Együtt élni a szirénákkal, és ballonban hordani haza az ivóvizet – képgalériánk az ukrajnai Mikolajivból

A ukrán fronttól mintegy hetven kilométerre fekvő Mikolajiv sétálóutcáján már szinte senkinek nem jut eszébe lemenni az óvóhelyre, ha megszólal a sziréna. A városban másfél éve nincs vezetékes ivóvíz, de mára a vizesballonok hordása is beépült a mindennapokba. 

Ez a cikk a Magyar Narancs 2023. november 2-i számában megjelent Az ivóvíz nélküli város című riport kiegészítése.

Mindenhez hozzá lehet szokni, akár ahhoz is, hogy nincs ivóvíz, ahhoz is, hogy naponta többször megszólalnak a szirénák, ahhoz is, ha a kávés bódé mögött egy lebombázott épület áll. A mindennapokat ezek a körülmények nem nagyon befolyásolják, leszámítva, hogy ballonokban kell hazaszállítani az ivóvizet, mert a csapvíz ihatatlan, csak mosakodni és takarítani lehet vele. Az ukrajnai Mikolajiv abban bízik, hogy az idén végre helyreállítják a vízszolgáltatást, és a telet már úgy lehet várni, mint bárhol az országban.

Ukrajna esetében ez persze más. A felkészülés kulcsfontosságú, az ország és a lakosság kemény tél elé néz. A hatóságok azt remélik, védeni tudják az infratruktúrát, de ha mégis gond adódna, az emberek az idén is védelmet kaphatnak a törhetetlen pontokon és az óvóhelyeken. Ez persze még annyira távolinak tűnik. Még langyos az idő, a gyerekek vattacukrot esznek a parkban vagy a mementóként kiállított tankokra másznak.

 
A vasútállomás előtt piac működik, még délután is érezni a halszagot a kóbor kutyák legnagyobb örömére. A váróterem nyitva van, a vonatok szeptember végén kezdtek járni Kijivbe, Odesszába és Herszonba. 
Fotó: Sióréti Gábor  

 
 
A város folyója, a Déli-Bug. Hosszan kanyarogva éri el a folyó a Fekete-tengert. A hidakon nagy a forgalom, nem ritkák a forgalmi dugók sem.
Fotó: Sióréti Gábor  

 
A kilőtt harckocsik mementóként szolgálnak mindenki számára.
Fotó: Sióréti Gábor  

 
A városba vezető hídról is látszik a szerencsétlenül járt épület. A háború elején érte találat a házat.
Fotó: Sióréti Gábor  

 
Minden lehet játék. 
Fotó: Sióréti Gábor  

 
Emlékezni kell. A hozzátartozók, a hősök fényképei egyre szaporodnak a városok terein.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
A kilőtt tankok tanulmányozása családi program. Bemászni nem lehet.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
Fotókiállítás a polgármestei hivatal előtt.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
Vízvétel. Van, aki kiskocsira pakolja a megtöltött ballonokat, de a többség autóval hordja az ivóvizet.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
A főtér. Mi mást lehetne csinálni egy meleg szeptemberi napon, főleg ha sziréna sem szól.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
Valaha szálloda volt. A weboldal még működik, a bejárat már rombadőlt.
Fotó: Sióréti Gábor

 
Az Admiralitás egy nagy múltú hajóépítő gyár központja volt. Évek óta üresen állt, most már az is marad. Kávézni márpedig muszáj.
Fotó: Sióréti Gábor  

 
 
A virágpiac. Ha nem lenne kijárási tilalom, éjjel-nappal nyitva lenne, ahogyan az elmúlt harminc-negyven évben is.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
A robotok köztünk vannak. Szemben villamosmegálló. A bódékban hétköznap kávét és péksüteményt lehet kapni.
Fotó: Sióréti Gábor

