Magyar Narancs: A bíróságokhoz általában a normák, a rend, az igazságosság (justice) fogalmát társítjuk, míg az ön könyvei (La justice face a la guerre, 2004, Juger la guerre, juger l'histoire 2007) azt sugallják, a háborúk, tömeggyilkosságok után a bíróság feladata egy új, hivatalos igazság (vérité, truth) felmutatása.
Pierre Hazan: A nyolcvanas-kilencvenes években számos ország szembesült különböző formákban ugyanazzal a kihívással Közép- és Kelet-Európában, Latin-Amerikában vagy Dél-Afrikában. A diktatúrák vagy az apartheid felszámolása során olyan eszközökre volt szükségük - az igazságszolgáltatáson innen és túl -, amelyek lehetővé teszik a társadalom szövetének megújítását. A nemzetközi, a nemzeti vagy a vegyes törvényszékek, a levéltárak, az igazságtételi bizottságok elsősorban olyan narratív eszközök, amelyek segíthetnek újraírni a közös történelmet, összeforrasztani a megroppant nemzeti egységet.
MN: E szélsőséges helyzetekben hajlamosak vagyunk jók és rosszak, áldozatok és hóhérok harcaként értelmezni a helyzeteket. Közelebb jutunk-e az igazságszolgáltatás révén a történelmi szituációk megértéséhez?
PH: Nincs általánosan érvényes válasz. Ezek a bíróságok sosem szakadhatnak el maradéktalanul a politikától. Mandátumuknak és a feladat megvalósításának egyaránt lehetnek politikai dimenziói. Olykor sikerül önállósodni és valóban feltárni a múltat, az elnyomó szervek működési mechanizmusait. Van, amikor nem végeznek jó munkát. De az, amit a tranzíciós vagy posztkonfliktív igazságszolgáltatáson értünk, azaz a diktatúrából a demokráciába való átmenet idején, vagy a súlyos erőszakos konfliktusok után lefolyó igazságszolgáltatás fogalma alatt, merőben új törekvés. Úgy Arisztotelésztől kezdve az volt a közfelfogás, hogy tömeggyilkosságok esetén az amnézia, azaz a társadalmi emlékezetvesztés és az amnesztia a megbékéléshez vezető legjobb módszer. A hallgatás a legjobb orvosság a nemzet sebeire. Így történt például Spanyolországban egészen a közelmúltig, amikor megszületett a szocialista kormány "történelmi emlékezet" törvénye, amely azt üzeni: ha meg akarunk békélni a múlttal, szembe kell néznünk vele.
MN: Könyvében többek között az Eichmann-perrel és a marokkói igazságtételi bizottságokkal kapcsolatban veti fel, hogy a "múltfeltárás fórumai" ideológiai, kommunikációs és marketing-célokat is szolgálnak.
PH: Az alapmodell, a nürnbergi náciperek esetében sokan a nevelő célzatot tartották a legfontosabbnak; a főügyész úgy fogalmazott, Nürnberg a világ legnagyobb történelemszemináriuma. Azóta ez a pedagógiai dimenzió egyre fontosabbá vált a "megbékélés" érdekében. Ez a megközelítés azon a feltételezésen alapul, hogy a tágabb értelemben vett "igazságszolgáltatás" ellehetetleníti a bűnök tagadását, és létrehoz egy olyan narratívát, ami aztán kiforrja magából a konszenzust. Ez szép elképzelés, de hol húzzuk meg a határt? Működhet-e egy bíróság reklámcégként, folytathat-e marketingtevékenységet? Az igazságtételi bizottságok sokat fejlődtek: az első ilyen Argentínában, 1983-ban még nem volt nyitott, ahogy a '89-es chilei sem. A Dél-afrikai Köztársaságban viszont az áldozatok már a nyilvánosság előtt, teátrálisan beszélték el sérelmeiket, és ennek a fórumnak már a nevében is benne volt a megbékélés. Az elnyomás e leleplezése - amely egyszerre nyilvános és intim - arra szolgált volna, hogy egy történelmi, de egyszersmind személyes igazság is megszülessék. (A dél-afrikai Igazság és Megbékélés Bizottság alelnökével lásd egy régi interjúnkat: Isten archivistái, Magyar Narancs, 1999. május 13.)
MN: Itt utóbb az is kiderült, hogy sok áldozat újabb traumát élt át a tanúskodáskor. Sokan vitatják, megérte-e feláldozni az ő békéjüket a társadalmi megbékélés érdekében.
