Franciaország ebben a vitában is nyilvánvalóvá tette, hogy a területén nem élnek kisebbségek, hisz minden francia állampolgár a francia nép teljes jogú tagja - és pont. A francia alkotmánybíróság többször kimondta már e tézist. Amit mások kisebbségi nyelveknek neveznek (okcitán, elzászi, breton, katalán, flamand, korzikai), azokat a franciák "tájszólásként" értelmezik. Ebből következik, hogy az önálló kváziparlamenttel és -kormánnyal bíró Korzika szigetét sem etnikai autonómiaként fogják fel, hanem területi egységként, hasonlóan ahhoz, ahogyan mi a megyéinket. Az etnikai kisebbségek létének tagadása tehát nem feltétlenül jár együtt a hátrányos megkülönböztetés gyakorlatával. A francia állam egységének védelmében ugyanakkor a korzikai "területi gyűlés" nem alkothat saját jogszabályokat, de kulturális arculatának a megőrzése biztosított.
A spanyol megoldás is hasonló, amennyiben a baszkoknak, a katalánoknak és a galíciaiaknak saját kormányuk és törvényhozásuk van, de az elszakadási törekvéseket az alkotmány tiltja.
Ezért van az, hogy Franciaország és Spanyolország ellenzi a leghevesebben a magyar javaslatot, attól félve, hogy a kollektív jogként is értelmezhető kisebbségi jogegyenlőség kimondása a gyakorlatban már megvalósult egyenjogúságra "ráépülve" felerősítene törekvéseket új országalakulatok létrehozására. Lettország ellenállásának hátterében is a lakosság mintegy felét kitevő orosz közösség függetlenedési törekvéseitől való félelem áll, és Szlovákia megfontolásai is hasonlóak. (Románia azután, hogy elérte a "nemzetiségi" szó kivételét az uniós szövegtervezetből, reményei szerint kihúzta a talajt a kollektív szervezkedések alól: ezért találhatjuk a magyar felvetés támogatói között.)
Görögország sem ismeri el, hogy a területén etnikai kisebbségek élnének. Itt jelentős az állami asszimilációs nyomás, mert - ellentétben a franciákkal - a "nemzetiségi" kitételt ők nem a regionális, hanem a vallási jelzővel helyettesítik, azért beszélhetnek muzulmán kisebbségről. A magukat török kisebbségnek nevezők politikai szervezkedéseit azonban a büntetőjog eszközével is szankcionálják - ez madártávlatból emlékeztethet a spanyol alkotmány föderatív fékjére.
Olaszország annak ellenére támogatja a kisebbségi klauzulát, hogy Dél-Tirol a kontinens egyik legerősebb autonómiája, és az elszakadás gondolata sem ismeretlen arrafelé. Nyilván úgy látják, hogy az olasz állam oszthatatlanságát kimondó jogi környezet, a jónak mondható olasz-osztrák viszony és a nem kollektív jogként értett uniós kisebbségi cikkely így együtt már elégséges garancia. Ausztria támogatásának hátterében viszont az áll, hogy elismeri a Burgenlandban, Karintiában és Stájerországban élő horvát és szlovén kisebbség kollektív jogait, továbbá a cseh, szlovák, magyar és cigány népcsoportokat. A diszkrimináció minden formája tilos. Finnország is a magyar javaslat mellett van, hiszen saját, svéd kisebbsége használhatja anyanyelvét és politikai képviselete is van, ennél pedig már nemigen mehetne tovább. Hollandiában a kulturális sokszínűséget kiemelt értékként fogják fel, ezért törvényileg szavatolt a fríz kisebbség jogegyenlősége. A belga megoldás egyedülálló: a háromországalkotó regionális közösség - vallon, flamand és brüsszeli - föderációt alkot, a francia, flamand és német "kisebbségek" egyaránt saját parlamentet és kormányt mondhatnak magukénak. Dániában is példaértékű a megoldás: a német kisebbség tagjai egyenjogúságot élveznek, Grönland és a Feröer-szigetek pedig autonómiát. Az, hogy az írek is felsorakoztak az EU alkotmányának kiegészítése mellett, nem meglepő. Nekik ugyanis elemi érdekük a gael nyelv védelme az angollal szemben. (Az unióban beszélt kisebbségi nyelvekről bővebben lásd előző számunk Fordított helyzet című írását.)
