Az események, melyek idáig vezettek, 2003-ban kaptak lendületet, amikor a baloldali-nacionalista-zöld koalíció, az ún. tripartito került a katalán önkormányzat, a Generalitat élére. Ám mint minden valamirevaló spanyolországi történet, ez is a 70-es évekig, a Franco halála után bekövetkező demokratikus átmenet, az ún. tranzició időszakáig nyúlik vissza.
Sőt tovább.
Spanyolországban a negyvenévnyi katonai diktatúra sem volt képes felszámolni a regionális nacionalizmusokat. A centrumnak az egyes régiókkal folytatott harcai és kompromisszumai egészen a középkorig és a mai spanyol területeket egyesítő katolikus királyokig nyomon követhetők. A XIX. századtól a spanyol politikai gondolkodás két tengelye a periferikus és a központi, spanyol nacionalizmus. Az előbbi az elsősorban saját nyelvvel is bíró (galíciai, baszk és katalán) területekre jellemző, az utóbbi az "egy és oszthatatlan Spanyolország" égisze alatt futó mindenkori központosító akarat sajátja. A tranzició egyik nagy kihívása épp az volt, sikerül-e a gazdaságilag stabilizálódott országban úgy rendezni a központi hatalom és a régiók viszonyát, hogy az hosszú időre biztosítsa a társadalmi békességet.
Az ekkor kialakított autonóm tartományok rendszere (lásd keretes írásunkat) a 70-es évek végétől többé-kevésbé sikeresen működött. De az uniós tagság, a gazdasági gyarapodás és a nyomában megugró bevándorlási ráta sokak szerint szükségessé teszi, hogy nagyobb ívű közigazgatási reform frissítse az autonómiák rendszerét is. A két éve választási győzelmet arató szocialista párt (PSOE) és szövetségesei területi reformot kezdeményeztek, s ezen belül az úttörő Katalónia státusának vitájában az indulatok újfent jelezték a régi ügy kibeszéletlen voltát. Az Estatut most parlamenti szavazásra bocsátott módosított tervezete a katalánok egy része szerint messze elmarad eredeti elképzeléseiktől. Mégis úgy tűnik, hogy a demokratikus vita valóban alkalmas a pragmatikus és az ideológiai ellentétek ütköztetésére, és - ha tyúklépésben is - a tartós konszolidáció felé terelget egy ősrégi konfliktust.
Lázadások
A hétmillió lakosú Katalónia a második legnépesebb ibér tartomány, csupán a majdnem háromszor nagyobb területű Andalúzia előzi meg. Az egy főre jutó GDP-t tekintve Madrid, Navarra és Baszkföld mögött a negyedik helyen áll.
Barcelonába érkezésünk napján, február 23-án épp 25 éve volt annak, hogy meghiúsult Spanyolországban az utolsó katonai államcsínykísérlet. A kissé elkapkodott, de hat évvel Franco halála után egyáltalán nem esélytelen felkelés egyik kiváltó oka épp az autonómiák kérdése és ezen belül a katalán önkormányzat által kiharcolt jogok voltak. Ha a parlamentbe betörő csendőrök és katonák lázadása aznap nem is járt sikerrel, akciójuk a következő években bizonyosan visszavetette a reformkísérlet lendületét - magyarázta a Narancsnak Ferran Requejo föderalizmus-szakértő. Szerinte az ország végérvényesen kinőtt a katonai puccsokból, bár januárban mégis épp a katalán Estatut elfogadása ellen fenyegetőzött a hadsereg közbeavatkozásával egy azóta íziben nyugdíjazott tábornok. Az affér Requejo szerint azt jelezte, hogy az autonómiák ügye továbbra is óriási ellenállást vált ki a politikai szereplők etatista szárnyában, jobb- és baloldalon egyaránt. E retrográd, a spanyol nemzeti jelképekkel populista módon operáló erőkkel szemben a katalán projekt a modernitás hírnöke lenne. Hasonló elképzelést fejtegetett a Narancsnak Silvia Carrasco antropológus is, aki felvázolta Katalónia hagyományosan óriási integrálóképességének rövid történetét. Katalónia évszázadok óta a "bevándorlók földje"; nemcsak gazdaságilag tudta hosszú távon felszippantani az előbb belföldi, majd nemzetközi migránsok tömegeit, hanem a kulturális integráció tekintetében is sikeres modellt alakított ki.
