Interjú

"Ezek a bűnök hivatalosan nem léteztek"

Jean-Luc Einaudi történész az algériai háború egy epizódjáról

  • Dobsi Viktória
  • 2012. március 2.

Külpol

A független Algéria idén lesz ötvenéves, s az évforduló Franciaországban is számos alkalmat teremt az 1954 és 1962 közti függetlenségi háború megannyi mozzanatának felidézésére. Az egyik ilyen az az 1961. október 17-i párizsi demonstráció, amelynek szabályos vérfürdő lett a vége. Lapunk azt a történészt faggatta, aki a 80-as években először próbálta előásni ezt a feledés homályából.

1961. október 8-án a párizsi rendőrfőnök, a II. világháború során a bordeaux-i zsidó polgárok deportálásában vállalt szerepéről ismert és emberiesség elleni bűntettekért elítélt Maurice Papon kijárási tilalmat rendel el az "algériai muzulmán franciák" számára. Tiltakozásképp e diszkrimináció ellen a Franciaországban élő algériaiak nagy többségére is befolyással bíró Nemzeti Felszabadítási Front (Front de Libération National, FLN, az algériai függetlenségi háború vezető politikai-katonai szervezete) felhívására algériaiak ezrei vonulnak október 17-én este a főváros szimbolikus helyszíneire. A Grands Boulevards, az Opera, a Boulevard Saint Michel zsúfolt csomópontjain a rendőrség megdöbbentő brutalitással lép fel a békésen és fegyvertelenül, ünneplőben felvonuló férfiakkal, nőkkel, gyerekekkel szemben. A halálos áldozatok száma azóta sincs tisztázva, és bár e tragikus őszön több száz algériait likvidálhatott a francia rendőrség, hivatalosan ezt máig nem ismerte el.

*

Magyar Narancs: Mikor hallott először az októberi tüntetésről, és miért fogott épp e népszerűtlen téma kutatásába?

Jean-Luc Einaudi: 1961-ben tízéves voltam, és csak a 70-es évek elején, a 68-as mozgalmak kontextusában hallottam először az októberi megtorlásról. Ekkoriban csak egy kisebbség körében volt ismert ez az esemény, de már akkor úgy érzékeltem, hogy az algériai háború, bár alig beszéltünk róla, mégis nagy súllyal nehezedik a francia politikára és társadalomra. Elfojtott emlékként élt, miközben főbb szereplői továbbra is fontos szerepet töltöttek be a politikai életben, és erős volt a rasszizmus az algériaiakkal szemben. Amikor a kutatást a 80-as években elkezdtem, a hivatalos álláspont szerint két-három halálos áldozata volt a rendőri fellépésnek.

MN: Hogyan változott azóta a tudásunk erről az eseményről?

JLE: A tavalyi évfordulós megemlékezéseken jóval többen vettek részt, mint eddig bármikor, csak én magam vagy harminc vitán léptem fel. Filmek, színdarabok készültek, 2001 óta rendszeresen adnak át emléktáblákat a fővárosban és környékén, most Nanterre-ben felavatták az 1961. október 17. körutat. Újra megfogalmazódott az igény, hogy a francia állam ismerje el hivatalosan a történteket, felszólaltak ez ügyben a szenátusban is - de ebben előrelépés nem történt. A kutatás terén viszont vannak eredmények. A rendőrség előbb elhallgatni, aztán tagadni, majd minimalizálni, meghamisítani próbálta az eseményeket: az ebből adódó nehézségek ma kevésbé jellemzőek, a mi "harcaink" előrelépést hoztak. De ha ma könnyebb is a kutatók hozzáférése a dokumentumokhoz, az igazság a maga teljességében nem az állami vagy rendőrségi irattárakban lelhető fel. E források csak annyiban érdekesek, amennyiben más információkkal vetjük őket össze. A tanúk visszaemlékezései a történetírás nélkülözhetetlen alapanyaga, már csak azért is, mert ha nem hallgatjuk meg az események elszenvedőit, az elnyomottakat, akkor könnyen az elnyomók történetszemléletét vehetjük át. Franciaországban az egyetemi kutatás viszonylag hosszú ideig nem kívánt foglalkozni a kortárs és az ún. közvetlen történelemmel, abból kiindulva, hogy amíg az állami iratok nem hozzáférhetőek, nem lehetséges a történetírás. Így olyan konfliktusos témákról, mint a német megszállás vagy a zsidók kiirtásában vállalt francia szerep az első munkák nem is az egyetemi szférában születtek - ahogy az algériai háborúval kapcsolatban sem. Azóta javult ugyan a helyzet, de a tudományos karriernek nem kedvez bizonyos témák felvállalása.

