a helyzet Észtország újbóli függetlenné válásakor? Sok orosz emigrált Oroszországba, vagy inkább maradtak?
UP: Az oroszok nagyobbik része nem érezte úgy, hogy el kellene mennie. Voltak persze, akik Oroszországba távoztak, de az oroszok többsége a függetlenség helyreállítása, 1991 után Észtországban maradt.
MN: Mivel magyarázza ezt? Hiszen nem feltétlenül logikus, hogy így történt, alakulhatott volna máshogy is.
UP: A legfőbb oka annak, hogy maradtak, hogy Észtországot már a hazájuknak tekintették. Sokaknak közülük gyerekeik voltak, akik már itt születtek. Olyan erősek voltak már az új kapcsolataik, hogy nem látták értelmét visszaköltözni Oroszországba, vagy bárhová.
MN: Észtország annak idején igen hamar a legfejlettebbek közé küzdötte fel magát az egykori szocialista országok mezőnyében, például a gazdaság állapota vagy az életszínvonal szempontjából. Mi ennek a magyarázata?
UP: Szerintem elsősorban az, hogy minél gyorsabban vissza akartuk és akarjuk szerezni a pozíciónkat Európán belül. Kialakult egy egyértelmű társadalmi konszenzus, hogy ennek érdekében végre kell hajtani az összes szükséges – és néha fájdalmas – reformot gazdasági, szociális és természetesen politikai téren. Széles körű egyetértés jött létre, miszerint tagjai szeretnénk lenni az Európai Uniónak és a NATO-nak. Hogy mindezt igen gyorsan meg tudtuk valósítani, az a társadalmi támogatásnak köszönhető. Fontos volt az is, hogy valamennyi kormány ragaszkodott a költségvetés egyensúlyához, ami lehetővé tette például, hogy egész Európán belül ma is Észtországban a legalacsonyabb az adósság mértéke. Mindezek az elemek tényleges konszenzuson alapultak – beleértve az ország külpolitikáját is. Bármelyik párt is volt hatalmon, az ebből a szempontból például nem volt érdekes. De ez fontos is egy ilyen kis ország esetében. Mindebből az a fő tanulság, hogy nem lehetségesek a gyors és mély reformok, csak a társadalom egyértelmű támogatásával, és Észtországban ez a helyzet. Ez volt a hajtóereje annak, hogy gyorsan túl tudtunk lépni a fél évszázados szovjet megszálláson.
MN: Erre a konszenzusra utal például, hogy ön az előző és a jelenlegi kormánynak is minisztere? Netán csak a két kormányzat politikájának a hasonlóságáról, az ideológiai különbségek hiányáról van szó?
UP: Természetesen vannak ideológiai különbségek. A jelenlegi kormányt a liberális és a szociáldemokata párt alkotja, az előzőt a liberális és a konzervatív párt. A különbség változásokkal járt, főleg szociális téren.