Anyád nyelvét
Az integráció fontos eszköze természetesen a nyelv, a spanyol és a francia határ vidékén kialakult katalán. Ha itt élő, s nem katalán anyanyelvű felnőttként nem is vagyunk kénytelenek megtanulni, a gyerekek számára már alig adódik választási lehetőség. A hivatalos álláspont szerint a társadalmi széthúzás elkerülésének érdekében alakult úgy, hogy valójában csak egy opció, a katalán nyelvű közoktatás biztosított.
Ezt egyébként vegyes házasságban élő vendéglátónk, S. is alátámasztotta: zaragozai, tehát spanyol anyanyelvű férjével még tán össze is veszett volna, ha 30 kilométeres körzetben akad spanyol nyelvű iskola. A nagyobb városokban persze vannak ilyen intézmények, de S. szerint oda csak a külföldiek, illetve a katalán környezetbe beilleszkedni egyáltalán nem akarók viszik a csemetéiket. A kislányaival katalánul, férjével pedig spanyolul beszélő S. a zaragozai nagyszülők jelenlétében óvakodik anyanyelvén megszólalni. A katalán ellen gyakran felmerülő hasznosságelvet pedig azzal utasítja vissza, hogy gyermekei még akkor is felbecsülhetetlenül gazdagabbak lennének, ha csak egymással beszélhetnének katalánul. Szimpatikusnak tűnik e törekvés, vagy sem, a katalánul beszélők nagy része a nyelv által uralt minden négyzetméternyi térért, minden egyes kimondott szóért személyes felelősséget érez.
Hogy a katalán nacionalizmus progresszív voltáról tájékozódhassunk, felkerestük annak legradikálisabb képviselőit, a Generalitat hárompárti koalíciójában részt vevő Republikánus Katalán Baloldal (ERC) barcelonai tagszervezetét. Ennek elnöke, Oriol Amoros y March elismerte, hogy ma Európában nem a legjobb a nacionalisták reputációja. Ám szerinte ők mások, mint a baszk vagy akár a közép-európai kisebbségek: míg azok alapvetően zártak, múltba fordulók, s az eltűnéstől rettegnek, a katalánok képesek a közös, progresszív jövőkép jegyében integrálni a különféle eredetű helyi csoportokat. Persze a nyelv könnyebbsége a latin nyelvű migránsok (a XVIII. századtól elsősorban andalúzok, az utóbbi években főleg latin-amerikaiak és afrikaiak) számára sokban javította az integráció esélyeit. De Amoros úgy véli, a különbségek kölcsönös tiszteletén alapuló katalán kultúra ajánlata egy afrikait is megillet: ha elfogadja az együttélés demokratikus alapszabályait, olyan katalán lehet, mint bárki más. Míg Madridban örökre bevándorló marad. Az eszme integráló erejét bizonyíthatja, hogy a katalán parlamenti erők nyolcvan százalékát nacionalista formációk alkotják - persze, ha idevesszük a helyi szocialisták (PSC) föderalista csoportját is (Amoros szerint ők a komplexusos katalánok). Számos statisztika is alátámasztja, hogy a katalánt egyre többen beszélik, és az egykori bevándorlók közül is növekvő számban és büszkén vallják magukat katalánnak (is).
Ugyanakkor a nemzetközi, pláne afrikai bevándorlók helyzete nyilván nem ily idilli - ezt Carrasco is elismerte. Ma Katalónia fogadja az országba érkezők 30 százalékát. Ám Carrasco szerint épp az új típusú migráció által felvetett számos megoldatlan kérdés tenné szükségessé a folyamat helyi szabályozását, tehát az Estatut eredeti tervezetében szereplő kompetencianövelést.