PH: Gyakran, talán naivitásból, az áldozatokat ma is homogén csoportként tételezik. Így aztán azt is gondoljuk róluk, hogy igénylik, hogy szót kapjanak méltóságuk visszanyerése érdekében. Ám a valóság ennél sokkal árnyaltabb. Egyesek eleve elutasítják, hogy ebbe az új társadalmi kategóriába sorolják be őket. Mások úgy érzik, hogy politikai, társadalmi kötelezettségük, hogy beszéljenek, és ez mellesleg nekik is segíthet a felépülésben. Megint mások szerint a személyes szenvedésük magánügy, de készen állnak arra, hogy általánosságokról informáljanak. Ráadásul az áldozatok álláspontja idővel változhat is. A II. világháború után a zsidók egy része visszautasította a német jóvátételt, de 40 évvel később, életük vége felé már nem feltétlenül ez a véleményük. A fájdalom, a felépülés, a múlthoz való kapcsolat dinamikus viszony.
MN: A hágai Nemzetközi Büntetőbíróság (International Court of Justice, ICC) mennyiben tekinthető a "nyugati" igazságszolgáltatás által kikényszerített intézménynek?
PH: Az ICC működésének megkezdéséhez 60 országnak alá kellett írnia a római statútumot, ami 2002 júliusában megtörtént. Azóta az ICC négy afrikai országgal kapcsolatosan emelt vádat, ami egyes afrikai államfők rosszallását váltotta ki: szerintük elfogadhatatlan, hogy az ICC túlságosan Afrikára koncentrál. Ugyanakkor a négyből három esetben - Uganda, Kongó, Közép-afrikai Köztársaság - afrikaiak kezdeményezték a vádemelést, míg Szudán esetében az ENSZ Biztonsági Tanácsa kérte fel az ICC-t. Máig 30 afrikai ország ratifikálta a római statútumot, és a lakosság nagy része úgy érzi, az ICC függetlenebb, mint a nemzeti igazságszolgáltatásuk. Persze Hágában tisztában vannak vele, hogy nem korlátozhatják tevékenységüket Afrikára, előkészítő vizsgálat folyik Afganisztánban, Kolumbiában és Palesztinában is. Az ICC ambíciója univerzális - és ha nem bizonyít, meg fog kérdőjeleződni a legitimációja. De úgy tűnik, az ICC egyelőre fennmarad, és számos más törekvést is látunk a múlt feltárására. Viszont ma is akadnak fekete lyukak. Ilyen Afganisztán, ahol az egykori hadurak egy része ma is hatalmon van, és ahol a legutóbbi választásokig sem az ENSZ, sem a nyugati nagyhatalmak nem kárhoztatták, hogy nincs vizsgálódás a közelmúlt feltárása érdekében. Egyes helyeken norma, hogy emberiesség elleni vagy háborús bűnök elkövetői ne kormányozzanak, máshol a realitás nagyon messze van a nemzetközi közösség retorikájától.
MN: Hogyan hatott a helyi folyamatokra a volt Jugoszlávia háborúit vizsgáló, e célra létrehozott büntető törvényszék (International Criminal Tribunal for the former Yugoslavia, ICTY)?
PH: Messzebbről kezdeném, az 1945-46-os nürnbergi perektől. Az ötvenes években végzett közvélemény-kutatások szerint a németek óriási többsége úgy gondolta, hogy a győztesek igazságszolgáltatása elfogadhatatlan. Nagy részük azt akarta, engedjék szabadon a náci bűnösöket, ami aztán a hidegháborúban az amerikaiak és angolok beleegyezésével meg is valósult. Húsz évvel később viszont a Nürnbergben történtek már a német ethosz részét képezik: Willy Brandt híres térdhajtása, vagy a németek mai viszonya a múltjukhoz a történelem nürnbergi vízióján alapul. Ez a kissé elrendezett, kissé részrehajló igazság lassan elfogadottá vált.
MN: Könyvében arra is utal, hogy az értelmiségiek által kezdeményezett nemzeti önvizsgálat, reflexió is nagymértékben hozzájárult ehhez az átértelmezéshez.
PH: Akadtak értelmiségiek, például Karl Jaspers filozófus, akik nagyon korán foglalkozni kezdtek ezzel a kérdéssel, de az ötvenes években a hatásuk, akárcsak a pereké, elenyésző volt. A lakosságnak csak töredéke érezte az eljárást jogosnak, a többiek pedig úgy gondolták, ez a győztesek önkénye, pedig már eleget törlesztettek Drezda bombázásával, a határmódosításokkal, a megszállással. A hatvanas években viszont már egy új generáció vonta kérdőre a szüleit, és e szociológiai-társadalmi folyamat révén váltak a német történelmi narratíva központi részévé a náciperek. De a hatás eléréséhez húsz év kellett! Az ICTY jószerivel PR-kellékként született meg, és elsősorban a nyugati közvéleménynek szólt. (A hágai törvényszék működéséről lásd legutóbbi cikkeinket: A szó hatalma, 2008. augusztus 7., Bűnszövetkezetben, 2009. október 22.) Ekkoriban még tartott a háború, ENSZ-békefenntartók állomásoztak Jugoszláviában, és a nyugati hatalmak féltették őket a megtorló akcióktól. Ha élt is a halvány remény, hogy lesz az intézménynek némi elrettentő hatása, nem sok eszközt biztosítottak a talpon maradásához. Emiatt sokáig másod-, harmadrangú felelősökkel foglalkozott: évekbe tellett, mire valóban jelentős személyeket és mindhárom oldal tábornokait vád alá helyezték. A kosovói háború is tovább bonyolította a munkáját. Ráadásul sokáig nem a volt jugoszláv országok társadalmához szólt; az elején még az ítéleteket sem fordították le. Az ICTY jogtechnikailag is bonyolult, a közönséges halandók számára gyakran érthetetlen eljárásokat alkalmaz. És az sem elfogadható, hogy egy per két-három, vagy még több évig tartson.
