Együtt élni a szirénákkal, és ballonban hordani haza az ivóvizet – képgalériánk az ukrajnai Mikolajivból

A ukrán fronttól mintegy hetven kilométerre fekvő Mikolajiv sétálóutcáján már szinte senkinek nem jut eszébe lemenni az óvóhelyre, ha megszólal a sziréna. A városban másfél éve nincs vezetékes ivóvíz, de mára a vizesballonok hordása is beépült a mindennapokba. 

Ez a cikk a Magyar Narancs 2023. november 2-i számában megjelent Az ivóvíz nélküli város című riport kiegészítése.

Mindenhez hozzá lehet szokni, akár ahhoz is, hogy nincs ivóvíz, ahhoz is, hogy naponta többször megszólalnak a szirénák, ahhoz is, ha a kávés bódé mögött egy lebombázott épület áll. A mindennapokat ezek a körülmények nem nagyon befolyásolják, leszámítva, hogy ballonokban kell hazaszállítani az ivóvizet, mert a csapvíz ihatatlan, csak mosakodni és takarítani lehet vele. Az ukrajnai Mikolajiv abban bízik, hogy az idén végre helyreállítják a vízszolgáltatást, és a telet már úgy lehet várni, mint bárhol az országban.

Ukrajna esetében ez persze más. A felkészülés kulcsfontosságú, az ország és a lakosság kemény tél elé néz. A hatóságok azt remélik, védeni tudják az infratruktúrát, de ha mégis gond adódna, az emberek az idén is védelmet kaphatnak a törhetetlen pontokon és az óvóhelyeken. Ez persze még annyira távolinak tűnik. Még langyos az idő, a gyerekek vattacukrot esznek a parkban vagy a mementóként kiállított tankokra másznak.

 
A vasútállomás előtt piac működik, még délután is érezni a halszagot a kóbor kutyák legnagyobb örömére. A váróterem nyitva van, a vonatok szeptember végén kezdtek járni Kijivbe, Odesszába és Herszonba. 
Fotó: Sióréti Gábor  

 
 
A város folyója, a Déli-Bug. Hosszan kanyarogva éri el a folyó a Fekete-tengert. A hidakon nagy a forgalom, nem ritkák a forgalmi dugók sem.
Fotó: Sióréti Gábor  

 
A kilőtt harckocsik mementóként szolgálnak mindenki számára.
Fotó: Sióréti Gábor  

 
A városba vezető hídról is látszik a szerencsétlenül járt épület. A háború elején érte találat a házat.
Fotó: Sióréti Gábor  

 
Minden lehet játék. 
Fotó: Sióréti Gábor  

 
Emlékezni kell. A hozzátartozók, a hősök fényképei egyre szaporodnak a városok terein.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
A kilőtt tankok tanulmányozása családi program. Bemászni nem lehet.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
Fotókiállítás a polgármestei hivatal előtt.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
Vízvétel. Van, aki kiskocsira pakolja a megtöltött ballonokat, de a többség autóval hordja az ivóvizet.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
A főtér. Mi mást lehetne csinálni egy meleg szeptemberi napon, főleg ha sziréna sem szól.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
Valaha szálloda volt. A weboldal még működik, a bejárat már rombadőlt.
Fotó: Sióréti Gábor

 
Az Admiralitás egy nagy múltú hajóépítő gyár központja volt. Évek óta üresen állt, most már az is marad. Kávézni márpedig muszáj.
Fotó: Sióréti Gábor  

 
 
A virágpiac. Ha nem lenne kijárási tilalom, éjjel-nappal nyitva lenne, ahogyan az elmúlt harminc-negyven évben is.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
A robotok köztünk vannak. Szemben villamosmegálló. A bódékban hétköznap kávét és péksüteményt lehet kapni.
Fotó: Sióréti Gábor

