Együtt élni a szirénákkal, és ballonban hordani haza az ivóvizet – képgalériánk az ukrajnai Mikolajivból

A ukrán fronttól mintegy hetven kilométerre fekvő Mikolajiv sétálóutcáján már szinte senkinek nem jut eszébe lemenni az óvóhelyre, ha megszólal a sziréna. A városban másfél éve nincs vezetékes ivóvíz, de mára a vizesballonok hordása is beépült a mindennapokba. 

Ez a cikk a Magyar Narancs 2023. november 2-i számában megjelent Az ivóvíz nélküli város című riport kiegészítése.

Mindenhez hozzá lehet szokni, akár ahhoz is, hogy nincs ivóvíz, ahhoz is, hogy naponta többször megszólalnak a szirénák, ahhoz is, ha a kávés bódé mögött egy lebombázott épület áll. A mindennapokat ezek a körülmények nem nagyon befolyásolják, leszámítva, hogy ballonokban kell hazaszállítani az ivóvizet, mert a csapvíz ihatatlan, csak mosakodni és takarítani lehet vele. Az ukrajnai Mikolajiv abban bízik, hogy az idén végre helyreállítják a vízszolgáltatást, és a telet már úgy lehet várni, mint bárhol az országban.

Ukrajna esetében ez persze más. A felkészülés kulcsfontosságú, az ország és a lakosság kemény tél elé néz. A hatóságok azt remélik, védeni tudják az infratruktúrát, de ha mégis gond adódna, az emberek az idén is védelmet kaphatnak a törhetetlen pontokon és az óvóhelyeken. Ez persze még annyira távolinak tűnik. Még langyos az idő, a gyerekek vattacukrot esznek a parkban vagy a mementóként kiállított tankokra másznak.

 
A vasútállomás előtt piac működik, még délután is érezni a halszagot a kóbor kutyák legnagyobb örömére. A váróterem nyitva van, a vonatok szeptember végén kezdtek járni Kijivbe, Odesszába és Herszonba. 
Fotó: Sióréti Gábor  

 
 
A város folyója, a Déli-Bug. Hosszan kanyarogva éri el a folyó a Fekete-tengert. A hidakon nagy a forgalom, nem ritkák a forgalmi dugók sem.
Fotó: Sióréti Gábor  

 
A kilőtt harckocsik mementóként szolgálnak mindenki számára.
Fotó: Sióréti Gábor  

 
A városba vezető hídról is látszik a szerencsétlenül járt épület. A háború elején érte találat a házat.
Fotó: Sióréti Gábor  

 
Minden lehet játék. 
Fotó: Sióréti Gábor  

 
Emlékezni kell. A hozzátartozók, a hősök fényképei egyre szaporodnak a városok terein.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
A kilőtt tankok tanulmányozása családi program. Bemászni nem lehet.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
Fotókiállítás a polgármestei hivatal előtt.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
Vízvétel. Van, aki kiskocsira pakolja a megtöltött ballonokat, de a többség autóval hordja az ivóvizet.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
A főtér. Mi mást lehetne csinálni egy meleg szeptemberi napon, főleg ha sziréna sem szól.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
Valaha szálloda volt. A weboldal még működik, a bejárat már rombadőlt.
Fotó: Sióréti Gábor

 
Az Admiralitás egy nagy múltú hajóépítő gyár központja volt. Évek óta üresen állt, most már az is marad. Kávézni márpedig muszáj.
Fotó: Sióréti Gábor  

 
 
A virágpiac. Ha nem lenne kijárási tilalom, éjjel-nappal nyitva lenne, ahogyan az elmúlt harminc-negyven évben is.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
A robotok köztünk vannak. Szemben villamosmegálló. A bódékban hétköznap kávét és péksüteményt lehet kapni.
Fotó: Sióréti Gábor

 
Egykori gimnázium. Az épület oldalsó szárnya áll, épen maradt.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
A gimnázium oldalsó bejárata. Az épületet használják, de vélhetően nem oktatási célra. Egy bádogajtó helyettesíti a hajdani kaput.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
Hozzá lehet szokni a lerombolt épületekhez, a járókelők, a randizók fel sem néznek, de a baráti csevegésnek sem ez a témája.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
A dán nagykövetség jelentős anyagi támogatást nyújtott a városnak egyebek mellett a vízvezetékhálózat rendebtétele céljából. És ha már ellátogatott a nagykövet Mikolajivba, bringás felvonulást is rendeztek. A cél a kerékpárutak fejlesztése.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
A rakétatámadások sokkal nagyobb pusztítást végeznek, mint a drónok.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
Van kék, piros és sárga villamos. A menetrend nem túl megbízható, az egyik tömve van, a másik szinte üres.
Fotó: Sióréti Gábor