Amoros a szabadság, Carrasco a hatékonyság, Requejo pedig a politikai fejlődés érveivel próbálta bizonyítani, hogy a reform egyrészt sürgető lenne, másrészt a tárgyalások vége felé kialakult kompromiszszum elégtelen végeredményt hozott. És egyetértettek abban is, hogy ez csak az első lépés, amit majd újabb próbálkozások követnek. Kétség sem fér hozzá: ez a libikókajáték a jövőben Spanyol-ország demokratikus vitáinak a középpontját adja majd.
De mit is akart eredetileg az Estatut?
Röviden: mindent, ami a többé-kevésbé homályos spanyol alkotmány szerint még lehetséges. A beterjesztők legeretnekebbjei még azt is felvetették, hogy talán a negyedik ikszbe lépett alkotmányra is ráférne a módosítás. Szerettek volna - a belga régiókhoz hasonlóan - közvetlenebbül részt venni az uniós konzultációban és döntési folyamatokban. Szerették volna az európai viszonylatban eddig is magas, de a föderatív modellek mintájára tovább növelhető kompeten-ciáikat kiszélesíteni. Szerettek volna mindehhez jóval több pénzt és adórendszer-módosítást. Mellesleg pedig nemzetnek nyilvánították volna magukat.
Az utóbbi két ötletet nem sikerült lenyomni a többségi Spanyolország torkán. Az ellenzéki néppárt, a Partido Popular (PP) véres kardként hordozta körbe a megcsonkított Spanyolország rémét. Tetemrehívás helyszínei lettek a mindenféle ürügyekkel szervezett tüntetések; a tervezet ellen még a parlamenti vita előtt aláírásgyűj-tés kezdődött. De a PSOE elnöke, Rodriguez Zapatero is sietett kijelenteni, hogy itt csak egy nemzetnek terem babér. Az eredmény végül egy kompromisszumos megoldás lett. Így elkerülhető a PP ellenállása miatt problematikus alkotmánymódosítás is, amennyiben a katalán nemzeti realitásnak "nemzetiségként" való definiálása megmarad. Csupán az Estatut preambulumában szerepel az, hogy "a katalán parlament, Katalónia polgárainak akaratát és érzelmeit képviselve, széles többséggel nemzetként határozta meg Katalóniát". Úgy tűnik, a spanyol közvélemény és a politikusok nagy része - a szocialista párt magját is ideértve - továbbra is elfogadhatatlannak tartja, hogy a multikulturális és multinacionális "spanyolság" csupán a "nemzetek nemzetét" jelentse.
A radikálisabb autonomisták célja az lett volna, hogy a történelmi okokból extra kiváltságokat élvező Baszkföld és Navarra mintájára Katalónia is maga szedje be az adókat, s aztán a Madriddal évente megújítandó konvenció keretében döntsenek az államnak átadott összegről. Ez ma épp fordítva történik, s Barcelona hagyományosan nettó befizető: nemzeti termékének mintegy 10 százalékával járul a közös kasszához. Ez Requejo szerint aránytalanul sok a kanadai, belga vagy épp a német modellhez képest. Amorossal együtt elutasították azt a vádat, hogy a katalánok ne lennének - még a néhány százalékkal csökkentett hozzájárulás esetén is - szolidárisak. Végül is e pénzügyi kérdés az, és nem a médiában csontig rágott nemzet-problematika, amiért az ERC az utolsó köröket futotta. A tervezet jelenlegi állása szerint csupán az eddigi modell előnyösebbé tételét ajánlja a központi kormányzat, de nem hajlandó teljes mértékben átengedni az adószedést.