 
Egykori gimnázium. Az épület oldalsó szárnya áll, épen maradt.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
A gimnázium oldalsó bejárata. Az épületet használják, de vélhetően nem oktatási célra. Egy bádogajtó helyettesíti a hajdani kaput.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
Hozzá lehet szokni a lerombolt épületekhez, a járókelők, a randizók fel sem néznek, de a baráti csevegésnek sem ez a témája.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
A dán nagykövetség jelentős anyagi támogatást nyújtott a városnak egyebek mellett a vízvezetékhálózat rendebtétele céljából. És ha már ellátogatott a nagykövet Mikolajivba, bringás felvonulást is rendeztek. A cél a kerékpárutak fejlesztése.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
A rakétatámadások sokkal nagyobb pusztítást végeznek, mint a drónok.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
Van kék, piros és sárga villamos. A menetrend nem túl megbízható, az egyik tömve van, a másik szinte üres.
Fotó: Sióréti Gábor

 
Fegyverbolt. Ma már nem olyan egyszerű lőfegyverhez jutni, mint a háború elején. A férfiak java része ugyanakkor zöldesbarna pólóban jár és taktikai zsákot hord.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
Óvóhely. Az őr nem szerette volna, ha lefotózzuk, csak a sámliját.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
A parkok televannak. Az apák máshol.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
A park amfiteátruma óvóhellyé alakíva. 
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
Vége a műszaknak, hazafelé tart a mutatványos ló a sétálóutcából. Háttérben a városi hajózási múzeum.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
A múzeumban a kezdetektől egészen a dicső szovjet vívmányokig dokumentálták a hajógyárak történetét.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
Ha épp nincs légiriadó, nem lehet lemenni az óvóhelyre. Nem azért van. 
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
Dioráma a múzeumban. A vitorlások mellett rombolókat is építettek, persze azokat már nem fából.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
Valaki biztosan szépnek gondolta ezeket az épületeket. A folyó partján valaha szebb napokat megélt szabadidőközpont és strand várja az enyészetet.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
Nem minden veszteség háborús veszteség. Erre nem jártak orosz hadihajók.
Fotó: Sióréti Gábor

 
Volt kapás. Csendesnek nem mondható a horgászhely, kőhajításnyira a híd jelentős autóforgalommal.
Fotó: Sióréti Gábor  

 
 
Már oda sem néznek. A felső emelet sarkát érte találat, de az ablakok a környező házakban is kitörtek.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
Folyóparti játszótér.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
Aliganem valami nagyobb monstrum maradványait hasznosították újra szorgos kezek valamikor ötven évvel ezelőtt. De még áll.
Fotó: Sióréti Gábor

 
Az útakadályokat villámgyorsan vissza lehet rántani az aszfaltra, ha kell, egyébként pedig nagyon szélesek a járdák, minden elfér.
Fotó: Sióréti Gábor  

 
 
Itt még több fordító is van, van rá hely. A villamosjegy hat hrivnya.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
Egy templomkert. 
Fotó: Sióréti Gábor

 
A sétálóutca egyik árusa. Karkötők, kitűzők, kulcstartók. 
Fotó: Sióréti Gábor  

 
 
A giccses és kevésbé giccses fesmények minden nap kikerülnek, hátha megtetszik valakinek. 
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
Portréfestők és tájképfestők versengenek a gyűjtők figyelméért.
Fotó: Sióréti Gábor  

 
 
Több póni és egy-két miniló is várja a lovagolni vágyókat.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
MIntha csak egy átlagos nap lenne. Persze alapvetően ez valóban csak egy átlagos nap. 
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
Ha nem tudjuk, merre van a legközelebbii vízvételi pont, elég várni pár percet. 
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
A Pravda a legjobbra értékelt kávézó a belvárosban. 
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
Tótágast vett az élet.
Fotó: Sióréti Gábor

 
A sétálóutcában mindig szól a zene. Némi aprót is össze lehet szedni, de a lényeg talán nem is ez, hanem a játék és a társaság.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
A bringás felvonulás mellett sportbemutatót is tartottak. 
Fotó: Sióréti Gábor

 
Hozzá lehet szokni. De attól nem lesz könnyű.
Fotó: Sióréti Gábor

 

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."