 
Fegyverbolt. Ma már nem olyan egyszerű lőfegyverhez jutni, mint a háború elején. A férfiak java része ugyanakkor zöldesbarna pólóban jár és taktikai zsákot hord.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
Óvóhely. Az őr nem szerette volna, ha lefotózzuk, csak a sámliját.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
A parkok televannak. Az apák máshol.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
A park amfiteátruma óvóhellyé alakíva. 
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
Vége a műszaknak, hazafelé tart a mutatványos ló a sétálóutcából. Háttérben a városi hajózási múzeum.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
A múzeumban a kezdetektől egészen a dicső szovjet vívmányokig dokumentálták a hajógyárak történetét.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
Ha épp nincs légiriadó, nem lehet lemenni az óvóhelyre. Nem azért van. 
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
Dioráma a múzeumban. A vitorlások mellett rombolókat is építettek, persze azokat már nem fából.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
Valaki biztosan szépnek gondolta ezeket az épületeket. A folyó partján valaha szebb napokat megélt szabadidőközpont és strand várja az enyészetet.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
Nem minden veszteség háborús veszteség. Erre nem jártak orosz hadihajók.
Fotó: Sióréti Gábor

 
Volt kapás. Csendesnek nem mondható a horgászhely, kőhajításnyira a híd jelentős autóforgalommal.
Fotó: Sióréti Gábor  

 
 
Már oda sem néznek. A felső emelet sarkát érte találat, de az ablakok a környező házakban is kitörtek.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
Folyóparti játszótér.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
Aliganem valami nagyobb monstrum maradványait hasznosították újra szorgos kezek valamikor ötven évvel ezelőtt. De még áll.
Fotó: Sióréti Gábor

 
Az útakadályokat villámgyorsan vissza lehet rántani az aszfaltra, ha kell, egyébként pedig nagyon szélesek a járdák, minden elfér.
Fotó: Sióréti Gábor  

 
 
Itt még több fordító is van, van rá hely. A villamosjegy hat hrivnya.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
Egy templomkert. 
Fotó: Sióréti Gábor

 
A sétálóutca egyik árusa. Karkötők, kitűzők, kulcstartók. 
Fotó: Sióréti Gábor  

 
 
A giccses és kevésbé giccses fesmények minden nap kikerülnek, hátha megtetszik valakinek. 
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
Portréfestők és tájképfestők versengenek a gyűjtők figyelméért.
Fotó: Sióréti Gábor  

 
 
Több póni és egy-két miniló is várja a lovagolni vágyókat.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
MIntha csak egy átlagos nap lenne. Persze alapvetően ez valóban csak egy átlagos nap. 
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
Ha nem tudjuk, merre van a legközelebbii vízvételi pont, elég várni pár percet. 
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
A Pravda a legjobbra értékelt kávézó a belvárosban. 
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
Tótágast vett az élet.
Fotó: Sióréti Gábor

 
A sétálóutcában mindig szól a zene. Némi aprót is össze lehet szedni, de a lényeg talán nem is ez, hanem a játék és a társaság.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
A bringás felvonulás mellett sportbemutatót is tartottak. 
Fotó: Sióréti Gábor

 
Hozzá lehet szokni. De attól nem lesz könnyű.
Fotó: Sióréti Gábor

 

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

A képekbe dermedt vágy

Az Aspekt című feminista folyóirat társ­alapítója, Anna Daučíková (1950) meghatározó alakja a szlovák és a cseh feminista és queer művészetnek és a kilencvenes évektől a nemzetközi szcénának is.

Emberarcú

Volt egy történelmi pillanat ’56 után, amikor úgy tűnt: a szögesdrótot ha átszakítani nem lehet ugyan, azért átbújni alatta még sikerülhet.

Fától fáig

  • - turcsányi -

A Broke olyan, mint egy countrysláger a nehéz életű rodeócowboyról, aki elvész valahol Montanában a méteres hó alatt, s arra ébred, hogy épp lefagyóban a lába.

Kis nagy érzelmek

Egyszerű és szentimentális, de mindkettőt büszkén vállalja Baltasar Kormákur filmje. Talán az Előző életek volt utoljára ilyen: a fordulatok és a hősök döntései néha elég vadak, de sosem annyira, hogy megtörjék az azonosulás varázsát, az érzelmek őszintesége pedig mélységes hitelességet kölcsönöz a filmnek.

Nincs bocsánat

Az előadás Balássy Fanni azonos című kötetéből készült. A prózatöredékekből összeálló, műfajilag nehezen besorolható könyv a 2020-as években felnőtté váló fiatalok életkezdési pánikhelyzetéről ad meglehetősen borús képet.

Az individuum luxusa

  • Balogh Magdolna

Igazi szenzációnak ígérkezett ez a láger­napló, hiszen a mű 1978-ban csak erősen megcsonkítva jelenhetett meg a szerző magán­kiadásában, többszöri kiadói elutasítás és a publikálás jogáért folytatott 12 évnyi küzdelem után. 

Nem pontosan ugyanaz a szem

Ötvenhét turistabusz áll a parkolóban. A sofőrök dohányoznak, beszélgetnek, múlatják az időt, míg várnak az utasaikra. Akik nagyjából másfél óra alatt végeznek; előbb Auschwitz 1-et járják körbe, aztán jön Birkenau, oda át kell vinni őket, mert az cirka 3 kilométerrel távolabb van, ott aztán újabb egy-másfél órát eltöltenek majd.

Dőlve halnak

Lóhalálában terjesztették be és fogadták el egy salátatörvénybe csomagolva a védett erdők könnyebb letarolását lehetővé tevő módosításokat a kormánypárti képviselők. Az erdőkért aggódó szakemberek is csak találgatnak, kinek sürgős a várható erdőirtás.