MN: A ruandai népirtást vizsgáló ICTR (International Criminal Tribunal for Rwanda) jobban működött?
PH: Ezt a törvényszéket nem a nemzetközi bíráskodás jó példájaként fogják emlegetni. Ennél még az ICTY-ben is jobban mentek a dolgok. Az eredeti cél az összes háborús és emberiesség elleni bűn feltárása lett volna. Néhány bűnöst elítéltek, ami persze nagyon fontos, de csak a hutuk közül, a tuszik által elkövetett bűnökkel a törvényszék nem foglalkozott. Az ICTY jóval következetesebb volt az igazság felderítésében. Mondjuk úgy, hogy a nemzetközi igazságszolgáltatás még gyerekcipőben jár. Az egyik legsúlyosabb dilemmája az ilyen intézményeknek, köztük az ICC-nek, hogy vajon már a konfliktus közben, illetve előtte lépjen fel, vagy várja meg a lezárulását. Ma az ICC háború közben is dolgozik, pedig a háború alapvetően befolyásolja a politikai viszonyokat. Egyesek szerint a konfliktus előtt vagy közben is fel kell lépni, mert csak így lehet békét teremteni - erre hivatkozik a főügyész Darfúr és Al-Bashír szudáni elnök esetében. Mások úgy vélik, előbb a béke, aztán az igazságszolgáltatás - ellenkező esetben az utóbbi csak késlelteti a békét, a háborút szítja. Az eddigi tapasztalatok nyomán az ICC annyiban rugalmasabb lesz, hogy ha körvonalazódnak a békefolyamatok, a főügyész vagy a BT javaslatára felfüggeszthető lesz az eljárás.
MN: Bár sok konkrét pozitív eredményt nem tud mondani, mégis bizakodó...
PH: A múlt eltagadása elleni küzdelemben a jogi út csak az egyik eszköz. Van, amikor a legjobb - Libériában vagy Sierra Leonéban például százezrek haltak erőszakos halált, és magától értetődő, hogy Charles Taylor bíróság elé álljon. Ha nagyon sok bűntettről van szó, mint az etnikai tisztogatások esetében, fontos a bírói ítélet. Más esetekben nem kell ezt túl mereven felfogni, és nem a jogi eszközöket érdemes előnyben részesíteni. A levéltárak megnyitása, a feltáró bizottságok módszerei együtt létrehozhatnak egy olyan narratívát, amely a lakosság nagy része számára elfogadható. De ezek hosszú folyamatok, az előkészítésükhöz, a hatásukhoz is sok idő kell. Svájcnak sokáig heroikus víziója volt második világháborús szerepéről, és ez csak a közelmúltban vált árnyaltabbá, igazabbá. De az, hogy a mai történelemképünk közelebb áll a valósághoz, valószínűleg abban is segít, hogy jobban odafigyeljenek rá a nemzetközi színtéren.
MN: A nyugati országok példája azt mutatja, hogy a háborús és emberiesség elleni bűnök beismerése hosszú folyamat, ha egyáltalán bekövetkezik. Nem túl nagyok-e olykor az elvárások a jobbára fiatal demokráciákkal szemben?
PH: De igen. Részben a globalizáció következménye, hogy azonnali eredményeket várunk. De fontos hozzátenni, hogy ez az elvárás nemcsak kívülről fogalmazódik meg, hanem belülről is. Ezt Chile, Argentína példája mutatja, ahol a helyi civil szervezetek elképesztően bátor módon kényszerítik ki a múlt feltárását, azzal érvelve, hogy soha nem jöhet létre legitim igazságszolgáltatás az egykori elnyomók részvételével. Az eltűntek sorsának felkutatása, a tetemek és a sírok feltárása nemcsak az áldozatok hozzátartozóinak, hanem a társadalom egészének megkönnyebbülést hozott, és a mai béke ezen nyugszik.