A katalán ügyet belengő, enyhén hisztérikus politikai légkör sem akadályozhatta meg, hogy a műfaj rajongói végigélvezzék a rendkí-vül fordulatos taktikai játszmát, aminek soron következő tétje a március 30-ai parlamenti szavazás Madridban. A képviselők többsége feltehetően megszavazza majd az Estatut kompromisszumos formáját, kivéve a Néppárt ésÉ az ERC küldötteit. Ha a reform egyik legfontosabb kezdeményezője és kivitelezője visszakozik, az nemcsak a katalán kormánykoalíció pozícióit gyengíti majd, hanem legalábbis kétessé teszi a júniusban várható katalán népszavazás előtti kampány alakulását. A republikánusok akkor ábrándultak ki a tervezetből, mikor egy reggel arra ébredtek, hogy a huzavonát megelégelő PSOE szövetséget kötött a tripartito ellenzékével, a jobbközép-nacionalista Convergencia y Uniónnal (CiU). A CiU látatlanban elfogadta az összes kurtítást, a katalán baloldal pedig nagyot huppant, amikor a PSOE átült a szomszéd hintára. Néhány hét múlva Barcelonában mintegy 200 ezren tüntettek az "Egy nemzet vagyunk és jogunk van dönteni" transzparens mögött. A hivatalosan több száz egyesület, valójában - mint Amorostól megtudtuk - az ERC által szervezett megmozdulás sikere a szervezőket is meglepte. Talán ez is megerősítette őket abban a döntésükben, hogy szimbolikusan és egyelőre kiálljanak az eredeti tervezet mellett.
H
A katalán főváros nemzetközi hírnevének egyik legfőbb dizájnere az építész Antoni Gaudí. Befejezetlen remekművének, a Sagrada Familia katedrálisnak majd egy évszázada folyó munkálatai az utóbbi években egyre látványosabban haladnak előre. Az ágas-bogas fákra emlékeztető oszlopokat mára lassan beborítja a csillagokat formáló boltozat. Némiképp a katalán nacionalizmus projektje is egy apránként felhúzott székesegyházhoz hasonlítható. S az igazi építkezés talán csak most kezdődik.
Dobsi Viktória
Autonómiák
Az autonóm tartományok rendszerének jogi kereteit az 1978-as demokratikus alkotmány teremtette meg. A 17 tartomány + 2 autonóm város (az afrikai Ceuta és Melilla) és az állam viszonyát szabályozó dokumentumokat, az ún. Estatutókat (katalánul Estatut) a madridi parlamentnek és a tartományi népszavazásoknak is jóvá kell hagyniuk. A törvényhozói, végrehajtói, pénzügyi és adminisztratív kompetenciákat az Estatutók eredetileg nyitott és továbbfejleszthető módon rögzítették. Franco halála után a vezető politikai erők a radikális reformok helyett a diktatúra intézményrendszerének fokozatos átalakítása mellett döntöttek. Ezért a tartományi reformban is a fokozatosság elve érvényesült, ez azonban azt is lehetővé tette, hogy a madridi kormányzat esetenként egyoldalúan jegelje az autonómiák törekvéseit.
A katalánok gondosan ügyelnek arra, hogy békés és óvatos törekvéseiket és általában a "katalán szemléletet" elkülönítsék a baszkok legfőbb problémájától, az ETA-tól. Mégis, nemcsak az ETA szólt bele többször is (támogató nyilatkozatok formájában) az Estatut vitájába, hanem a PP is minden eszközt felhasznált, hogy kriminalizálja a nyíltan elszakadáspárti katalán ERC-t. A PSOE hatalomra kerülése alapvetően megváltoztatta a helyzetet, mert nem csupán a területi reformokat tűzte napirendre, hanem demokratikus keretek között, megkapva erre a parlament engedélyét, békefolyamatot kezdeményezett a baszk felszabadítási avagy terrorszervezettel. A PP azóta mindkét kezdeményezést megpróbálta földbe döngölni, de az egy évvel ezelőtt még kockázatosnak tűnő katalán folyamat lassan a finisbe érkezik, s a múlt héten a militarista szervezet is történelminek látszó bejelentést tett. Minden jel arra mutat, hogy az ETA társadalmi bázisa ma valóban leszerelést akar. Ez egyelőre a PSOE-t és a nyitást szorgalmazó politikai erőket erősíti, s hosszú távon lehetetlenné teszi a Néppárt számára, hogy kimaradjon a konszolidációs folyamatból.