Az etnikai kisebbségek kérdését Nagy-Britannia, Svédország és Németország ellentmondásosan kezeli. Bár létezik skót és walesi parlament, a kollektív kisebbségi jogok kategóriáját határozottan elutasítja a szigetország jogi közgondolkodása. Svédország szemlélete olyannyira nyitott, hogy a nemzeti kisebbségeket és a bevándorlókat azonosnak tekinti, és a finn, számi és cigány nyelv védelmében is jelentős erőfeszítéseket tesz. (A számik saját földtulajdonukhoz fűződő jogait azonban vitatják.) Németország hivatalosan négy kisebbséget ismer el, és ezeket esetenként pozitív megkülönböztetésben is részesíti (ezek: a dán, a fríz, a szorb és a roma). Az egyenlő bánásmód általános elvének alkotmányos voltát azonban eleddig vonakodott konkretizálni az etnikai csoportokra is. Attól fél ugyanis, hogy a legkülönbözőbb nemzetiségű bevándorlók egy ilyen kiegészítés elfogadása után sorra követelnék nyelvi és egyéb jogaiknak a szövetségi elismerését. Az országban élő lengyeleknek vannak ugyan külön jogosítványaik, de kollektív kiváltságokra joggal igényt tartható nemzeti kisebbségként nem ismeri el őket a törvény.
A kép tehát igencsak tarka. Az EU-ban
egyszerre van jelen
az egyéni szabadságjogok mind szélesebb körű - így a nemzetiségek tagjaira is vonatkozó - kiteljesedésének tendenciája és az etnikai kisebbségeknek mint csoportoknak járó jogosítványok biztosításától való ódzkodás. Utóbbi hátterében az a belátás áll, hogy nem lenne szerencsés, ha azon kisebbségek, amelyek egy adott országrészben koncentráltan élnek, sorra jelentenék be területi autonómia iránti igényüket, hiszen akkor néhány évenként újra kellene rajzolni a kontinens országtérképét. Nem is beszélve az unió redisztribúciós és politikai képviseleti rendszeréről, no és a biztonságpolitikai szempontokról. A dolgok jelenlegi állása szerint ezért a nemzeti kisebbségek jogainak tiszteletben tartásáról szóló, a készülő EU-alkotmány vitájában fölvetett magyar javaslat csak két megkötéssel válhat a majdani közösségi alaptörvény bevezetőjének részévé. Az aktuális változat egyrészt már csak egyszerűen kisebbségekről beszél (összhangban Románia módosító javaslatával), másrészt a kollektív jogokról már említést sem tesz, vagyis egyértelműen az individualista szellemiségű kisebbségi jogfejlesztés irányába tett lépésként értékelhető. Hiába tehát az MSZP és a Fidesz (MDF-fel megtámogatott) nagy összeborulása ez ügyben, javaslatunkkal semmi érdemit nem tettünk hozzá a formálódó új Európához. A kisebbségi jogok deklarálása ugyanis önmagában csak öncélú díszítmény az alapvető emberi jogok masszív európai építményén, hiszen az első per definitionem benne foglaltatik a másodikban. Az is logikus, hogy a magyar javaslatot azok az országok ellenzik a legkevésbé, amelyeknél nem valószínű, hogy egy ilyen összeurópai alkotmányos "biztatás" következtében eltolódhatnának az országhatárok. Vagy azért, mert a nemzetiségi kisebbségi kérdés marginális jelentőségű (Luxemburg, Portugália), vagy pedig azért, mert olyan autonómiamegoldást találtak, amely kiállta az idő próbáját. Az "autonómia" emellett meglehetősen tág és bizonytalan kiterjedésű fogalom, amely a nyelvhasználati jogtól kezdve az iskolai oktatáson át egészen a politikai önrendelkezésig terjed. A "kisebbség" fogalma sem kevésbé bajos, amiből azonban korántsem következik, hogy a magyar felvetést kitartóan ellenzők kisebbségi jogtiprók lennének.