MN: A II. világháború emlékezetét is kutató Henry Rousso a Narancsnak adott interjújában ("A francia állam került bíróság elé", 2011. május 5.) úgy fogalmazott: kemény küzdelemre készülhet az, aki a francia államot választja ellenfelének.

JLE: Franciaországban nagyon lényeges az állam folytonossága. Ez testesült meg valamiképp Maurice Papon alakjában is. Az 1961. októberi események egyik fő felelőse már a II. világháború alatt fontos szerepet vállalt a zsidók üldözésében, aztán a háború után a különféle kormányok alatt megmaradt hivatalában. 1956-ban, amikor már folyt a függetlenségi háború, Algériába küldték, majd 1958-tól egészen 1967-ig párizsi rendőrfőnök volt. Aztán a hatalmon lévő párt egyik vezetője, később miniszter. Egy ma is érvényben lévő levéltári törvény a 70-es évekből az ő aláírását viseli, ekkor költségvetési miniszter volt. Érthető tehát, hogy a történelem bizonyos mozzanatainak vizsgálata nem megy konfliktusok nélkül. De hadd idézzek egy angol példát. Tavalyelőtt Londonderryben részt vettem a Bloody Sundayhez fűződő rendezvényen. (1972 januárjában a brit hadsereg tüzet nyitott egy békés tüntetés résztvevőire, közülük 14-en meghaltak - a szerk.) A megemlékezésen felkérték a történteket azóta is hazug módon tálaló brit államot a felelősség elismerésére. David Cameron a brit állam nevében azóta már bocsánatot kért. A tízévnyi előnyben nyilván nagy szerepe van a politikai kontextusnak, de szerintem az írek mobilizációja volt a döntő. Minden állam, a mindenkori hatalom törekszik arra, hogy eltitkolja a bűneit. Ezért a civil társadalom nyomása a döntő - először a megismerésért, aztán pedig a tények elismertetéséért.

MN: Papon híres perét szokás a - zsidók deportálásában és kiirtásában fennálló felelősségének elismerésétől egészen a közelmúltig ódzkodó - francia állam perének is minősíteni.

JLE: Épp ez az egyik oka, hogy megpróbálták megakadályozni, és hogy többek között Mitterrand sem ragaszkodott hozzá. Hiszen ő maga is ennek a folyamatosságnak a megtestesítője.

MN: Az októberi párizsi emléktüntetésen találkoztam három nővérrel, akik az ön segítségével akadtak nagybátyjuk nyomára. Apjuk az FLN egyik vezetője volt. De a szülők szinte sosem beszéltek ezekről az évekről. A túlélők többsége sem. Miért?

JLE: Először is ezeknek az algériaiaknak nem volt joguk arra, hogy szót kapjanak. Ha ezek a bűnök hivatalosan nem léteztek, kihez szóltak volna? Ki hallgatta volna meg őket? Algéria függetlenné válása is sokakat kiábrándított: akik nem találtak otthon megélhetést, kénytelenek voltak visszajönni Franciaországba. A visszaemlékezők sokszor töméntelen szenvedésről beszéltek, és a súlyos traumák után az ember természetes reakciója az elhallgatás - pláne, ha környezetük tagadja azt, amiben részük volt. Élni kell, eltartani a családot... Attól is féltek, hogy a múlt felidézése dühöt válthat ki a fiatalokból, ezt mindenképpen szerették volna elkerülni. Ebben egyébként tévedtek, mert éppen az elhallgatás válthat ki erőszakos reakciókat. Végül pedig az itt élő algériaiak helyzete mindig is bizonytalan volt, jobb volt észrevétlen maradni. Ugyanakkor a munkám során mindig nyitottságra találtam. Az interjúalanyok persze tudták, mi a célom, így kialakult a bizalmi viszony. Utólag pedig a hála számos megnyilvánulásával találkoztam, hiszen hozzájárultam, hogy a szüleik, családtagjaik létezzenek. De sokáig Algériában sem beszéltek minderről, a különféle hatalmi csoportok a történelmet többnyire saját céljaik érdekében használták.