 
Egykori gimnázium. Az épület oldalsó szárnya áll, épen maradt.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
A gimnázium oldalsó bejárata. Az épületet használják, de vélhetően nem oktatási célra. Egy bádogajtó helyettesíti a hajdani kaput.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
Hozzá lehet szokni a lerombolt épületekhez, a járókelők, a randizók fel sem néznek, de a baráti csevegésnek sem ez a témája.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
A dán nagykövetség jelentős anyagi támogatást nyújtott a városnak egyebek mellett a vízvezetékhálózat rendebtétele céljából. És ha már ellátogatott a nagykövet Mikolajivba, bringás felvonulást is rendeztek. A cél a kerékpárutak fejlesztése.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
A rakétatámadások sokkal nagyobb pusztítást végeznek, mint a drónok.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
Van kék, piros és sárga villamos. A menetrend nem túl megbízható, az egyik tömve van, a másik szinte üres.
Fotó: Sióréti Gábor

 
Fegyverbolt. Ma már nem olyan egyszerű lőfegyverhez jutni, mint a háború elején. A férfiak java része ugyanakkor zöldesbarna pólóban jár és taktikai zsákot hord.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
Óvóhely. Az őr nem szerette volna, ha lefotózzuk, csak a sámliját.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
A parkok televannak. Az apák máshol.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
A park amfiteátruma óvóhellyé alakíva. 
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
Vége a műszaknak, hazafelé tart a mutatványos ló a sétálóutcából. Háttérben a városi hajózási múzeum.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
A múzeumban a kezdetektől egészen a dicső szovjet vívmányokig dokumentálták a hajógyárak történetét.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
Ha épp nincs légiriadó, nem lehet lemenni az óvóhelyre. Nem azért van. 
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
Dioráma a múzeumban. A vitorlások mellett rombolókat is építettek, persze azokat már nem fából.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
Valaki biztosan szépnek gondolta ezeket az épületeket. A folyó partján valaha szebb napokat megélt szabadidőközpont és strand várja az enyészetet.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
Nem minden veszteség háborús veszteség. Erre nem jártak orosz hadihajók.
Fotó: Sióréti Gábor

 
Volt kapás. Csendesnek nem mondható a horgászhely, kőhajításnyira a híd jelentős autóforgalommal.
Fotó: Sióréti Gábor  

 
 
Már oda sem néznek. A felső emelet sarkát érte találat, de az ablakok a környező házakban is kitörtek.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
Folyóparti játszótér.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
Aliganem valami nagyobb monstrum maradványait hasznosították újra szorgos kezek valamikor ötven évvel ezelőtt. De még áll.
Fotó: Sióréti Gábor

 
Az útakadályokat villámgyorsan vissza lehet rántani az aszfaltra, ha kell, egyébként pedig nagyon szélesek a járdák, minden elfér.
Fotó: Sióréti Gábor  

 
 
Itt még több fordító is van, van rá hely. A villamosjegy hat hrivnya.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
Egy templomkert. 
Fotó: Sióréti Gábor

 
A sétálóutca egyik árusa. Karkötők, kitűzők, kulcstartók. 
Fotó: Sióréti Gábor  

 
 
A giccses és kevésbé giccses fesmények minden nap kikerülnek, hátha megtetszik valakinek. 
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
Portréfestők és tájképfestők versengenek a gyűjtők figyelméért.
Fotó: Sióréti Gábor  

 
 
Több póni és egy-két miniló is várja a lovagolni vágyókat.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
MIntha csak egy átlagos nap lenne. Persze alapvetően ez valóban csak egy átlagos nap. 
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
Ha nem tudjuk, merre van a legközelebbii vízvételi pont, elég várni pár percet. 
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
A Pravda a legjobbra értékelt kávézó a belvárosban. 
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
Tótágast vett az élet.
Fotó: Sióréti Gábor

 
A sétálóutcában mindig szól a zene. Némi aprót is össze lehet szedni, de a lényeg talán nem is ez, hanem a játék és a társaság.
Fotó: Sióréti Gábor

 
 
A bringás felvonulás mellett sportbemutatót is tartottak. 
Fotó: Sióréti Gábor

 
Hozzá lehet szokni. De attól nem lesz könnyű.
Fotó: Sióréti Gábor

 

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódásról és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.