Nincsenek egységes kisebbségjogielvek
jelenleg az Európai Unióban, bár két komolyabb kísérlet is történt már a kérdéskör közösségi szabályozására. A népcsoportjogi charta eredetileg a maastrichti szerződés kiegészítésének készült, de mivel a közigazgatási autonómia alapelve is benne szerepelt, olyannyira kilátástalannak tűnt a tervezet sikere, hogy végül be sem terjesztették az Európai Parlament elé. 1993-ban újra kudarcba fulladt a charta átdolgozott változatának elfogadása. Az új változatba egyrészről további garanciákat építettek be a nemzeti kisebbségek jogainak érvényesüléséért, például megtiltották volna a választási körzeteknek az egyes etnikumokra nézve előnytelen átrendezését. Másrészről - okulva az első próbálkozás fiaskójából - arra is tartalmazott biztosítékokat, hogy a jelenleg létező uniós államok területi és politikai egysége ne kerüljön veszélybe, továbbá a bevándorlókról, vendégmunkásokról és menekültekről kimondta volna, hogy azok nem tekinthetők népcsoportnak. Elsősorban a franciák és a görögök azonban továbbra is úgy vélték: jobb nem kiengedni a szellemet a palackból, ezért ez a tervezet is megbukott. Az unióban tehát az a nézet kerekedett felül, hogy ha az etnikai kisebbségek jogainak kodifikálását támogató államok (ideértve Magyarországot is) valóban meggyőződéssel vallják az aktuális uniós országhatárok elmozdíthatatlanságának elvét, és új országformációk létrejöttét sem kívánják, akkor hasznosabb lenne, ha a közösség majdani alaptörvényében bizonyosan szereplő (és számos nemzetközi dokumentum által szavatolt - lásd keretes írásunkat) emberi jogok mind tökéletesebb, vagyis a nemzetiségi kisebbségekre is kiterjedő megvalósításán fáradoznának a szimbolikus (és kockázatokat is magában rejtő) politizálás helyett.
| Okmányokban nincs hiány A népcsoportjogi charta sikertelensége természetesen nem jelenti azt, hogy a nemzeti kisebbségek védelmét nem mondja ki egyetlen nemzetközi dokumentum sem. Sőt: szinte lehetetlenség lajstromba venni az összes ilyen egyezményt vagy nyilatkozatot. Csak a fontosabbakat említjük. Az ENSZ 1992 decemberében fogadta el a nemzeti vagy etnikai, vallási és nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogairól szóló nyilatkozatát. Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) 1990 novemberében szavazta meg a párizsi chartát az új Európáért, amely iránymutató - de facto: kötelező - az unió összes országa számára, és kimondja, hogy a nemzeti kisebbségek kérdése nem csupán egyetlen állam belügye. A szervezetnek egyébként külön nemzeti kisebbségi főbiztosa is van. Az Európa Tanácsnak az 1998. február elsején hatályba lépett, a nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezménye szintén kötelező érvényű (hasonlóan az emberi jogok európai egyezményéhez), és bár nem zárja ki a kisebbségi jogok kollektív jogként való értelmezését, nem is sugall ilyen értelmezést. Kötelezőek továbbá az egyes uniós államok közötti két- vagy többoldalú egyezmények, mint például a magyar alapszerződések. A kisebbségi passzus uniós alkotmányba emeléséért lobbizó magyar diplomácia első számú érve tehát - mely szerint már csak azért sem hagyható ki a kisebbségi hivatkozás a közösségi alapokmányból, mert annyi más nemzetközi dokumentumban is szerepel - fordítva is szemlélhető: ugyan mi szükség egy újabb magasztos tartalmú, elvi jellegű deklarációra? |