MN: Térjünk vissza 1961-be. A felvonulást az FLN szervezi. Minden, fegyvernek minősülő eszköz viselése tilos. Bár a szervezők és a résztvevők is számítanak némi erőszakra, ilyen fokú brutalitásra nincsenek felkészülve. Milyen kockázatot vállalt az FLN? Mit tudunk ma az ő felelősségükről ebben a mészárlásban? A francia kormány-nyal folytatott tárgyalásokon utóbb az FLN megbízottjai szimpla hadi cselekménynek minősítették a vérfürdőt.

JLE: Ekkoriban már hetek óta mindennapos, hogy holttestek, algériaiak, észak-afrikaiak tetemei kerülnek elő. A szervezők tehát számítottak áldozatokra, ez bizonyos, de ilyen intenzitású erőszakra nem. Ezt a barbár indulatot nehéz is lett volna elképzelni. A rendőrök túlléptek a véres megtorlás klasszikusnak mondható mértékén. Valamiféle gyilkos, rasszizmus fűtötte gyűlölet szabadult el. De igaz az is, hogy az FLN kevéssé volt tekintettel az egyének életére: akiket például besúgással gyanúsítottak, kivégezték. Az FLN azt akarta bizonyítani, méghozzá Párizs szívében, hogy a főváros térségében élő franciák mellette állnak. De a résztvevők legrosszabb álmukban sem képzelték volna, mi vár rájuk.

MN: Az ön által összegyűjtött visszaemlékezések között van-e olyan, amely az FLN-t vádolja a tragédiáért?

JLE: Nem, egy sem. Ezek a nők és elsősorban férfiak már hosszú évek óta háborús helyzetben éltek. Algériában már jó ideje rettenetes dolgokban volt részük, és azért jöttek ide, mert úgy gondolták, hogy Franciaországban békésebb életük lesz. Csakhogy a háború, ha más formában, de itt is folytatódott.

MN: A másik oldal indítékait elemezve - a fajgyűlölet mellett, amit Papon tudatosan is szított - a kormányon belüli ellentéteket emeli ki. Mit tudunk a kormány és az államfő politikai felelősségéről?

JLE: A francia kormány ekkoriban nem egységes: egészen 1961. augusztus végéig két irányzat létezik. Az egyik, a miniszterelnök Michel Debré nevével fémjelzett csoport a francia Algéria híve, céljuk az ellenség megsemmisítése. A másik szárny képviselője Edmond Michelet, az igazságügyi miniszter. Ők a tárgyalásokat, a függetlenséget támogatják, kapcsolatban állnak a gyarmatosítást ellenző keresztény körökkel és az algériai átmeneti kormánnyal, a GPRA-val. A konfliktus e két csoport közt olykor igen éles, amit de Gaulle a politikai céljai alakulásának megfelelően használ ki. A tárgyalások a GPRA-vel júliusban megszakadnak a Szahara miatt, és de Gaulle ekkor úgy dönt, hogy engedményeket tesz. Ám tisztában van vele, hogy ezzel kivívja a Debré-klán haragját - beáldozza tehát Michelet-t. Legnagyobb gondja a hadsereg, amely áprilisban már államcsínnyel próbálkozott. Emellett az Organisation Armée Secrete, az OAS (a Titkos Hadsereg Szervezete, a kollaboráns Vichy-rezsimben gyökerező, a dekolonizációt ellenző katonatisztekből álló ultrareakciós terrorcsoport - a szerk.) is támadja: szeptemberben megpróbálják meggyilkolni. Debrére azért van szüksége, hogy politikájának az ellenzői ne álljanak az OAS mellé, amely egyre népszerűbb a rendőrség soraiban is. Michelet beáldozásával viszont az állami erőszak legszélsőségesebb alkalmazói kapnak szabad kezet - de Gaulle-nak még ez is jól jön, hiszen a tárgyalások újrakezdésekor hasznot húzhat az FLN meggyengüléséből. Ez utóbbi 1961 augusztusának végén újrakezdi a merényleteket: október elejéig tucatnyi rendőrt ölnek meg. A rendőrségben nő az engedetlenség a kormánnyal szemben, amely "nem védi meg őket". Kijárási tilalmat követelnek, a kivégzések felfüggesztéséről szóló döntés visszavonását, a béketárgyalások beszüntetését. Papon a szószólójuk. 't egyébként az 1958. márciusi rendőrlázadás után nevezik ki, amikor a rendőrök a Nemzetgyűlés előtt tüntettek - az 1961-es hangulat erre kezd emlékeztetni. Azaz október 17-én minden feltétel adott az erőszakos fellépéshez: csak hagyni kell, hogy a rendőrök kifejezést adjanak elégedetlenségüknek, parancsra nincs szükség. A történtek után pedig de Gaulle többé-kevésbé falaz, elutasítja a vizsgálóbizottság ötletét. Ami nem jelenti azt, hogy támogatta volna a dolgot, de mert komoly gondjai voltak a hadsereggel, a rendőrséggel nem lehetett rosszban.

MN: Ma sem tisztázott az áldozatok száma. Miért?

JLE: A legfőbb nehézség, hogy a gyilkosságok nagy része tanúk nélkül zajlott, és legjobb esetben is csak a holttesteket találták meg. Márpedig holttestek korábban, a tüntetés előtt is előkerültek, és a fulladásos halál mindig rendőri bűnelkövetésre utalt. Az algériaiak nagy része a hegyekből származott, és nem tudott úszni. Épp ezért az egész időszakot vettem tekintetbe. A különböző források összevetése után összesen úgy 380 erőszakos halálesettel számolok, ebből másfél száz október 17. után történt. Ezek olyan gyilkosságok, ahol a halálnem összefüggésbe hozható a rendőri módszerekkel. Az áldozatok egy része továbbra is ismeretlen, ugyanis a papírjaikat gyakran elvették. Ugyanebből az időszakból sok eltűntről is tudunk, őket sosem találták meg. Sok kérdést továbbra is homály fed, így több forrásból tudható, hogy a párizsi prefektúrán, a Palais des Sporst-ban vagy a vásárvárosban, ahova ezreket internáltak, többen meghaltak, de máig rejtély, mi történt a tetemekkel. A hatóságok mindent megtettek a tények eltitkolásáért, és szisztematikusan hazudtak. Az illetővel az FLN számolt le, vagy jogos önvédelem áldozata lett...

MN: Milyen feladatok várnak még az algériai háború feltárásában a történészekre?

JLE: A legjobban rejtegetett időszak az ún. speciális hatáskörök (pouvoirs spéciaux) időszaka, ami a baloldalt hozza kellemetlen helyzetbe, ugyanis Francois Mitterrand igazságügyi minisztersége alatt vette kezdetét. Számomra ez kortárs történelmünk legsötétebb periódusa. Katonai törvényszékek anélkül hoztak és hajtattak végre halálos ítéleteket, hogy valóban kivizsgálták volna az ügyeket. A hadsereg a rendőrséghez hasonló kompetenciát kapott, és általánossá vált a kínzás. Ezért is furcsa, hogy a francia baloldal Mitterrand-t tekinti legjelesebb képviselőjének. Ezért sem esett szó a hetvenes években az algériai háborúról: sem a jobb-, sem a baloldalnak nem állt érdekében a múlt számbavétele. Ez az egyik, ha nem is egyetlen oka a szélsőjobb franciaországi felemelkedésének és mai jelentőségének, ugyanis a Nemzeti Front, a Front National részben az OAS-ban és a háborúban gyökerezik. Miközben Le Pen algériaiak kínzásában vett részt, Mitterrand miniszter volt. Nagy a kommunista párt felelőssége is: választási megfontolásokból belementek abba, hogy elhallgassák Mitterrand múltját.

Névjegy

Tavalyi nyugdíjazásáig civilben a fiatalkorúak jogvédelmét ellátó közhivatalnok volt. Tucatnyi, nagyrészt az algériai háborúval foglalkozó könyv szerzője. 1991-ben megjelent, A párizsi csata - 1961. október 17. című műve ma is mérvadó, az áldozatok számáról továbbra is folyó vita ellenére. A zsidó polgárok kiirtásában vállalt szerepéért 1998-ban elítélt Maurice Papon perében az áldozatok felkérésére tanúskodó Einaudi először tárta a szélesebb nyilvánosság elé az algériai háború anyaországi következményeinek dicstelen tényeit.

 


Neked ajánljuk

Farkas farkasnak embere

Évszázadok alatt sokat fejlődtek a történetmesélés eszközei, a korábban tűz mellett elmesélt legendákat mára a live-ozás váltotta fel, a westernfilmek pedig valahol a kettő között helyezkednek el.

Ember embernek

A Piroska és a farkasnak van egy olyan változata, amelyben a gonosz farkas hozzá sem tud nyúlni kiszemelt, fiatal áldozatához, mert megégeti a kislány aranykámzsája.

Mert ez műanyag

Előfordul, hogy néhány tárgy megpillantása egy egész, rég eltemetett emléksort hoz elő. Pontosan ezzel ajándékoz meg minket e kiállítás, amely sokkal többet is ad, mint amennyit a címe ígér. Gyermekkori álmainkat hozza közelebb.

Közös pillanataink

  • Erdei Krisztina

A világ sosem volt túl biztonságos hely, ám napjainkban annyi krízishelyzet adódik, hogy a művészet is a gondozás, a gondoskodás fogalma és gyakorlata felé fordult.

Mantrafelhő

A kötet verseit olvasva mintha egy buborékba kerülnénk. De nem abba a fajtába, amely távol tartja a külvilágot, éppen ellenkezőleg. A gömb homorú fala időnként torzítja a kinti látványt, máskor élesebbé teszi a részleteket, aki pedig kívülről pillant ránk, minket láthat torzabbnak akár.

Egy emlékmű emlékei

  • Antoni Rita

Budapest Főváros Önkormányzata 2020 tavaszán indította el a Háborúkban megerőszakolt nők emlékezete című projektjét, amely 2023 tavaszán egy emlékmű átadásával zárul majd az I. kerületben.

Szeretetcsomag

„Van egy fennköltlelkű magyar asszony fenn a Várban, aki minden nap igyekszik egy könnyet letörölni, aki minden hétköznapot is a szeretet ünnepévé igyekszik varázsolni.” Sipőcz Jenő fővárosi polgármester hálálkodott e szavakkal Horthy Miklós nejének, miután a kormányzóné 2500 ún. szeretetcsomagot ajánlott föl az árvák javára.

Letéve

Szakápolási központokban ápolnák a jövőben azokat az idős, állandó orvosi felügyeletre nem szoruló, ám az önálló életvitelre már csak segítséggel képes embereket, akikről eddig jobb híján a kórházak gondoskodtak.

„Hogy visszataláljunk”

Három most futó színdarabban is középkorú, életközepi problémákkal szembenéző nőalakot formál meg, róluk beszélgettünk az egy ideje már szabadúszóként dolgozó színésznővel.

„Az utolsó pillanat”

Haditudósítóként járta évekig a Donbaszt az ukrán és szeparatista oldalon is, az erről szóló könyve az idén magyarul is megjelent. A Donbasz – Nászutas lakosztály a Háború Hotelben az orosz–ukrán konfliktus gyökereiig hatol, s azt is bemutatja, hogy milyen volt az élet az invázió előtt. A szlovákiai szerzővel a kézirata lezárása utáni időkről is beszélgettünk.